2017 január második hete felpezsdülést hozott a befagyott magyar politikai közéletbe. Hirtelen bekerült a közbeszédbe több új formáció is. (Valójában igen változatos megjelenésük van, a Facebook-csoporttól az internetes újságon, intézetként feltüntetett szellemi műhelyen át a bejegyzett egyesületig, ezért találtam a legjobbnak a formáció szót rájuk.) Az emberek meg egymást kérdezgetik, ki tud valamit a Milleniumról, az Új Egyenlőségről, a Momentum Mozgalomról és hasonló eddig nem ismert szervezetekről. Kik ezek és mit képviselnek, mit akarnak? Régóta aktívan politizáló ismerősök körében még a barát-ellenfél felismerő reflexek sem mindig működnek.

Ennek a nagy zavarnak több oka is van. Az első az, hogy – bár némelyik formáció környékén fel-fel tűnik ismertebb közszereplő – a tagok, képviselők fiatalok, új arcok a közéletben. Másrészt a hangjuk is friss, nem a szekértáborok bullshit-készletét használják. Sőt, általában tiltakoznak is, ha az őket meginterjúvolók a jobb-baloldal közötti elhelyezkedésüket firtatják. Harmadrészt, eddig szinte semmit nem lehetett tudni róluk, szinte úgy pattannak elő, mint annak idején Pallasz Athéné Zeusz fejéből. Persze, ha az ember elkezd utánuk nézni, kiderül, hogy van múltjuk. Csak eddig nem léptek a nyilvánosság elé, rejtőzködtek. És erre meg is volt minden okuk.

A cikk elején befagyott magyar politikai közéletet emlegettem. Nem a nagy hidegre céloztam, hanem arra, hogy a Fidesz-KDNP olyan sikeresen betonozta be magát a hatalomba, hogy parlamentáris úton – értve az alatt a jelenlegi szabályok szerinti országgyűlési választást – leválthatatlannak tűnik. Bár a magát demokratikus ellenzéknek nevező erők (pártok és civil szervezetek) még erősen hisznek abban, hogy összefogással képesek lesznek elég szavazatot szerezni 2018-ban a közvéleménykutatásokban rendre legnagyobb csoportot képező nem választók mozgósítása révén, a dolog egyre reménytelenebbnek látszik.

Nem is csak az egymás közti játszmákról, a ki kivel tárgyal és kivel fog össze vitákról, a párt elitek és tagság közti ellentétek napvilágra kerüléséről van szó, hanem Einstein egyik örökbecsűjéről:

Az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.

A 2014-es kudarc tanulságait nem sikerült még jól feldolgozni. Nem bolondok szegények, de úgy vélik: nincs más, a meglevő készletből (értve ezalatt pártokat, politikusokat) kell kihozni a legtöbbet. Mintha nem lett volna a semmiből szinte néhány hónap alatt a parlamentbe került Jobbik és LMP ebben az országban.

momentum

A holdudvarokhoz nem tartozó társaságokban pedig egyre gyakrabban mondják ki: változás választással nem, csak más úton: lázadással, forradalommal jöhet. Az idősebbek, akik láttak már egyszer-kétszer felvonuló csapatokat, szétlőtt városokat, letaposott falvakat, hozzáteszik: csak erőszak ne legyen, vér ne folyjon! És persze, pontosan tudják, hogy ha az erők nem találnak maguknak utat, akkor robbanás jön, elszabaduló indulatokkal, kiszámíthatatlan következményekkel.

Csak ez a két választásunk lenne? Hatalomba kövült NER, hatalomba vágyó ellenzék? Esetleg a nevető harmadik, amelyiknek van egy jövőkép-ajánlata az ország számára, még, ha a hideg ráz is ki ettől többünket? Vagy a lázadás, a közrend összeomlása?

Igen érdekes az, ahogy az ellenzék – nem csak a politikusai, de a szimpatizánsok is – a fel-fel bukkanó új politikai kezdeményezéseket fogadta eddig. A 4K!, a MOMA és a PKP színrelépésekor azonnal ellenséget láttak bennük, aki az ő szavazótáborukat fogja szétforgácsolni a Fidesz tömbjével szemben. Persze, nem alap nélkül, a 2014-es választások indulói között tényleg voltak bizniszpártok (ameyek az állami támogatást akarták csak lenyúlni) és olyanok is, amelyek a Fidesszel együtt másolták az kitöltött aláírásgyűjtő íveket.

De nem minden párt volt ilyen. Mind a MOMA-nak, mind a PKP-nak lett volna esélye arra, hogy a Fideszből kiábrándult polgári erőket megmozdítsa, a 4K! pedig lehetett volna a baloldali fiatalok pártja, akiket a szocialisták, szocdemek nem tudnak elérni. A 4K! feladta, a MOMA végül sikeresen benavigálta magát a baloldali összefogásba, azóta sem bírja elismertetni önálló arculatát, a PKP-t meg olyan karanténba sikerült szorítani, hogy ma is alig tud valaki Magyarországon a Polgári Konzervatív Párt létezéséről. (Amihez persze saját hibáik is hozzájárultak.)

Nem csoda hát, hogy az új formációk rejtőzködtek, amíg csak tudtak. Nyilván ki kellett alakítani identitásukat, szervezetüket, módszereiket, programjukat és üzeneteiket. Most jött el az ideje annak, hogy az, aki komolyan indulni akar a 2018-as választásokon, a nyilvánosság elé lépjen és eljutassa ajánlatát a választókhoz. És fel kellett készülniük arra is, hogy állják a támadásokat. Amit természetesen meg fognak kapni a hatalom részéről és – nem annyira természetesen de – meg fognak kapni a másik oldal részéről is.

Különösen várható, hogy a magukat a „demokratikus ellenzék” felkent (ki a csuda kenhette fel őket?) képviselőinek tartók fognak durván fellépni, hiszen megint a saját jobbágyaiknak tekintett – alkuk során adható és vehető – szavazóik lenyúlásától fognak félni. Vagy éppen nem fognak (nyíltan) durvulni, sőt nagyon is barátságosak lesznek, mindaddig, míg agyon nem szeretgetik őket, besöpörve az elkötelezett híveik voksát.

Van-e esélyünk rá, hogy az új formációk feltörik a befagyott magyar politikai rendszert? Van. Persze, ehhez politikai innovációkra van szükség.

Például arra, hogy ezt az ostoba magyar szembenállást a nemzeti önazonosság és a progresszió (vö. haladók és maradók, népiek és urbánusok, nemzetiek és internacionalisták, hagyományőrzők és nyugatosok, jobb és baloldal, stb. továbbá: százéves háború) között meghaladják. Csak szólok: a technológiai változások nyomán új világ van születőben. Még nem tudjuk, milyen lesz, most alakul. De az látható, hogy kétféle válasz adható rá (a teljesen értelmetlen és esélytelen ellenálláson, múlthoz ragaszkodáson kívül):

  • A társadalom megtervezhetőségében, irányíthatóságában hívők a változások élére akarnak állni, vezérelni akarják az új világrend születését (és persze megfelelő pozíciókat kialakítani benne a maguk számára);
  • Mások pedig minél nagyobb szabadságot adnának a társadalom szereplőinek, hogy megtalálják a számukra leginkább alkalmas megoldásokat a formálódó új világban való boldogulásukra, csak az elbukókat akarják támogatni a túlélésben az újrakezdésben, de nem jelölik ki a győzteseket.

Az új politikai szakadék az állam mindenhatóságában hívők és a katallaxia létezésének elfogadói között húzódik.

Nézzük hát figyelemmel az új formációk megjelenéseit! Ne utasítsuk el őket egyből valamely szekértábor nevében! Biztosan lesznek köztük a régiek klónjai, modernizált kiadásai. Biztosan lesznek, akik számunkra nem elfogadható választ adnak az új kihívásokra. És – talán – lesznek olyanok is, akik friss gondolatokat, új szempontokat, eddig meg nem vizsgált megoldásokat vetnek majd fel. Legalább hallgassuk és fontoljuk meg őket!