A britek tehát úgy döntöttek, kilépnek az Európai Unióból. A sokk még mindig friss, én is a bent maradás győzelmében bíztam. Még nem lehet tudni, mi, hogyan és milyen ütemben történik, a következményeket ugyan próbálgatták előre felmérni, de valójában most kell majd szembesülni velük.

A brit polgároknak természetesen joguk volt akárhogyan is dönteni az országuk hovatartozásáról és nyilván viselik, illetve élvezik is majd mindazt, amivel a kilépés jár. Csakhogy ez a népszavazás nem csupán az Egyesült Királyság nevű formációról szólt. Hanem az unió többi tagállamáról és az ott élők jövőjéről is. Nekünk is viselni kell a brit döntés következményeit, bár beleszólásunk nem volt. Most már csak egyet tehetünk: meg kell próbálni a lehető legjobbat kihozni a helyzetből.

Abban mindenki egyetért, hogy az Európai Unió nem marad többé olyan, mint eddig volt. A kérdés az, hogy milyen hibák vezettek ahhoz, hogy egy tagállam népe a közösség elhagyásáról döntött, mit kell megváltoztatni ahhoz, hogy ne kövessék a többiek. Mihez nyúljunk hozzá, hogy jobban működjön az unió, egyáltalán, miről is szóljon a 21. századi Európa-projekt?

Kezdjük mindjárt a legotrombábbal. „Orbán Viktor szerint elemezni kell, milyen ügyek voltak meghatározóak a brit EU-tagság vitájában. Úgy látja, a meghatározó erejű kérdés a bevándorlás volt. A britek keresték arra a kérdésre a választ, hogyan tudnak ellenállni a modern kori népvándorlásnak.” Igen, ez a mi miniszterelnökünk, a magyarok is tudnak szavazni és döntést hozni az ország jövőjéről.

Ez az ember képes a földrészt megrázó, az ország minden polgárát közvetlenül, vagy közvetetten érintő eseményt migránsozásra felhasználni. Mert az tavaly is cefetül bejött neki, a netadós és az azt követő tüntetéssorozat miatt megrendült helyzetét stabilizálta vele, tehát biztosan jó lesz most a pedagógus és egészségügyi mozgalmak miatt újból erodálódó pozíciói helyreállítására is. Ennyire futja. Nem is csoda, hogy a brit populisták összekeverték a Jobbikkal a Fideszt és a felhasználták a kormány hirdetését is: „akartok politikai uniót ezekkel?”

EU flag

A komolyabban vehető reakciók azt hangsúlyozzák, hogy az uniónak meg kell újulnia. Részben a lassú, nehézkes bürokráciát, részben a „zemberektől” elszakadt döntéshozatalt hibáztatják. Az átalakításnak a több demokráciára és a rugalmasabb végrehajtásra kell irányulnia. Van, aki már az eszméletlenül ostobává vált támogatási rendszer leépítésében reménykedik. (Az Egyesült Királyság a harmadik legnagyobb nettó befizető volt a közösség költségvetésébe. Ne tessék annyira örülni az angol királyi család agrárszubvencióinak elvesztésén, követik azt előbb-utóbb mieink is.)

Nem mintha a kritikák nem lennének jogosak, de szerintem nem a lényeget pedzik. Az EU döntéshozatala azért olyan nehézkes, mert nem “európai” döntéshozatal van, hanem a tagállamok megegyezésén alapuló. Mondhatjuk úgy is, hogy az Európai Unió nem Európa lakóinak a szervezete, hanem az európai nemzetállamoké. Tehát a kormányok egyezkednek.

Kemény csatákban sikerült néhány kérdésben a közvetlenül választott Európai Parlamenthez telepíteni egy-két látványos jogosítványt (egyes személyek kinevezésének jogát, a költségvetés jóváhagyását), de a tényleges intézkedésekről, szabályokról a miniszterek, illetve kormányfők fórumai állapodnak meg. A plenáris ülések előtt, mellett különféle különalkukat is megkötve, a nyilvánosság abszolút kizárásával. És a kormányok nem mindig a polgáraikat képviselik az uniós vitákban, sokszor inkább a vállalataikat, gazdálkodóikat.

A polgárok csak akkor fontosak, ha a szavazatszerzés miatt mutatni lehet nekik, hogy „értük harcolnak”, a viták viszont inkább a hazai érdekcsoportok uniós piaci pozícióiról folynak. Mondván, ami jó a hazai gazdaságnak, az jó a polgároknak is. Csak a gazdaság éppenséggel nem egyenlő a helyi oligarchákkal, még ha nemzeti bajnokoknak nevezik is őket. Ékes példa erre az uniós kutatás-fejlesztési-innovációs támogatások rendszere, ami olyan, mint amilyennek régen a focit írták le: sokan rohangásznak a pályán és végül a németek nyernek.

Hasonló módon különféle populista mozgalmak zajongásának elcsendesítésére is jó, ha uniós szintre emelik az ügyüket, ezek látványos képviseletével is lehet népszerűséget, voksokat gyűjteni belföldön, a felvállalni nem kívánt lépések elmaradását meg Brüsszelre lehet fogni. Az eredményt mindenki látja: irdatlan mennyiségű, emészthetetlen joganyag, aminek működtetésén rengeteg ember dolgozik, eszméletlen lassan megszülető, felemás megoldásokat kiizzadva.

Az első probléma nem az, hogy kik és hogyan hozzák a döntéseket, hanem az, hogy miről lehet döntést hozni. A különféle érdekkijáró lobbik alkui nyomán születő ostoba uniós előírásokról szóló mémek az európai kultúra részeivé váltak, még ha nem is mind igazak, mint például az uborka görbületének szabályozása. De van bőven előírás, ami belegyalogol az életünkbe, mint például a hagyományos izzók betiltása, vagy a kazánokra vonatkozó előírások, amelyek családok sorát fogják anyagi romlásba dönteni. Mindezt azzal a jó szándékkal, hogy megvédjenek minket, persze hogy nem egyes gyártók, szerelők piacának biztosítása miatt, dehogy. Vállalkozók hosszan tudnák sorolni a szakterületi példákat.

Szóval ott kéne kezdeni, hogy kitakarítjuk az államot és az uniót is az életünkből. Le a dajkaállammal nemzeti és uniós szinten is! Ne szóljanak bele, hogyan éljük az életünket, ne védjenek meg önmagunktól. Vizsgáljanak, adjanak tájékoztatást – ha nagyon erőszakosak a lobbik, üsse kő, adjanak támogatást az általuk kínált vacakra, hátha attól versenyképes lesz, mint a napkollektor -, de legalább ne tegyék kötelezővé. Korlátozzuk csak szépen az unió hatáskörét a négy szabadság (emberek, áruk, szolgáltatások, tőke szabad mozgása) megvalósulása előtt álló akadályok lebontására. Majd mi kitaláljuk, hogy mi a jó nekünk.

Áthallásos a magyar viszonyokra? Nem véletlenül.