Novemberben zajlik a Magyar Tudomány Ünnepe programsorozat. Az MTA rendezi meg immár 13 éve, célja, hogy erősítse a kapcsolatot a nyilvánosság és tudomány képviselői között. (Vagy megteremtse.) Az Akadémia minden évben meghirdet egy kiemelt témakört, elvileg e köré kéne szervezi a konferenciákat.

„A 2016. évi rendezvénysorozat mottója “Oknyomozó tudomány“, ami arra utal, hogy a tudományos kutatások alapja a jelenségek okainak felderítése. Szemléletváltást hirdet emellett a tudományos kutatásokban: egyre több globális szintű tudományos kérdés merül fel (pl. a klímaváltozás, a népvándorlás ok-okozata stb.), amelyekre a különböző tudományterületek együttműködésével adható közös válasz, közös megoldás.” Az akadémiai rendezvényekhez számos más intézmény – kutatóhelyek, felsőoktatási intézmények, stb. – csatlakozik programokkal, bár ezek néha elég távol esnek a meghirdetett főtémától.

Nem csupán a természettudományos értelmiség ünnepel, a közgazdászok postafiókjaiba is repülnek a meghívók. A Magyar Közgazdasági Társaság a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel rendez konferenciát „A tudás szerepe a gazdaságban” címmel. A Magyar Közgazdasági Társaság Műegyetemi Ifjúsági Szervezete „Do Innovation Yourself” címmel külön is szervez programot.  A Villányi úti Konferenciaközpontba a „Tudás – Jövő – Innováció” témában várják az érdeklődőket. Nem a tudományünnep égisze alatt, de szintén novemberben tart innovációs konferenciát a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara.

Ennyi helyre nyilván nem lehet elmenni, választani kell. A szelekció természetesen a meghirdetett program, a felkért előadók névsora és a csatolt előzetes anyagok alapján történik. És ekkor jön a döntés: maradok otthon.

rocket

Pedig mi is lehetne egy szabadpiacban, a vevők jobb kiszolgálásán alapuló versenyben erősen hívő libertárius számára vonzóbb, mint hozzáértőkkel eszmét cserélni a hazai innováció eredményeiről, akadályairól, lehetőségeiről? Igen, az vonzó lenne. De ezek a programok zömmel nem erről szólnak. Hanem arról, hogy mit csinál az állam és mit kéne csinálnia – értsd: hogyan és mennyi pénzt költ és kéne elköltenie – a tudomány és az innováció felpörgetése érdekében. És főleg: ki szólhat bele az elosztásba.

A nem kormánytisztviselő és banki előadók üzenete többnyire az: mi sokkal jobban tudnánk elkölteni a hazai és az uniós adófizetők pénzét. Nem új a dolog, én már több mint tíz éve (a Medgyessy-kormány idején) vettem részt olyan rendezvényen, ahol az illetékes államtitkár szinte meghirdette: engem kell megkörnyékezni támogatási pénzekért.

És még mindig vannak, akik abban bíznak, hogy lehet állami kutatás-fejlesztési-innovációs pénzeket tiszta kézzel, racionális, a jövő trendjeit és következményeiket helyesen felmérő döntések alapján pumpálni a Nemzeti Innovációs Rendszerbe. Ez a kifejezés – talán meglepő módon – egyébként nem a NER, hanem az OECD találmánya. A kilencvenes években született és még most, a globalizáció korában is sokan hiszik róla, hogy egy létező valami.

Szóval, elnézést kérek mindazoktól, akik nem ezt a nótát játsszák: az ő gondolataikat majd megismerem máshol, de a programokból várható bullshit-tömeget nem fogom az ő félórájuk miatt végigülni.

Ez persze magánügy, legfeljebb egy viszonylag szűk szakmai csoport ügye. K+f+I csatornákon a stadionokhoz és autópályákhoz képest elenyésző összegek tűnnek el, a meg nem született versenyképes termékek miatti jólét-romlást pedig ki veszi észre? Az alternatív költség, elmaradt haszon (opportunity cost) fogalmát még a közgazdászok nagy része sem érti, aki érti, az meg – kevés kivétellel – nem használja. (Még elfogadott fordítása sincs. Azt jelenti: egy lehetőség választásakor lemondok legalább egy másikról. Annak meg nem szerzett haszna csökkenti a választásomból származó eredményt. Egyik leggyakoribb használata a beruházás-gazdaságossági számítások belső megtérülési rátája vs. kamatláb összehasonlítás.)

Azonban belefutottam a jelenség tágabb megjelenésébe és értelmezésébe az idei őszi The Freeman-ben. Az Unikornis kormányzás című cikkben Michael Munger azon csodálkozik, hogy egyetemi kollegái – miközben szidják a politikusokat és szenvednek a tömegdemokrácia vadhajtásaitól – a problémák megoldását a több felhatalmazással rendelkező államban látják, ami persze ideálisan működik. Na ez, az unikornis: mindenki tudja nagyjából, hogy milyennek kéne lennie – a viták arról folynak, hogy a szarva arany, vagy szivárványszínű -, de a valóságban ilyen nem létezik.

Politikusok vannak, érdekcsoportok, tökéletlenül informált választók, ezek mind befolyást gyakorolnak az állami szervek döntéseire, működésére. (És még nem is beszéltünk olyasmiről, mint a korrupció, az állam foglyul ejtése és társaik) Munger javasol egy gondolati tesztet mindenki számára, aki az államtól várja egy probléma megoldását:

  • Írd le, mit kéne csinálnia, felügyelnie az államnak!
  • Helyettesítsd be az „állam” szót az ismert politikusok nevével a rendelkezésre álló készletből!
  • Most gondold át újra, hogyan hangzik!

Ha a kutatás-fejlesztés-innováció témakör magyarországi szakértői el kívánják végezni ezt a tesztet, javaslom, hogy végezzenek kettős próbát: egyszer a kormányoldal, egyszer az ellenzék tudománypolitikusait illesszék az „állam” szó helyébe. Hogy tetszik? Na, ugye.

Lehet nyugodtan más témakörökben is próbálkozni.

(Fotó: flickr.com)