A kormány „lakossági tájékoztatást” szolgáló Magyarország erősödik-kampányának egyik legidétlenebb darabjában egy erősen középkorú férfi hirdeti: Nő a szakmunkás minimálbér. Jobban megbecsülik a munkánkat. A reklám kiötlőinek és jóváhagyóinak nyilvánvalóan fogalmuk sincs a kétkezi munka világáról, de talán az alkalmazotti lét egyéb formáit sem ismerő kreatívok és járadékosok produktuma a hirdetés.

A minimálbér ugyanis nem az az összeg, amit a munkaadó fizet a dolgozójának, és nem az az összeg, amiből ez utóbbi megél és eltartja a családját. A minimálbér egy adótechnikai fogalom, az az összeg, ami után adót, járulékot fizetnek. Megkerülésének – lefelé és fölfelé is – sokféle útja-módja van, a valós dolgozói jövedelem egészen más. Sokszor nem is bér formájában kapják meg a dolgozók. Ismerjük a kényszervállalkozók fogalmát, de az atipikus foglalkoztatás terjedése során sokan már nem kényszerből, hanem önként választják a beosztotti lét helyett a szabadúszás valamilyen formáját.

Ennek el nem ismerése oda vezet, hogy van egy jókora társadalmi csoport, amelyiknek semmiféle politikai és érdekképviselete nincsen: az üzleti szféra dolgozóié. Ez nem a Nyomor széle blog világa, nem a csirkefarháton élő nyugdíjasoké, nem az éhező kisgyermekeké. Itt dolgozó emberek tömegeiről van szó, akik maguk és akik után a munkáltatók adót és járulékot is fizetnek (annyit, amennyit muszáj, de fizetik). Ezek az emberek működtetik az ipart, a mezőgazdaságot és a piaci szolgáltatásokat. Az ő munkájuk termeli meg a teljes magyar nemzeti jövedelmet, aminek az elosztásáról olyan jókat tudunk vitatkozni.

Ebben a szektorban meglehetősen eredeti tőkefelhalmozás kori viszonyok uralkodnak. A nagy cégeket – különösen a multikat – még csak-csak ellenőrzik időnként, de a magyar vállalkozók munkaügyi vizsgálatot leginkább büntetésként kapnak: ha helyi politikai érdekeket sértenek, vagy ha súlyos baleset történik, amit már nem lehet eltussolni. A szürke hétköznapok azonban 10-12 órás munkaidőkről szólnak, akár heti 6-7 napon át, ha megrendelés van.

És mivel a kereset egy része feketén zsebbe megy, nincs mód reklamálni, ha az kevesebb, mint a beígért, vagy akár el is marad. De amit megkapnak, az is alig elég a folyó kiadások fedezésére, előre lépni, nagyobb beszerzést végrehajtani csak hitelből lehet, ami után jön a kiadások visszavágása és a folyamatos gyomorgörcs a törlesztőrészletek alakulása miatt. Fáradt és kilátástalan élet ez.

kampany

A hazai kis- és középvállalkozók agyonhajtják és rosszul fizetik a dolgozóikat, és nagyon el bírnak csodálkozni, hogy egyre nehezebb az utánpótlás. Persze, ők is tudják, hogy emelni kéne a béreken. Csakhogy nincsenek bevételek, amiből megtehetnék, hiszen a bruttó bérre még jókora terhek rakódnak. Rohannak a megrendelések után. A csókosok között felosztott piacon azonban maguk is függő, kiszolgáltatott helyzetben vannak, a „leosztott” munkák csak apró morzsákat jelentenek a fővállalkozó zsíros koncából. Nem a minőségi munkavégzés, hanem az olcsón megcsinálás a fő szempont> ha nem történik katasztrófa, akkor kit érdekel, hogyan is sikerül a projekt?

Ha meg sikerül bejutni a kivételezetti körbe, akkor a vállalkozó joggal érzi úgy, hogy a cég sikere nem a dolgozók munkáján, hanem az ő ügyességén múlik, előbb- utóbb áthatja a hatalomban levőket jellemző gőg és bunkóság. A dolgozók örüljenek, hogy lök nekik munkát meg némi pénzt, a vállalkozó családjában meg jönnek a városi terepjárók minden családtagnak, a márkás piák meg az egzotikus utazások.

A (nem „közeli”) vállalkozó és a munkavállalója érdekei nem ellentétesek. Közös ellenségük van: a csókos kapitalizmus, a posztkommunista maffiaállam, vagy nevezzük, aminek az ezen jól elvitatkozgató véleményvezérek akarják (ha valaha konszenzusra jutnak). Viszont a politikai színtéren egyelőre a kutya nem törődik velük. Aki azt állítja, hogy igen, az is hazudik.

A középosztály megerősítését, a magyar vállalkozók helyzetbe hozását hirdető Fidesz-KDNP – már láttuk – a rokoni-baráti kört érti a támogatandók alatt, és szemrebbenés nélkül tönkre is zúzza a holdudvarába nem tartozó vállalkozókat, önálló egzisztenciákat. És gondoskodni is próbál az olcsón bevonható tartalékseregről. A dolgozói érdekképviseletet ellátó baloldal olyan újraelosztási tervekkel jön, amelyek a legális – adóztatható – jövedelmet szerzők terheinek növekedését, legjobb esetben változatlanul hagyását ígérik, és annak kéne örülni, hogy ők legalább nem lopják el a beszedett pénzt. Pedig de, el fogják.

Akinek más pénze megy át a kezén, az nem mind tud ellenállni a kísértésnek. És még tisztának is érzi magát, ha egy részét leadja a pártnak.  És azok, akik ma a terheket viselik, jól tudják, hogy ők még pont bele fognak esni az emelt adósávba, a lakásuk mérete meghaladja majd az adómentes négyzetméterhatárt, hiszen tömegesen több pénzt beszedni csak tőlük lehet, a oligarchák kevesen vannak (a jogászaik meg sokan).

A „neoliberális” gazdaságpolitika pedig piacot, versenyt hirdet, ami e sokat dolgozó, nehezen megélő embereknek több munkáét cserébe fizetős egészségügyet, közoktatást ígér, és öngondoskodásra kényszerítené azt, aki a folyó kiadásainak fedezésével is alig boldogul. A szerencsétlen vizitdíjkísérletből jól tudják, hogy a plusz fizetni való azonnal jelentkezik, a szolgáltatás javulása pedig egyszer majd a távoli jövőben talán. A magánnyugdíj-pénztárak sem mind kezelték olyan kitűnően a hozzájuk áramló pénzeket, hogy az öngondoskodás feltétlenül öregkori biztonságot jelente, a reálhozamok kifizetésekor sokakban megingott a bizalom.

Igen, ezek az emberek nem mennek el tüntetni a tanárok mellett, akik egyike-másika hátrányosan megkülönböztetik a gyereküket, hiszen este fáradtan már nem tud úgy foglalkozni vele, mint a közpénzből diplomázott évek óta otthon gyereket nevelő anyuka. Nem mennek el tüntetni az egészségügyi szakdolgozó mellett, aki úgy néz rájuk, mint valami szemétre, amikor már egy órája várnak sorukra a rendelő folyosóján. Nem érdeklik őket az emberi szabadságjogok, inkább az, mikor mehetnek el szabadságra, együtt tudnak-e tölteni legalább egy hetet a családjukkal. Ezért birkanépnek szokás nevezni őket a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönségben. (© Széky János)

Magyarországon pont azoknak a dolgozó, saját erejükből boldogulni kívánó embereknek nincs politikai képviseletük, pont azoknak nem kínál jövőt senki, akiken a nemzet gazdagsága és jövője nyugszik. Egy meritokrata elveken álló társadalomnak ők lennének a derékhada.

Azt mondják, hogy Magyarországon a libertárius gondolatnak csak nagyon csekély a társadalmi támogatottsága – ez igaz lehet –, és nincs is esély ezen változtatni. Biztosan? Meritokrácián alapuló társadalomról álmodunk, ahol mindenki aszerint boldogul, hogy hogyan és mennyivel járul hozzá mások életének jobbá tételéhez. („Ebédünket nem a mészáros, a serfőző vagy a pék jóindulatától várjuk, hanem attól, hogy ezek a saját érdekeiket tartják szem előtt.”) Egy ilyen társadalomnak nem pont a piaci javakat, szolgáltatásokat előállító emberek lennének a talpkövei? Egy ilyen társadalomért folyó küzdelemnek nem pont ők lennének a derékhada?

Nincs mondanivalónk az agyonhajszolt, beszorított életű dolgozók számára? Nem tudjuk magunk mellé állítani őket az oligarchák együttműködési rendszere, a csókosok kapitalizmusa, a maffiaállam elleni harcunkban? A vállalkozó és az alkalmazottja, ha piacon kell boldogulni, ha versenyben kell helytállni, ellenérdekű felek lennének? Nem azonos érdekű résztvevők? (Sőt, a 21. század hálózatosodó világában, megosztásos gazdaságában egyre kevésbé válik el a két szerep.) A szabadpiacon, ahol a siker feltétele a jobb teljesítmény, nem bukna-e meg szükségszerűen a dolgozóit kizsigerelő, lenéző üzletember a versenyben?

Ha valaki libertárius programmal akarna fellépni a politikai csatatéren, akkor van olyan társadalmi réteg, amit megpróbálhatna maga mellé állítani, mert az ő gondjaikkal nem foglalkozik senki. Szavazatvadász demagóg hazugságok helyett csak el kéne tudni mondani, miért lenne jobb az ő életük egy szabad világban.