Valami lehet a tavaszi levegőben, amitől beindulnak és elszállnak az agyak. Az MSZP Miskolcon megtartott 1848-as megemlékezésén március 14-én este Botka László, a párt miniszterelnök-jelöltje tűzte ki célul a vagyoni egyenlőséget, másnap Majtényi László, ellenzéki köztársasági elnök-jelölt csapta hozzá az aktualizált 12 ponthoz az oligarcha adót. Ezt még lehetne az ünnepi hevület számlájára írni, de másnap Botka már a pártelnök Molnár Gyulával „Fizessenek a gazdagok” címmel hirdetett kampányt, aminek már a címe is rosszul hangzik, hát még a hivatkozott részletek.

Persze, nekem is kinyílik a bicska a zsebemben, amikor azt látom, hogy az én adóforintjaim lenyúlásából tollasodnak, urizálnak a hatalomban levők. És egyáltalán nem elviselhetőbb, ha ezt nem bűncselekménnyel teszik, hanem törvényesítik a lopást és a korrupciót. És persze, úgy gondolom, minden módon vissza kell szerezni a közpénzeket, kártérítést kell juttatni mindenkinek, akiket kifosztottak, kiszorítottak a földjükről, üzletükből.

De álljunk meg egy polgári szóra! És most a polgárit tessék szó szerint érteni! Nem fogok itt történelmi elemzésekbe bocsátkozni, vannak, akik ehhez nálam sokkal jobban értenek. De azt megtanultam: a kollektív ítéletek mindig ártatlanok szenvedéséhez vezettek. Nem egy példát ismerünk arra, amikor valamilyen társadalmi csoportot bűnösnek kiáltottak ki, és kifosztásukkal akartak szociális igazságot teremteni. Persze, nem sikerült.

Általában az járt a legjobban, aki kijelölte a bűnösöket, elvette a vagyonukat, javaikat és az általa érdemeseknek újraosztotta. Azt meg jól tudjuk, ilyenkor hogyan kell és lehet érdemeket szerezni. Fiatalabbaknak és történelemben kevéssé járatosaknak javaslom a kormánypárt államtitkárainak és helyetteseiknek megtekintését.

Jogtalanul szerzett pénzt polgári társadalomban nem adóval veszünk vissza, hanem a gyanús esetek kivizsgálásával, egyenkénti elemzésével, feltárásával megalapozott ítélet alapján. Pont egy – saját szavai szerint – a magánélet védelmével foglalkozó jogász, hajdani ombudsman ne tudná? (Ja, hogy adatvédelmi ombudsman korában pont ő semmisített meg törvényeket, eljárásokat, amelyek a csalások, trükkök feltárását megkönnyítenék? A fagyi néha visszanyal.) Vannak erre szolgáló szervezetek, módszerek, nemzetközi együttműködések.

Leonardo-DiCaprio

Jó, Polt Péter ügyészsége nem fog ebben jeleskedni, ahogy Keller László és Buday Gyula kormánybiztosok sem tárták fel a piszkos múltak ügyeit. De ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet. Elsősorban valódi akarat kell hozzá, kreativitás és szívós aprómunka. Strapásabb, mint kivetni egy adót, belátom. De talán megéri elkerülni, hogy kollektív bűnösség kimondásával ártatlanokat tegyünk tönkre.

Az MSZP programja meg olyan csodákat tartalmaz, hogy a fizessenek azok, akik havi egymillió felett visznek haza, meg akik luxusvillában laknak. Világos, korrekt baloldali szöveg. Csak hát, messze nem mindegy, hogy az egymilliót hogyan keresik meg azok, akik hazaviszik. 2016-ban három nemzetgazdasági ágban is félmillió forint körül volt a havi munkajövedelem, vagyis itt jó páran kereshettek egymillió felett. Nem is beszélve azokról, akik nem keresik a havi jövedelmet, hanem kapják: mondjuk nyugdíjként, vagy jogdíjakból, szabadalmaik után.

Ami meg a luxusingatlanokat illeti: emlékeznek még a Bajnai-kormány, Oszkó Péter pénzügyminisztersége idején tervezett ingatlanadóra? Meglehetősen érdekes központi értékbecslések és azok alapján elképesztő adóterhek születtek. Biztosan meg akarják ismételni? 2016-ban a 4 millió 420 ezer magyar háztartás több mint fele, 2 millió 285 ezer lakott 3, vagy többszobás lakásban. Hol fogják meghúzni a luxus határát?

És mindezt miért? Tényleg ki kell fosztani Bojár Gábort, a Kürti testvéreket, a nemzetközi színtéren szereplő művészeket és tudósokat? Extra adót kell az első otthonuk megteremtéséért extra munkákat vállaló fiatalok nyakába vágni? El kell vonni az egy életen át magas járulékot fizetők nyugdíját? Pláne, ha nem is állami nyugdíjalapból jön. Így jutalmazzuk az öngondoskodást?

Ugyanakkor a jövedelmi egyenlőtlenségek nem elhanyagolhatóak. A Világbank listájának élén álló országok többsége szegény, elmaradott gazdaság. A fejlett gazdaságok a lista vége felé találhatók, ahol kisebbek a jövedelmi különbségek. Az is nyilvánvaló azonban, hogy az összefüggés messze nem lineáris. A lényeg ugyanis nem egyszerűen a különbségek mértékében van, hanem abban, hogy hogyan keletkeznek.

A meritokrata társadalomban az kap többet, aki többet nyújt. Ismerős? Ki-ki munkája szerint. A régi szocialista elvet a modern piacgazdaságok valósítják meg. Csak éppen azt, hogy kinek a munkája mennyit ér, nem a Tervhivatal vagy a Párt vagy más központi agytröszt határozza meg, hanem a kereslet. A szavazatot a vevők pénzben adják le.

Miért alakulnak ki kisebb egyenlőtlenségek a versenypiacon, mint az irányított gazdaságokban? Mert a versenyben elért pozíció nincs bebetonozva. Egy jó ötlet, az értékes szaktudás sokat hozhat, de ha elavul, már nem fogják úgy megfizetni, mint korábban, esetleg sehogy sem. A sikeres művész kimehet a divatból, a tudós eredményeit meghaladhatják az új kutatások, a nagy terhelést vállaló dolgozó elfárad. Ilyenkor még felhalmozott tartalékaikból fenntarthatják a korábbi jövedelmi, vagyoni szintjüket, de az már nem fog nőni.

A vállalkozás sikerét a fizetőképes vevők kiszolgálása hozza, ha ők találnak valami, vagy valaki jobbat, ott fogják hagyni a korábbi sztárcéget. A sikeres vállalkozó gyermeke, unokája, ha nagy vagyont örököl is, nem biztos, hogy meg tudja tartani. (Erről szól a világirodalom jókora része, de vegyük csak Thomas Manntól a Buddenbrook házat.) A felépülő vagyonok elolvadnak, átkerülnek máshoz, aki jobban megérzi az idők szavát és alkalmazkodik a változásokhoz, majd folytatódik a körforgás.

Baj akkor van, ha belép a politika és megmenti a sorvadó, leépülő céget, szakmát, iparágat. Ekkor azonban már nem versenyről és piacról van szó, hanem járadékvadászatról, csókos kapitalizmusról, az előjogokkal terhes feudalizmus továbbéléséről. Ilyenkor kezdenek el nőni és rögzülni a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek, hiszen a mesterségesen életben tartottak a fejlődőképesektől veszik el az erőforrásokat.

A magyar kiskereskedelemben láthatjuk most ezt a folyamatot. A nemzetközi diszkontcégek elleni támadás a hazaiak és a kisboltok megmentését célozza. Csakhogy ezek drágák és versenyképtelenek, ezért hagyják el őket a vevők. Versenytársaik megsarcolásával, elűzésével (valószínűleg ez a végső cél) a hazai boltok tulajdonosainak nőni fog a jövedelme. A hozzájuk kényszerített vevők pénze meg kevesebbet fog érni, hiszen kisebb választékból drágábban kell majd vásárolniuk. És mivel pont a szegényebb családokat fogják elvágni az olcsóbb vásárlástól, az ő vásárlóerejük fog jobban csökkenni. És máris nőnek a jövedelmi-vagyoni különbségek.

Teljes vagyoni egyenlőség soha nem lesz, hiszen nem vagyunk egyformák egyebekben sem. De az érdemek alapján kialakuló különbségeket el tudja fogadni a társadalom. Ezt pedig egy rendszer tudja biztosítani: a katallaxia, a munkamegosztás és önkéntes csere spontán rendje.