210 éve született és 160 éve halt meg a modern individualista filozófia atyja, Max Stirner (Johann Caspar Schmidt), akinek legismertebb művéből, Az egyetlen és tulajdonából idézünk az alábbiakban. Stirnert az anarchizmustól a nihilizmusig számos tannal hozták összefüggésbe, nem is alaptalanul, nem is szólva Nietzschére gyakorolt hatásáról. Stirner azonban, bármennyire vitatható is filozófiájának számos eleme, leginkább megmaradt annak, aminek vallotta magát: önérdekét követő szabad egyénnek, aki deklarálta: nem kötelessége bármely, felette vagy rajta kívül álló, akár szellemi entitást szolgálnia.

 

Semmi kifogásom a szabadság ellen, de többet kívánok neked a szabadságnál; nem pusztán megszabadulnod kell attól, amit nem akarsz, hanem bírnod is kell, amit akarsz, nem csupán “szabadnak” kell lenned, hanem “tulajdonosnak” is.

Max_stirnerSzabad – mitől? Ó, mi mindent lerázhat magáról az ember! A jobbágyság, a felsőbbség, az arisztokrácia és a fejedelmek jármát, a vágyak és a szenvedélyek uralmát; sőt még a saját akarat, az önakarat, a legtökéletesebb önmegtagadás sem egyéb a szabadságnál, szabadság az önrendelkezéstől, önmagunktól; a szabadság mint valamely abszolútum, mint valamely minden árat megérő dolog utáni törekvés fosztott meg bennünket ugyanis a sajátosságtól: teremtette meg az önmegtagadást.

Minél szabadabbá válok, annál több kényszer tornyosul fel előttem, annál tehetetlenebbnek érzem magamat. A vadon nem szabad fia még semmit sem érez mindazon korlátokból, melyek egy művelt embert szorongatnak: úgy tűnik, szabadabb a műveltnél. Minél több szabadságot vívok ki, annál több korlátot és feladatot állítok magamnak; felfedeztem a vasutat, és máris gyengének érzem magam, mert nem tudom átszelni a levegőt, mint a madarak; megoldottam egy problémát, melynek homálya nyomasztotta szellememet, s lám, máris számtalan új probléma vár rám, s e rejtélyek gátolják haladásomat, elhomályosítják szabad pillantásomat, fájdalmasan emlékeztetnek szabadságom korlátaira. (…)

Fel kell-e adnunk a szabadságot, mert keresztény eszményként elárulja magát? Nem, semmi sem mehet veszendőbe, a szabadság sem; de sajátunkká kell válnia, márpedig szabadság formájában nem lehet a sajátunkká.

Micsoda különbség van a szabadság és önösség között! Sok mindentől mentessé válhat az ember, de mindentől nem. Belül a szolgaság ellenére szabad lehet sok mindentől, de nem mindentől; az úr ostorától, parancsoló szeszélyétől azonban szolgaként nem lehet szabad az ember. “A szabadság csak az álmok birodalmában él!” Az önösség ezzel szemben egész lényem és létem, az önösség én magam vagyok.

Szabad attól vagyok, amitől mentesültem, önöse annak vagyok, ami a hatalmamban van, vagy amit uralok. Akkor vagyok a sajátom, ha mindig és minden körülmények között tudom birtokolni és nem lököm oda magamat másoknak. A szabad létet nem akarhatom igazán, mert nem hozhatom létre, nem teremthetem meg: csak kívánhatom és – törekedhetem rá, mert eszmény, kísértet. A valóság béklyójának szíja szüntelenül mélyen a húsomba vág. De a sajátom maradok.

Egy úr jobbágyaként is csak magamra és előnyömre gondolok; ütései csattognak rajtam; nem vagyok szabad tőlük; de csakis a saját hasznomért tűröm el, azért, hogy megtévesszem a türelem látszatával, vagy hogy ellenkezésemmel ne hozzak még nagyobb bajt a fejemre. Mivel szem előtt tartom magamat és önérdekemet, az első adandó alkalommal széttaposom rabszolgatartómat. Ennek az egoizmusnak a következménye, hogy aztán megszabadulok tőle és korbácsától.

Talán most azt mondják, hogy a szolgaság állapotában is “szabad” voltam, tudniillik “alapjában” vagy “belül”. Csakhogy az “alapjában” nem “valóban” szabad, és a “belül” nem “kívül”. Sajátomnak viszont a sajátom voltam, mind belül, mind kívül. A kínzások okozta szenvedésektől és korbácsütésektől nem “szabad” a testem egy kegyetlen parancsoló uralma alatt; de a kínvallatás alatt csikorgó csontjaim szabadok, porcikáim ránganak az ütések alatt, és én azért nyögök, mert a testem nyög. Sóhajaim, remegéseim azt bizonyítják, hogy még magamnál vagyok, hogy még a sajátom vagyok. Csontjaim nem “szabadok” ugyan az úr ütéseitől, de az én csontjaim, és elszakíthatatlanok tőlem. S ha elszakítja tőlem, megnézheti őket! Mert csontomnak csak a holttestét tartja a kezében; úgy a csontom, ahogy a döglött kutya kutya: a kutyának dobog a szíve, a döglött kutyának nem, tehát nem is kutya. (…)

individual

A szabadság csupán ezt tanítja: szabaduljatok meg, váljatok meg minden tehertől; de arra nem tanít, hogy kik vagytok. Szabaduljatok meg, szabaduljatok meg! Íme, ez jelszava, ti pedig mohón követitek hívó szavát, és még magatoktól is megszabadultok, “magatokat is megtagadjátok”. Az önösség viszont magatokhoz hív vissza benneteket, így szól hozzátok: “Térj magadhoz!”

A szabadság égisze alatt sok mindentől megszabadultok, de minduntalan új dolgok szorongatnak; “megszabadultok a gonosztól, de a gonosz nem szűnik meg”. Mint önnön magatok valóban mindentől megszabadultok, és ami rátok tapad, azt elfogadtátok, azt magatok választottátok tetszésetek szerint. Az önös szabadnak született természeténél fogva az; a szabad viszont csak betegesen vágyakozik a szabadságra, álmodozó és rajongó.

Az önös eleve szabad, mert semmi mást nem ismert el, csak magát; nem kell megszabadítania magát, mert magán kívül eleve elvet mindent, mert semmit nem értékel jobban, tart többre magánál, röviden: magából indul ki és “magához tér vissza”. Gyermeki tisztelet feszélyezi, de azon fáradozik, hogy “megszabaduljon” ettől a feszélyezettségtől. Az önösség munkálkodik a kis egoistában, és megszerzi számára a hőn áhított – szabadságot.

Évezredek kultúrája elhomályosította, hogy mik vagytok. Nem vagytok egoisták, arra vagytok hivatva, hogy idealisták (“jó emberek”) legyetek. Rázzátok ezt le magatokról! Ne a szabadságot keressétek, ami épp magatoktól foszt meg benneteket az “önmegvetésben”; magatokat keressétek, legyetek egoisták, legyetek mindnyájan mindenható ének. Avagy érthetőbben: Ismerjétek meg magatokat, csak magatokat ismerjétek meg, hagyjátok az álszent törekvéseket, balgatag vágyakozástokat, hogy mások legyetek, mint amik vagytok. (…)

Minden tevékenységetek és mesterkedésetek be nem vallott, titkos, rejtett, elkendőzött egoizmus. Ezt az egoizmust azonban nem akarjátok bevallani magatoknak sem, magatok előtt is eltitkoljátok, tehát nem nyílt és közismert, ennélfogva nem tudatos egoizmus, és ezért nem is egoizmus, hanem szolgaság, szolgálat, önmegtagadás. Egoisták vagytok és mégsem, mert tagadjátok az egoizmust. Amikor a leginkább egoistának látszottatok, az “egoista” szót iszonyattal és megvetéssel aggattátok tele.

(Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár. Fordította: Horváth Géza)