Márai Sándor híres Naplójának néhány részletével tisztelgünk az 1956-os forradalom és szabadságharc emléke előtt.

 

Sztálint leépítik – a gang szétmarcangolja a gangstert. De a gang, a banda utánamegy a bandavezérnek. Maradnak a katonák és a szerelők.

A Zsoltárok, reggel. Nem igaz, hogy „meg kell bocsátani…” Nem igaz, hogy bele kell nyugodni az emberi igazságtalanságba. Nem igaz, hogy nem kell haragudni. A Sorsot, az Isten Közönyét el kell fogadni, zúgolódás nélkül. De az Isten reánk bízta a jót és a rosszat, tehát az igazságtevést is. Igazság nélkül nincs „alázat” – csak gyávaság van. A Gonoszt meg kell semmisíteni, itt a földön, emberi akarattal, tervvel, furfanggal, erőszakkal. Földöntúli térfogatokban csak az Isten bír a Gonosszal.

Oroszországban elkezdődött valami, ami lehet egy forradalom előjátéka, de lehet egy forradalom utójátéka is. Lehet, hogy befejezi azt, amivel negyven éve kísérleteznek – a szocializmusnak álcázott terror-diktatúrát –, lehet, hogy nekikezd egy új forradalomnak, amelynek még nincs neve, sem programja.

A bolsevisták most nekikezdtek bebizonyítani a világnak, hogy a kommunizmus „módszerei” voltak helytelenek az elmúlt évtizedekben, a terror, az imperializmus, a militarizmus, a bürokratizmus – de arról mindenki hallgat, hogy a „kommunizmus”, mint Eszme és Gyakorlat, önműködően teremti meg ezeket a Módszereket, amelyek nélkül tehetetlen, mert nem emberszabású.

Délelőtt dadogó olasz telefon: egy bevándorló, most érkezett Európából. Tízezer ember között valahogy megtalálom a nagy állomás várótermében. A restibe megyünk. „Ez kenyér?” – kérdi szomorúan, amikor a pirított fehér kenyeret kézbe veszi. Hirtelen, evés közben ezt kérdi: „De ugye, kérem, itt szabadság van?…” Ez a kérdés olyan váratlan, közvetlen, olyan messziről érkezik, olyan sok szögesdróton át, olyan mély és szomorú reménykedéssel, hogy megsajnálom. És megnyugtatom, hogy igen, itt szabadság van.

„Ez most a mi forradalmunk!” – kiáltották tegnap Poznanban a lengyel munkások, amikor a rendőrtankok tüzelni kezdettek a tüntetőkre. Az ilyen lázadásokat rendezhetik is a kommunisták, néha szüksége lehet Moszkvának ilyen kiprovokált összeesküvésre, hogy a Sztálin-válsággal kapcsolatosan az időlegesen, színre-szemre szagtalanított terrort ürügye legyen újra működtetni. De a lázadás spontán is lehet. A munkások tökéletes pontossággal megfogalmazták, egyetlen mondatban, azt, amiről az elmúlt négy évtizedben tengernyi szó esett: a kommunizmus soha nem volt a nép forradalma. Egy kis, vérszomjas, bután teoretikus, szadista értelmiségi csoport, a kivételezettek üzlete volt. A nép – a paraszt, a munkás, az értelmiségi – soha nem érezte a kommunizmust forradalomnak, sem a maga ügyének.

1956

Október 23. – Isten malmai gyorsan őrölnek.

Levelek, menekültektől. Mind azt írja: nem értik, a Nyugat miért olyan habozó? A kommunisták félnek, ezt írják. Valamilyen nagy, nagy dolog, ami odahaza történt: a forradalomban – egy pillanatra, osztályokon túl – volt Magyarország.

Anyám első levele a forradalom után. Azt írja: „Mi tudjuk, hogy más nem segít, csak az idő. Az időben még a vízcsöppből is cseppkő lesz: olyannak kell lenni, mint a kő, meg kell kövesedni…” Januárban volt.

A „Szózat”-ot újra kell írni. Még így tanultuk: „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely…” De a valóság ez: a nagyvilágon kívül nincsen számunkra hely. Az „e” betűt el lehet hagyni.

A kommunistáknak meg lehet bocsátani… A kommunizmusnak nem. Idősebb Plinius is ezt írta a császárnak, amikor szakvéleményt kértek tőle a keresztényüldözésről.

Lehet, hogy más az, ami mostanában csakugyan „történik” – más, mint a bolsevista és nem bolsevista világ ütközése, más, mint a tömegek életforma-váltása. Lehet, hogy eltűnnek a nemzeti államok és helyettük megjelennek a formátlan szörnyek, a nemzetfeletti Mamut Államalakulatok. És mindennek, ami történik, ez az „értelme”.

A keleti és a nyugati világ egy napon számot kell adjon önmagának azért, ami Magyarországgal történt, s aztán azért, ami nem történt. Ez a számadás lassú, de elkerülhetetlen. A napnyugati civilizáció egyik titokzatos, mélyáramú, az időben lassan továbbrengő számadása ez. A Nyugat mulasztására illik, amit Talleyrand mondott, amikor Napóleon kivégeztette az enghieni herceget: „Ez több volt, mint bűn… Hiba volt.”

Többen írták e hónapokban: „Örültünk, hogy nincs otthon, mert a kommunisták feltétlenül társutast csináltak volna magából is – de sajnálhatja, hogy a forradalmat nem élte át otthon, velünk.” Lehet, hogy itt van valahol az igazság.

 

(Forrás: Márai Sándor: “Napló, 1945-1958.” Akadémiai Kiadó, Helikon Kiadó, az Occidental Press (Washington) 1968-as kiadása alapján. Megjelent a Mit csináltam ’56-ban? blogon. Fotó: cultura.hu)