Az alábbi esszé-részlet szerzője az osztrák közgazdasági iskola legprominensebb képviselője, Ludwig von Mises (1881-1973), akinek teljes írása magyarul elsőként az Ellenpropaganda blogon jelent meg (fordította: Táborszki Bálint).

 

A termelés pre-kapitalista rendszere korlátozott volt. Történelmi alapját a katonai hódítás adta. A győzedelmeskedő királyok paladinjaiknak adományozták a földet. Ezek az arisztokraták lordok voltak, szó szerinti értelemben, mivel nem függtek a vásárló vagy a vásárlástól tartózkodó fogyasztók pártfogásától. Másrészt ők maguk voltak a feldolgozó iparok legfőbb fogyasztói, melyeket a céhrendszer alatt egy korporatív sémába szerveztek.

Ez a rendszer ellenezte az innovációt. Megtiltotta a termelés hagyományos módszereitől való eltérést. Korlátozott volt a munkahelyek száma mind a mezőgazdaságban, mind a művészetekben és a kézművesiparban. Ilyen környezetben tömegeknek kellett ráébredniük arra, hogy – Malthus szavaival élve – “nincs számukra hely a természet hatalmas lakomaasztalánál”, illetve hogy “a természet így szól hozzájuk: eredjetek!” Néhány kitaszított azonban ennek ellenére túlélt, utódot nemzett, és reménytelenül tovább és tovább növelte a nyomorgók számát.

Aztán eljött a kapitalizmus. Gyakran abban látni a kapitalizmus által elhozott radikális fejlődést, hogy a kézművesboltok primitív és kevésbé hatékony termelési módszereiket gépi gyárakra cserélték. Ez egy igen felszínes szempont.

A kapitalizmus tipikus jellemzője – amely elkülöníti azt a termelés prekapitalista módszereitől – az értékesítés új alapelve volt. A kapitalizmus nem csupán tömegtermelés, hanem tömegtermelés a tömegek igényeinek kielégítéséért. A régi szép napok művészei és kézművesei szinte kivétel nélkül a tehetősek vágyait lesték. A gyárak viszont a tömegek számára gyártanak olcsó árucikkeket. A legelső gyárak mindegyikét arra tervezték, hogy a tömegeket szolgálják – ugyanazt a réteget, ami a gyárakban dolgozik.

Ezek az üzemek vagy közvetlenül vagy közvetve – exportálással, majd külföldi étel és nyersanyag biztosításával – ellátták a tömegeket. Az értékesítés új alapelve éppúgy jellemvonása volt a korai kapitalizmusnak, mint a napjainkbelinek. Maguk a munkavállalók a fogyasztók, akik az összes előállított termék legnagyobb részét fogyasztják. Ők a szuverén vásárlók, akiknek „mindig igazuk van.” Vásárlásuk vagy vásárlásuktól való tartózkodásuk határozza meg, mit termeljenek, milyen mennyiségben és milyen minőségben.

Azzal, hogy megvásárolják, ami a leginkább kedvükre való, bizonyos vállalatoknak hasznot és növekedést hoznak, míg mások pénzt veszítenek és összezsugorodnak. Tehát ők azok, akik a termelési tényezőket folyamatosan olyan üzletemberek irányítása alá mozdítják, akik a legsikeresebben elégítik ki kívánságaikat.

Mises

A kapitalizmus alatt a termelési tényezők magántulajdonlása egy társadalmi funkció. A vállalkozók, a tőkések és a földbirtokosok nem többek a vásárlók megbízottjainál, e megbízás pedig visszavonható. A meggazdagodáshoz nem elég a tőke egyszeri megtakarítása és felhalmozása. Újra és újra be kell fektetni azt annak mentén, ami a leginkább teljesíti a vásárlók kívánságait. A piaci folyamat egy minden nap megismétlődő népszavazás, amely elkerülhetetlenül kitaszítja a haszonszerző emberek soraiból azokat, akik tulajdonukat nem a közösség parancsai szerint alkalmazzák.

A vállalatok – a jelenkori kormányok és az összes önjelölt értelmiségi megszállott gyűlöletének célpontjai – csak azért válhattak méretessé és maradhatnak azok, mert a tömegekért dolgoznak. A gyárak, amelyek néhány ember luxuskívánalmait törekednek ellátni, sosem nőnek nagyra. A tizenkilencedik század történészeinek és politikusainak nagy hibája abban rejlik, hogy nem vették észre, hogy a munkások voltak az ipari termékek fő fogyasztói.

Az ő nézőpontjuk szerint a bérkereső egy olyan ember volt, kinek erőfeszítései kizárólag egy élősködő, kényelemben élő osztály számára teremtettek hasznot. Azon téveszme által vezérelve tevékenykedtek, mely szerint a gyárak károsították a fizikai munkások tömegeit. Ha bármi figyelmet fordítottak volna a statisztikákra, könnyen felfedezhették volna véleményük hibás természetét. A csecsemőhalandóság csökkent, az átlagos élettartam meghosszabbodott, a népesség megsokszorozódott, és az átlagember akkora mértékű kényelmet élvezhetett, amiről a régebbi korok legtehetősebbjei sem álmodhattak.

Viszont a tömegek e példátlan meggazdagodása csupán az ipari forradalom mellékterméke volt. Legnagyobb vívmánya a gazdasági felsőbbrendűség kiterjesztése volt a földtulajdonosokról a teljes lakosságra. Az átlagember megszűnt szolgának lenni, akit a gazdagok asztaláról lehulló falatokkal kellett kielégíteni. A prekapitalista korszakra jellemző három alantas kaszt – a rabszolgák, a jobbágyok és azok, akiket az egyházi és a tudományos írók, illetve a tizenhatodik századtól a tizenkilencedik századig a brit törvényhozás szegényeknek nevezett – eltűnt. Leszármazottjaik ebben az új üzleti berendezkedésben nem csupán szabad munkások, hanem fogyasztók is lettek.

Ezt a radikális változást tükrözi a hangsúly, amit a vállalatok a piacra fektettek. Amire az üzletnek szüksége van, azok mindenekelőtt piacok; aztán pedig piacok. Ez volt a kapitalista vállalkozás jelszava. Piacok, ami pártfogókat, vásárlókat, fogyasztókat jelent. A kapitalizmusban kizárólag egy út vezet a vagyonhoz: jobban és olcsóbban szolgálni a fogyasztókat, mint mások.

Az üzleten és a gyáron belül a tulajdonos – vagy a vállalatoknál a részvényesek képviselője: az elnök – a főnök. De ez a hatalom csupán látszólagos és feltételes; a fogyasztók felsőbbrendűségének van alávetve. A fogyasztó a király, a valódi főnök, a gyártónak pedig befellegzett, ha nem múlja felül versenytársait a fogyasztók szolgálatában.

Ez a hatalmas gazdasági átalakulás volt az, ami megváltoztatta a teljes világot. A politikai hatalmat igen hamar egy kiváltságos kisebbség kezéből az emberekre ruházta. Az ipari választójogot a felnőttek választójoga követte. Az átlagember, akit a piaci folyamatok felruháztak a vállalkozók és tőkések megválasztásának hatalmával, a kormány tekintetében is hasonló hatalomra tett szert. Választóvá vált.

Kimagasló közgazdászok – úgy hiszem legelőször Frank A. Fetter – megfigyelték, hogy a piac egy demokrácia, amelyben minden penny szavazójoggal ruház fel. Pontosabb lenne azt mondani, hogy a nép általi, képviseleti kormány csupán törekvés arra, hogy az alkotmányos ügyeket a piaci modell alapján rendezzék, de ezt az elgondolást sosem lehet teljesen megvalósítani. A politikai szférában mindig a tömeg akarata győzedelmeskedik, a kisebbségeknek pedig meg kell hajolnia előtte. A piac a kisebbségeket is szolgálja, mindaddig, amíg számuk nem olyan jelentéktelen, hogy elhanyagolhatóvá válnak.

A ruhaipar nem csupán átlagembereknek gyárt ruhát, hanem a testeseknek is, a kiadók pedig nem csupán westerneket és detektívregényeket publikálnak a tömeg számára, hanem a válogatós olvasóknak is nyomtatnak könyveket. Továbbá van egy második fontos különbség.

A politikai szférában az egyén vagy egy apró csoport semmilyen módon nem képes ellenszegülni a többség akaratának. Az intellektuális mezőnyben a magántulajdon azonban lehetővé teszi a lázadást. A lázadónak meg kell fizetnie függetlenségének árát; ebben a világegyetemben nincsenek jutalmak, amelyeket áldozat nélkül érhetünk el. De ha az ember hajlandó megfizetni az árat, szabadon eltávolodhat az uralkodó ortodoxiától vagy új-ortodoxiától.

Hogyan végezték volna a szocialista közvagyonban az olyan eretnekek, mint Kierkegaard, Schopenhauer, Veblen vagy Freud? Esetleg Monet, Courbet, Walt Whitman, Rilke vagy Kafka? Korszakról korszakra, az új ösvények úttörői kizárólag azért voltak képesek dolgozni, mert a magántulajdon lehetővé tette a többség által járt út megvetését. Csupán páran voltak e szakadárok körül gazdaságilag elég függetlenek a kormány és a többség véleményének megtagadásához. De a szabad gazdaság éghajlatában találtak embereket, akik készen álltak támogatni és segíteni őket. Mit tett volna Marx pártfogója, a gyáras Friedrich Engels nélkül?

(Kiemelések tőlünk. Fotó: The Imaginative Conservative.)