Befejeződött a paraszttalanítás – közli a 168 Óra cikkének címe. Az interjúban Kovách Imre szociológus, egyetemi tanár kifejti: “A földhasználók elenyésző kisebbségének birtokában van  a termelőterület 75 százaléka. A birtokkoncentráció nagyobb, mint a Horthy-korszakban.”

A paraszttalanítást – felhívom a figyelmet arra, hogy az ige cselekvő, és nem visszaható, valakik paraszttalanítottak – Kovách professzor lényegében kulturális folyamatként értelmezi: megszűnt a paraszti minőség, kikopott az ismerethalmaz, amely a föld megműveléséhez szükséges. “A paraszt lehetett szegény, de a megélhetéséhez szükséges dolgokat ismerte.” Az adaptivitás ebben az értelmezésben azt jelenti, hogy ha a vidéki embernek lehet, hogy nem volt földje, de ha földhöz jutott, “azonnal megművelte”. Ma meg nem tudja, hogyan kell megművelni, ezért a vidék sorvad.

Nem mindenki mehet el szociológus egyetemi tanárnak, ami szintén a megélhetés egy formája, de keveseknek jut belőle, nem oldja meg a paraszti minőség eltűnésének problémáját.

Kezdjük a birtokkoncentrációval. Tény, hogy nagyobb, mint 1935-ben, amikor a megművelt föld 75 százaléka nem egy elenyésző kisebbség, hanem, mondjuk, tizenegynéhány százalék birtokában volt. Olyan korban, amikor a munkaképes lakosság többsége mezőgazdaságból élt. Nem azért, mert olyan volt a kultúra, hanem mert olyan alacsony volt a gazdaság és ezen belül a mezőgazdaság termelékenysége. Csakhogy – bár nem olyan szép szám, mint a 75 – a földterület 30 százaléka, az 1000 holdnál nagyobb birtokok ekkor is egy maroknyinál maroknyibb kisebbség, egész pontosan 1070 tulajdonos kezében voltak.

Ám ezen az állapoton az 1945-ös, Moszkva sürgetésére végrehajtott, kommunista-parasztpárti földosztás nem javított, hanem rontott. A nagybirtokok mellett – pontosabban: azoknál inkább, mert a nagybirtokok helyén, ha lehetett, állami gazdaságokat alakítottak – ugyanis a közepes méretű gazdaságok nagy részét is felosztották, életképtelen törpe- és kisbirtokok millióit hozva létre vagy őrizve meg.

Tőkéjük nem volt, piaci tapasztalataik nem voltak, szakismereteik pedig többnyire csak a naturális gazdálkodás szintjén, az, ami apáról fiúra szállt; kevesek kaptak formális gazdálkodási képzést szakemberektől. Agrárpiac eleve csak nyomorúságos maradványokban és mindinkább törvényen, illetve pénzviszonyokon kívül létezett.  A háború miatt bevezetett és 1943-ban megszigorított Jurcsek-rendszert – központi begyűjtési és elosztási rendszert – megtartották, annál inkább, mert a piacorientált nagybirtokok megszüntetésével és a szakemberek elüldözésével lezuhant a termelékenység. A “demokratikus” földtulajdon-viszonyok és a kötelező beszolgáltatás egymást feltételezték.

Rákosi alatt csak 30 százalékot ért el a szövetkezetek aránya, Nagy Imre első kormánya idején leálltak a kampánnyal, a forradalom alatt pedig a kötelező beszolgáltatást is megszüntették, s ezen Kádár sem változtatott, így azonban volt két év, amikor sem a kényszer, sem a piac nem ösztönzött nagyobb mezőgazdasági termelésre. Az ideológián túl az 1958-as katasztrofális gabonatermés is arra indították Kádárékat, hogy véget vessenek a sem-sem állapotnak.  Kényszerrel téeszesítették az országot, ennek nyomán a termelékenység is növekedésnek indult, viszont, nem mellesleg, a mezőgazdaság lett a leginkább piacban gondolkodó ágazat.

Ekkor, a hatvanas évek közepére történt meg igazából  a “paraszttalanítás”: megszűnt a népesség többségére jellemző egyirányú kapcsolat a föld birtoklása, megművelése és a megélhetés között. A háztájiban a gyarapodáshoz olyan ismeretekre is szükség volt, amik nem szálltak apáról fiúra: mások agrártechikai ismereteinek hasznosítására, műszaki tudásra, kereskedelmi érzékre és tapasztalatokra, piaci rések megtalálására.

Egyszersmind ekkor volt a legnagyobb a birtokkoncentráció, nagyobb, mint a harmincas években, és nagyobb, mint ma: a Kádár-korszak vége felé a megművelt területek több mint 90 százaléka volt 1500-nál kevesebb gazdálkodási egység, termelőszövekezetek és állami gazdaságok kezében. És a mezőgazdaság prosperált, miközben az itt dolgozók aránya 20 százalék alá csökkent. A falu paraszttalanodott és emelkedett.

A magyar falut és a parasztságot féltő egyetemi emberek arról panaszkodnak, hogy a középbirtokok, családi gazdaságok aránya kisebb, mint a fejlett Nyugaton. Igen, csak hogyan lehetnének nyugati viszonyok, ha 1990-től a brutálisan piac- és termelékenység-ellenes 1945-ös földosztás eredményét akarták rekonstruálni?

Ehelyett és a közgazdaságtanhoz szigorúan nem értő faluféltők álmai helyett az történt, ami a torz (mesterséges) tulajdonviszonyokból, a piaci helyzetből és az agrártechnika fejlettségéből természetesen adódott: a tulajdonviszonyok valahol az 1935-ös és az 1988-as változat között állnak be. És mivel a termelő kisbirtokosok az igazi piacra lépéshez semmilyen támogatást nem kaptak (földalapú támogatást annál inkább), a piaci gondolkodásról sikerült leszoktatni őket – egészséges paraszti bioszilva helyett földzsigerelő repcét termesztenek az oly sokat gyalázott új földesurak – üzleti szempontból teljesen logikusan.

Bármilyen elkeserítő az, hogy a háztájiban, hátsó kertben harminc éve még burgonyát és ribizlit termelő téesztagok  és ipari munkások gyermekei ma telefonon rendelik falusi házukba a zöldséget-gyümölcsöt (létező szolgáltatás), mert otthon nem bajlódnak vele, az első nagyobb ábécé pedig tizenöt kilométerre van – ha megint megtanulják a földművelés, netán a kertészkedés csínját-bínját, abból még nem fognak megélni (jobban, mint ahogy elődeik megéltek száz évvel ezelőtt).

A magyar lakosság nagy része még mindig falun él, mert a lakáspiac nem olyan, hogy el tudna költözni, a munkapiac nem olyan, hogy rendes álláshoz juthatna az egyre kevesebb embert foglalkoztató mezőgazdaságon kívül,  és az oktatási rendszer nem olyan, hogy rendes álláshoz juthatna egyáltalán. Adaptivitása a 21. századi gazdaságban: nulla. Nem a ≤ 20. századi paraszti minőséget kellene siratni, hanem egyáltalán a 21. századi minőséget hiányolni a magyar vidékről (és városokból), de azt kevesen teszik, nem olyan romantikus.