Milyen ügyes – mondta a politikai elemző, idestova másfél évtizede -, hogy nem ment el senki a politikai vitára. Csak a legkisebb támogatottságú párt képviselője ült ott elárvulva, várva a vitapartnereit. De hát miért is mentek el volna a többiek? Hiszen nekik nem áll érdekükben, így is jó eredményt érhetnek el – így a politikai elemző.

És ebben a jelenetben benne volt, előre kódolva, az egész magyar demokráciakísérletesdi halála. Mert már akkor ordított belőle, hogy itt a legfontosabb szereplőt veszik semmibe: a választót. Nem a Fidesz veszi semmibe most, hanem évtizedek óta az összes párt. (És a politikai elemzők.)

A parlamenti demokrácia lényegéhez tartozik a verseny. A verseny a választó kegyeiért, a kedvező véleményéért, a szavazatáért. De ezt a versenyt nem voltak hajlandók a pártok megvívni, nem állt az érdekükben. Ki emlékszik olyan időszakra, amikor hetente legalább egy politikai vita zajlott volna a magyar “köz”tévében, egy-másfél órás műsoridőben, ahol kellemetlen kérdések tucatjait kapták volna kormánypártok és ellenzékiek?

Vagy ki tud olyat felidézni, hogy parlamenti ellenzéki pártok követeltek volna ilyen lehetőséget?

A politikai verseny helye a nyilvánosság, a mindenki számára elérhető média, a módja pedig maga a vita. De a versenyt nem megvívni, csak megnyerni akarta ki-ki a maga eszközeivel, mondhatni, korrupt módon: több pénzt szerezve, több saját propagandát biztosítva önmagának.

Arc

A választó pedig nem hülye. Lehet, hogy nem tudta magának pontosan megfogalmazni, mi a baja ezzel az egésszel. Lehet, hogy nem hiányzott neki konkrétan, hogy esténként nem nézheti meg, hogyan csatáznak egymással a pártok, hogyan vitatkoznak azokról a kérdésekről, ami az ő bőrére megy. De ha nem is tudta megmondani, mi a baja, azt pontosan érezte, hogy semmibe van véve.

Hogy ő csupán egy eszköz. Csak annyiban érdekes, hogy jókor és jó helyen beikszeljen valamit. És hogy neki ehhez az ikszhez valójában nem sok köze van. Nem róla szól. És tele lett a mindene a politikával. Hagyják őt békén. Mind csak a saját hatalmával és boldogulásával foglalkozik.

És a választónak igaza volt (van).

Ilyen hozzáállás mellett, ahol a választó érdemben nem szerepelt a pártok “érdekeinek” listáján, törvényszerű volt, hogy majd a legügyesebb versenyelkerülő fog egyszer véglegesen nyerni, és versenyen kívül fogja a többieket kicsinálni.  Ahogy az is törvényszerű volt, hogy a politikusok, a parlamenti képviselők többsége mostanra beszélni képtelen, érvelni képtelen, ostoba bunkó, akinek időnként még az is nehézséget okoz, hogy felolvasson valamit papírból.

Nem kell versenyezniük, érvelniük, meggyőzniük soha senkit. És ha mégis felbukkan egy értelmes arc a közéletben mondanivalóval, nem érvekkel győzik le, hanem kicsinálják. A sok pénz, a sok propaganda majd megveszi kilóra a minimálisan szükséges szavazatszámot, a többi érdektelen.

Ha pedig a választót a hányinger kerülgeti és utálja a politikát: igaza van.

Az elkeseredett maradék, amelyik keservesen ragaszkodik a demokráciához, pártok után kutat, beikszel bármit, csak “ezeket ne” – vakon szinte, hiszen semmit sem tud róluk, nincs verseny, amelyben megismerhetné a választékot.

*

Németországban 2017 őszén parlamenti választásokat tartanak. Hétfő este kilenckor volt az első választási vitaműsor. Benne négy parlamenti frakcióvezető, és két olyan párt vezetője, amelyek ugyan nem tagjai a mostani parlamentnek, de a mérések szerint a bejuthatnának a parlamentbe. (Ugyan a két nagy párt kétszer-ötször több szavazatot kapna, mint a két legkisebb, mindenki ott volt. Mit szólna ehhez egy magyar politikai elemző?) Vitatkoztak az adórendszerről, a gazdagok és a cégek adóztatásáról, valamint Merkel felelősségéről a berlini merénylettel kapcsolatban.

Megkezdődött a verseny éles szakasza a választókért. Németországban.

(Fotó: hvg.hu)