Na, végre. Az angolok (nem a britek) megszavazták a kilépést, az már látszik, hogy magukat lábon lőtték, az még kérdéses, hogy az EU-t sikerül-e szétbaszni, remélhetőleg nem, főleg, hogy hirtelen eszükbe jutott, hogy nem is olyan fontos beadni azt a papírt, jó, hogy Farage nem ír levelet, hogy naaa, Juncker bácsi, Draghi bácsi, Merkel néni, léccilécci tessék picit visszaerősíteni a fontot, izéke, nem is gondoltuk, hogy ez azért komoly szopó lehet, naaa. Az eredményen egyébként az angol társadalom egy jelentős része kiakadt, és fiatalok küldik el saját nagyszüleiket a kurva anyjukba, ami érthető, de nem túl empatikus reakció.

Viszont nem kellett sokat várni, hogy előugorjanak a bokorból a magyarázók, nagyjából a következő logikával: bár a britek kilépése mindenkinek rossz lesz, ez tulajdonképp az EU hibája, mert az európai elitek megfeledkeztek a nemzetállam fontosságáról / a marginalizált rétegekről, ezért le lettek szavazva, hogy ne tudjanak drága bürokratikus túlszabályozó európai szuperállamot építeni a nemzetállam / a marginalizált rétegek rovására, mert nincs meg az ehhez szükséges európai identitás és legitimáció, és már az euró is milyen szar lett, szóval tessék csak visszafogni mindent, és inkább csak valamiféle szabadkereskedelmi övezetet építeni, amibe vegyük vissza a briteket is, hiszen ők eleve erre törekedtek, ezzel jót téve az EU-nak.

A dőlt betűs rész opcionális, a hagyományos politikai skálán jobbos kommentátorok az első, a balosak a második részt szokták választani. Illetve nem megy mindenki végig a logikai láncon, de körülbelül ezt lehet összerakni. Ezzel csak az a probléma, hogy ez az egész butaságok, jóindulatú tévedések és rosszindulatú hazugságok elegye. Úgyhogy most egy hosszú posztban szépen szét is szedjük az egészet. Tessék kapaszkodni.

*

Európai identitás létezik, és alapvetőbb, mint a nemzeti identitás. Európa már jóval a nemzet mai értelmének kialakulása előtt meglehetősen egységes volt. Európában a mindennapi élet dolgaitól a politikai mozgásokig és az azokat meghatározó filozófiai alapvetésekig minden nagyon hasonlóan működik, kifejezetten vicces, hogy még az euroszkepticizmus is egyszerre jelent meg és hasonló érvekkel operál. (Megjegyzés: Orbán Viktor hajlamos azt hinni, hogy ezt a passzátszelet ő fingja, és hogy ez a jövő útja – az elsőben biztosan téved, a második esetben meg elég szar jövőről lenne szó, ahogy meglátjuk.)

Ez egyáltalán nem meglepő: a nyugati kereszténység területein bizony volt és van egységes kulturális és morális alap, nincs túlzottan nagy nyelvi sokféleség, néhány alapvető nyelvcsalád dominálja az egész kontinenst, nem beszélnek minden faluban teljesen más törzsi nyelvet, és a távolságok még lóháton sem túl nagyok az eszmék és a technológiák terjesztéséhez.

Európa összes nagy filozófiai, politikai, gazdasági fordulata nagyon gyorsan haladt végig a kontinensen a reneszánsztól a felvilágosodáson át a nemzetállamok kialakulásáig. Mert bizony az, hogy a nemzet ma az, ami, az egy középkor utáni találmány, a hozzá kapcsolódó kulturális attitűdök jelentős része meg még újabb, 19. századi. A modern nemzetek az Európát ért hatásokból, az európai történelemből, kultúrából, és politikai filozófiából nőttek ki.

Az európai identitás ennek a máig ható következményeiben nyilvánul meg, nem abban, hogy valaki tudomisén össz-európai focicsapatnak akar drukkolni. Az európai identitás egyik részben abban nyilvánul meg, hogy nagy gazdasági-politikai rendszereink nagyon hasonlóak a képviseleti demokráciától az egészségbiztosításig, és ezt természetesnek vesszük. Hasonlóak az elképzeléseink arról, mi számít jónak, rossznak, politikai hibának, és ezek drasztikusan eltérnek mondjuk egy távol-keleti rendszertől, utóbbi legyen akár autoriter, akár valódi parlamenti demokrácia. Az európai identitás másik része, hogy mindennapi dolgaink nagyon hasonlóan működnek.

galopp

Pontosan tudjuk, milyen logika szerint épül fel egy európai város, mit hol kell keresni, hogyan kell eligazodni, és nagyjából ugyanúgy viszonyulunk a benne található kulturális értékekhez – ezzel ellentétben mondjuk egy-két központi kivételtől eltekintve egy modern ázsiai város minden korábbi nyom eldózerolásával épül, egymás mellé hányva azt, ami jön, vasútállomás, iskola, gyár, koncertterem, vityilló. Pontosan tudjuk, mi egy vacsora menete, van előétel, főétel, desszert, kávé – nem pedig megrendelünk mindent egyszerre, aztán jön, ahogy készül a konyhán.

Pontosan tudjuk, hogy az üzleti bizalom építése érdekében mi megengedett, mi az, ami túlmutat a józan határokon (szó szerint, mondjuk az alkoholfogyasztás tekintetében), és mi az, ami már nem személyes bizalom, hanem mindenki számára hátrányos korrupció. És így tovább. Ezek nekünk annyira természetesek, mint a levegő. De a világon máshol nagyon másként működnek. Ezt tudatosítani kell magunkban.

Szóval összességében: a 19. századi értelemben vett nemzetként (focicsapattal és hasonlókkal) nincs európaiság, de annál sokkal régebbi, sokkal alapvetőbb dolgokban van. Ezt tagadni minimum ostobaság. Megjegyzem: aki az EU kapcsán körömszakadtáig tagadja az európai identitást, és amellett érvel, hogy erre nem lehet építeni semmit, pillanatokon belül 180 fokos fordulatot hajt végre, és az összeurópai értékek védelméről kezd beszélni, ha mondjuk szír menekültekről lesz szó.

*

A vesztfáliai rendszer azonban az I. világháborúval gyakorlatilag megsemmisült, a békeszerződések pedig garantálták a II. világháborút, ami után a jaltai rendszer a történelmileg és kulturálisan a Nyugathoz tartozó közép-európai országokat a Szovjetunió fennhatósága alá rendelte. Azonban Nyugat-Európa elindult a minden addiginál nagyobb integráció és prosperitás felé, a történelmi anomáliának számító szovjet befolyás megszűnte után pedig ehhez Kelet-Európa is csatlakozhatott.

Ezzel párhuzamosan a világkereskedelem is liberalizálódott, megszűntek a valutaárfolyam-korlátok, szabadkereskedelmi egyezmények születtek. Persze vannak olyan hangok is, hogy a világkereskedelem már a 19. században hasonlóan szabad volt, de azért ezt komoly arccal nehezen lehet vállalni. Szóval minden negatívum ellenére a világ az utóbbi 30-40 évben leggazdagabb és legbékésebb időszakát éli.

A globális munkamegosztás kialakulása során először nyilván a legalacsonyabb képzettséget igénylő munkák szerveződtek a fejlődő országokba, vagyis relatíve alacsonyabb (de a korábbiakhoz képest mégis hatalmas) volt ott a gazdagodás. Ez akkor fog változni, ha ezek az országok is elkezdenek saját tudást építeni, ahogy azt például Kína is próbálja. Nem is teljesen sikertelenül. Nyilván szemérmetlen intellektuális tolvajlással, de egyre előrébb tartanak, például kereskedelmi utasszállítót terveznek építeni. Ez a lehetőség mindenki előtt nyitva áll, és úgy tűnik, Malajzia, India, Vietnám és a többiek sem akarják elszalasztani. Ezzel tulajdonképp lemásolnák a japán és dél-koreai utat, ami szintén ugyanígy működött. Ahogy ezek az országok is képesek lesznek önállóan nagyobb tudást igénylő termékeket előállítani, a ma sokat szidott “globális” egyenlőtlenség is csökkenni fog.

Ennek ellenpontjaként persze a nyugati világban ezek a munkahelyek elvesztek vagy visszaszorultak. Nincs ebben semmi értékítélet, de ma már jóval kevésbé van szükség arra, hogy valaki megtanuljon 16 évesen vasat önteni, aztán 50 évig ezt csinálja, szociális és politikai jogait lényegében rábízza a szakszervezetekre, majd végül nyugdíjba menjen, és biztos, ami biztos, mindig spájzoljon pár heti lisztet, zsírt és hasonlókat, mert sose lehet tudni, mi lesz.

Persze ezek az emberek sem hülyék, és rájöttek arra, hogy ők a modern gazdasághoz egyre kevesebbet tudnak hozzátenni, és egyre inkább a szociális rendszerekre, transzferekre szorulnak. Logikus, hogy minden eszközzel azért küzdenek, hogy biztosítsák a számukra ismert és biztonságot adó nemzetállam túlélését. Úgy is, ha ez nekik 5-10 évet jelent, miközben a következő generációk élete évtizedekre gajra mehet tőle. És bár érthető a düh meg az elkeseredettség, a kiröhögés, hülyézés, kutyapicsázás nem segít.

Megjegyzem: a kiröhögéshez hasonlóan visszás, amikor azok, akik korábban meghaladott, szexista-rasszista pöcsöknek minősítették nagyszüleik generációját, a pofon hatására hirtelen megtalálják a szolidaritást, főleg, ha mindezt szintén úgy teszik, hogy ők maguk a modern gazdasághoz szintén képtelenek bármit is hozzátenni, noha lehetőségük és képességük lenne hozzá, de ehelyett inkább kényelmes, védett pozíciókból ostorozzák az őket eltartó rendszert.

Nagyon jó indok kell hozzá, hogy ne legyen fair teljes tüdőből kiröhögni valakit, aki éveken át mindenistázza azokat, akik még tényleg más kultúrában nőttek fel, aztán most hirtelen felfedezi, hogy hát ezek is emberek, akiknek a szar döntései mögött is vannak indokok. Kellemes meglepetés ehhez kapcsolódva, hogy már a Labour Party is kezd rájönni, hogy nem volt annyira jó ötlet egy, az értelmiség néhány rétegében sztár bolond divatbolsevikből főnököt csinálni. A többiek is mehetnének a fenébe.

Azonban ezzel a réteggel szemben nem az úgynevezett liberális, nemzetietlen elitek állnak. Aki azt állítja, az unió támogatása kizárólag az elitek érdeke, vagy hogy itt a tömegek szavazták le a saját köreikból ki nem látó eliteket, az sajnos vagy rettentő nagyot téved, vagy direkt hazudik, mert akkora orbitális szélhámos, mint a sosem létezett amerikai-japán háborút megjósoló George Friedman. A maradás mellett még úgy is a szavazatok 48%-a szólt, hogy a tipikusan maradás-párti rétegek részvételi aránya alacsonyabb volt.

De így is kiderült, hogy ez egy masszív tömeg, azok, akik az új világban megtalálták a helyüket. Azok, akik tudnak hasznosak lenni és élvezik is ennek eredményeit. Ők a jóléti államhoz való viszonytól (piacpárti vagy beavatkozás-párti hozzáállás) függetlenül jórészt legalábbis nem tiltakoznak a ma napirenden lévő, sokadik generációs emberi jogi problémák kapcsán, azaz tudomisén, nem tiltakoznak a melegházasság ellen, még ha nem is vonulnak emiatt az utcára zászlót lengetve.

Ők azok, akiknek a háborús hősiesség már semmit nem jelent, mert nem a RAF-fal és a Luftwafféval járnak más európai országokba, hanem a Ryanairrel. (Ez mondjuk az össszeurópai külpolitikai szemlélet szempontjából nem biztos, hogy jó, de ezt most hagyjuk.) Akik Orbán Viktorral ellentétben otthon érzik magukat az új, határok nélküli Európában. Kulturálisan nekik is fontos a nemzet, nem fog az angol fiatalok 90%-a nekiállni a német válogatottnak szurkolni az EB-n, de ez náluk már nem jár együtt a bezárkózással. Kulturálisan angolok – de simán eljönnek a VII. kerületbe, mert a pénzükért itt jobb bulit kapnak, mint Manchesterben. Ők nem jobbak vagy rosszabbak, mint az előző generációk, csak egyszerűen mást jelent nekik a normális.

*

Ha nagyapám megpróbált volna 30 évesen átsétálni Ausztriába, lelövik. Én a havi fizetésem egyszámjegyű százalékáért oda veszek repülőjegyet Európában, ahova akarok. Ezt a szakadékot valahogyan át kell hidalni – nem tudom, hogyan. De azt látni kell, hogy ez elsősorban az EU-pártiak érdeke, mert az ellenzők tábora ebből a megosztottságból és demográfiai felállásból rövid távon hatalmas politikai hasznot húz, és ezt akkor sem adja fel, ha ezzel közép- és hosszútávon mindenkinek egyértelműen árt, olyannyira, hogy még Nagy-Britannia egységét is kockára teszi.

Akárhogy is, egyértelmű, hogy nem az elitek és a többiek konfliktusáról van szó, és mindkét oldal érzelmei érthetőek, saját szempontjukból indokoltak. Mondom ezt akkor is, ha személyesen együttérezni az utóbbiakkal tudok.

Aki meg elitezik, szintén mehet a fenébe – az EU nem az elitek projektje. Értem én, hogy egy csomó, a képviseleti demokrácia lényegét alapvetően félreértő szaki rá van fagyva erre a témára, hogy húúú, az elitek el lettek küldve a picsába. De ezek az arcok a legtöbbször ugyanezt mondják, mert olyanok, mint Móricka, akinek mindenről az jut az eszébe. És még általában sem gondolom, hogy jó ötlet az elit megszopatása, mint öncél, de esetünkben ez konkrétan nem is igaz. Nem a britek 1%-a akart az EU-ban maradni, hanem az aktív rétegek döntő többsége. Összességében ez nem volt elég, de mérhetetlen ostobaság kell ahhoz, hogy valaki erre azt mondja, az elit állt csak az EU mellett.

A globális munkamegosztás persze nemcsak a társadalmakat érintette, hanem a nemzetállamok szerepe is átalakult, és itt fordulunk rá azokra, akik a nemzetállamot (és az általa fenntartott szociális struktúrákat) öncélként védik. Manapság egy nemzetgazdaság sem képes előállítani a mindennapi élethez szükséges javak mindegyikét, de még a többségüket sem.

brexit-mti-epa

Hogy egy rendkívül egyszerű példát mondjak: nincs olyan nemzetgazdaság, amelyben egy ma mindenki által használt okostelefon legyártásához szükséges összes know-how és tudás megvan. Nincs. Pont. Sőt, olyan is csak egy van, ahol a meglévő know-how alapján legalább le tudnak egy saját terméket gyártani, az pedig Dél-Korea. Pont. De ugyanez igaz a gyógyszerekre, autókra, repülőkre. A krumplin kívül kábé mindenre.

Mit jelent ez a nemzetállamok szempontjából? Azt, hogy a nemzetállam – noha fenntartja a rá maradt, amúgy demográfiai okokból egyre nehézkesebb szociális rendszereket – gazdasági és szabályozó szerepe szükségszerűen háttérbe szorul, irrelevánssá válik, és ha valaki megpróbálja “nemzeti érdekből” mesterségesen növelni a nemzeti keretek közt gazdaságtalan kapacitásokat, az magának okoz kárt. Lásd: lehet bármennyire népnemzeti Tarlós főpolgármester, ha az általa felügyelt kasszából kell fizetni a buszokat, akkor szarna ő bele a nemzeti buszgyártási stratégiába, és venne lengyel buszt (ha hagynák).

És ez bizony igaz Nagy-Britanniára is. Lehet, hogy vannak kockás nadrágos, pipázós öregemberek, akik szerint a Brit Birodalom valaha nagy volt, lehet megint nagy, de a valóság az, hogy az ipar, sőt, a nemzetbiztonság szempontjából stratégiai brit iparágak is elég gyengécskék önállóan. A brit autóipar konkrétan megszűnt volna német technológia és a korábbi gyarmatok tőkéje nélkül. A brit légi- és hadiipar eltörpül az amerikai és európai konkurensek mellett (pl. a Rolls Royce minden üzletágának összes jövedelme kisebb, mint a csak turbinákat gyártó konkurensek forgalma). Ezzel nem mondom, hogy Nagy-Britannia magában éhezne, de az biztos, hogy összességében nem fog semmi sem növekedni az önállóságtól. Sőt.

Ahhoz azonban, hogy ez a rendszer hatékonyan működjön, számos technikai részletet nemzeti szintek felett kell szabályozni. Az egyik megoldás, hogy az egyes iparágak saját szabványokat alkotnak, amelyek biztosítják a lehető legtöbb szempontnak való megfelelést. Ez a rendszer számos területen nagyon jól működik. A másik, hogy a nemzetállamok a kétoldalú szerződések sokasága helyett kereskedelmi egyezményeket kötnek, amelyeknek alárendelik nemzeti szabályozásaik bizonyos részét.

Ha ez nem lenne, minden nemzetállamnak meg kellene állapodnia minden más nemzetállammal minden termékféleség kereskedelmét illetően, és módot kellene találni a szabályok betartásának garantálására is. Enélkül ugyanis sokkal nehezebb a kereskedés – szabályok nélkül nehezebb megegyezni, tulajdonképp mik is az adott áru paraméterei, és bárki bármikor felhozhat mondvacsinált okokat saját piacai politikailag kedvező, valójában azonban túlnyomórészt ártalmas védelmére. Ameddig a nemzetállamok negyede valójában a Brit Birodalomhoz tartozott, és a világkereskedelem sokkal kisebb volumenben, sokkal kevesebb fajtájú árut érintett, addig lehetett így dolgozni. Ma azonban nyilván lehetetlenség.

Vagyis: az önálló, izolált nemzetállamok képtelenek megteremteni a globális munkamegosztás és gazdaság feltételeit, amelyek ahhoz kellenek, hogy a legalapvetőbb mindennapi használati tárgyakat előállítsuk. Ettől még nem kell feladni a nemzeti kulturális identitás mindenféle elemeit – de észre kellene venni, hogy úgy általában a nemzetállamok földrajzi és gazdasági bezártsága egy elmúlóban lévő állapot, nem pedig a kulturális alapok része. Aki azt mondja: a gazdasági bezárkózás általános jóléthez vezet, az vagy buta, vagy lopni akar, esetleg a kettőt egyszerre. Tudjuk, hova menjenek, a fenébe.

Aki pedig azt mondja, az EU veszélyezteti a nemzetek kulturális identitásához ugyan szorosan nem tartozó, de mégis Európa-szerte megszokott és jól ismert szociális rendszereket, szintén nagyot téved. Az EU egy meglehetősen barátságos költségvetési követelményt ír elő, plusz szigor csak akkor van, amikor valakit pluszban támogatni vagy hitelezni kell. Ilyenkor pedig rendszerint két választása van az adott országnak (lehet az Görögország vagy Magyarország): drágábban, esetleg sehogy nem von be forrást a piacról, vagy racionalizálja a költségeit. De ez kitérő. A lényeg: az EU igen kevéssé szól bele a tagállamok szociális stratégiájába.

*

Innen jön az utolsó társaság, akit ma elküldök a fenébe: libertárius barátaim. Ők azok, akik az eddigieket jellemzően értik, de itt beakad náluk a lemez, és elkezdik ismételgetni, hogy dehát mindehhez elegendő a szabadkereskedelmi megállapodás, nem kell ide az EU, aki majd kontinentális szinten csinál szociális rendszert, szabályoz túl, és ha valamit elbasz, nem lesz hova menni.

A legtöbb hasonló érvet hangoztató kollega, sértődés ne essék, de soha életében nem kényszerült arra, hogy tényleg kapcsolatba kerüljön bármiféle uniós szabályozással, és aki igen, az is maximum a pénzügyi szektorban. Márpedig ez nem elég ahhoz, hogy megértsük: az EU lényege, hogy a szabályozás univerzális. Vagyis ha valami az egyik tagállamban mondjuk nevezhető traktornak, uborkának vagy sertésszeletnek, az a másikban is.

Ez elsőre nem tűnik túl lényegesnek, de gondoljunk bele abba, hogy mondjuk bizonyos biztonsági szabályoknak való megfelelést termékenként pár millió forint tesztelni, legyen mondjuk 10 ezer euró körül, ez jellemző ár például kisebb-nagyobb elektromos gépeknél egy alapvető vizsgálatért. Mi lenne, ha ezt 28 (vagy 27) esetben kellene elvégezni? És mi lenne, ha mindezt egy sokmillió eurós gyógyszerengedéllyel kellene megtenni? Na ugye.

Vagy mit kellene tenni, ha Magyarországon valami olyasmit gyárt valaki, aminek mindenféle engedélyezéséhez itthon nincs meg a szakértelem? Simán hívhat egy bármilyen uniós tanúsító szervezetet vagy adott esetben céget, különben meg csak nézhetne szomorúan. Az univerzális szabályozás tehát sokkal több, mint a szabadkereskedelmi megállapodás, és sokkal jelentősebb közvetlen megtakarítással jár a gazdaság szereplőinek.

Egy szabadkereskedelmi megállapodás ezt önmagában nehezen tudja, mivel ehhez az Unióban részt vevő nemzetgazdaságok működési területeit lefedő, a változó igényeket figyelemmel kísérő, kompetens szakmai intézményrendszer szükséges. Az pedig pénzbe kerül, felügyelni kell, meg kell hozni a működéséhez szükséges jogszabályokat. Egy szabadkereskedelmi megállapodás pedig ezeket a technikai részleteket nem rögzíti – attól, hogy két ország mondjuk tagja a WTO-nak, nem szükségszerű, hogy mondjuk elfogadják egymás mindenféle szabályait, tanúsítványait, és a többi. Ez tipikusan nincs is így.

Ráadásul ne feledjük, hogy az EU-s bürokrácia a tévhitekkel ellentétben nem drága. Az EU teljes költségvetése az uniós gazdaság 1%-a, és ebből összesen az uniós gazdaság 0,06%-ának megfelelő összeg megy el a szervezet fenntartására. Ez azért lehet ennyire kevés, mert az uniós szabályozás a látszattal ellentétben sokszor igen szakszerűen és racionálisan van kialakítva.

euro-mti

 

A lehető legtöbb esetben ugyanis nincs szó a tagállami rendszerek duplikációjáról, nincs Brüsszelben minden hatóságból annyi, hogy képesek legyenek a tagállamok összes ügyét kezelni, hanem tényleg csak az egységes szabályok megalkotásáról és alkalmazásuk elősegítéséről és felügyeletéről van szó. Vagyis a tényleges operatív munka mindig arra a tagállami hatóságra hárul, amelyik amúgy is létezik (mert rég létezett, az EU előtt is), és amelyiket az adott problémával valaki felkeresett.

A rendszer rugalmas, hiszen egy tagországban tipikusan eleve az a hatóság áll jól felkészült, szervezett szakemberekből, amire kereslet van, vagyis amelyik gazdasági ágazat az adott tagállamban jelentős. Ezen felül a brüsszeli szakapparátus meglehetősen reszponzív, a készülő szabályozásokhoz konzultációs lehetőséget biztosít, és a beérkezett információkat valóban figyelembe is veszi. Ez nem valamiféle propaganda, hanem a közvetlen személyes tapasztalatom. Ez nem ultradrága plusz állam, ez egy kis ráfordítással hatalmas előnyöket adó szervezet.

Természetesen akinek nem kellett még uniós szabályozással kapcsolatban bármit elintéznie, annak minderről fogalma sincsen, miért is tudná, kihez kell fordulni egy-egy speciális ügyben, aminek még a létezéséről sem tud – de akkor viszont megtehetné azt a szívességet, hogy nem magyaráz ostobaságokat.

Mivel több még az EU, mint egy szabadkereskedelmi szervezet? Annyival, hogy joga és kötelessége a belső piacon a versenyjogi szabályok betartatása. Hogy ez nem valamiféle absztrakt dolog, azt mondjuk a légiközlekedés liberalizálásából látjuk: kevés ennyire látványos szabályozói sikertörténetet lehetne felhozni a világból. A kétoldalú megállapodások alapján, “flag carrier” légitársaságok végezte személyszállítás helyett sokszereplős versenypiac alakult ki, addig elképzelhetetlen árakkal, ami bizony remek hír a fogyasztóknak.

Miben lenne előrelépés ehhez képest egy föderálisabb szervezet? Sokkal több dolog lehetne még egységesebb, számos nemzeti hivatalos okirat van például, amit még mindig nem automatikusan, hanem csak külön bejelentésre fogadnak el más tagállamok. Vagy például még mindig nagyon nehéz az egyik tagállamból egy másikban lévő cég hivatalos ügyeit intézni. És így tovább.

Akik azt magyarázzák, hogy elég a szabadkereskedelmi szerződés, azok ezzel valószínűleg mind nincsenek tisztában, mint ahogy azzal sem, hogy a példaként felhozott Norvégia és Svájc mind ezeket a szabályokat, mind a munkavállalásra vonatkozó szabályok nagy részét egyoldalúan elfogadják a szabadkereskedelemért cserébe. Tényleg akkora buli lett volna, ha a britek bent maradnak, és visszafejlesztik az EU-t egy szabadkereskedelmi övezetté?

Mert hiába lett volna logikus mindezt továbbvinni, a britek eleve nem voltak ezért túl lelkesek, illetve egy 50% körüli maradáspárti eredmény sem segített volna ezen, hiszen a kormány folyamatosan nyomás alatt lett volna, és az élő fába is belekötött volna. Pedig nem, szó nincs arról, hogy egy európai föderáció valami libertárius rémálom lenne. Valójában borzasztó sokat segítene a gazdaságnak. Tény, hogy ezek olyasmik, amiért viszonylag nehéz lelkesedve skandálni.

Akármi is történik a föderációs projekttel, az igen valószínűtlen, hogy egységes európai szociális rendszer alakulna ki belőle – ez nemcsak gyakorlatilag, de politikailag is elképzelhetetlen. Ráadásul a világ minden szövetségi államában jelentős önállóságot kapnak a tagállamok pont a tagállami költségvetések összeállításában. Amerikában például a legtöbb szociális kérdés tagállami szintű, és drasztikusan változik az igénybe vehető szociális juttatások köre, vagy épp a munkavállalás szabályozása, mégsem esik szét az unió.

Egy föderáció hatáskörébe még leginkább a közös külpolitika tartozna. Ez persze önmagában is hosszabb kifejtést igényel, de azt hiszem, elég jól érezhető, hogy Európát újabban olyan kihívások érik, amiket sokkal hatékonyabban lehetne megoldani, ha hajlandóak lennénk birodalomként viselkedni. Az egyik ilyen kihívás, amit ha késve is, de egyre többen ismernek fel, Putyin. Mivel Európának nincs egységes válasza, egy gyenge, szó szerint beteg, elöregedő, gazdaságilag megroggyant újszovjet állam valódi súlyához képest komikusan nagy zavart tud kelteni. Ennek véget kell vetni. Ugyanígy sokkal hatékonyabb lenne, ha az EU egységesen tudna részt venni a Közel-Kelet stabilizálásában.

Mi nem tartozik az EU ügyei közé? Leginkább az a számtalan rossz, vagy ma épp rossznak tűnő döntés, amit az egyes tagállamok a közelebbi és távolabbi múltban hoztak, és amit ma az EU nyakába varrnak. Nem tartozik az EU hatáskörébe az egykori bevándorláspolitika, hogy egy aktuális példát mondjak. Megváltoznának az ezzel kapcsolatos mai kihívások, ha nem lenne EU? Aligha. Hogyne, ha Európa föderalizálódik, valamilyen módon minden tagállamnak részt kell vállalni a probléma megoldásában. De biztos, hogy ez olyan nagy ár az összes többi előnyért?

*

Végül, de nem utolsó sorban. Az euró. Az egész sorban ez az egyetlen pont, ahol nem lehet azonnal, triviálisan, teljesen egyértelmű adatokkal cáfolni a kritikusokat. Ez nem véletlen, az euró kapcsán ugyanis bár a mainstream álláspont elég egységes, vannak valódi szakemberek, akik legalábbis megvitatásra érdemes ellenérveket tudnak felhozni.

Nem, az nem ellenérv, hogy Európa nem egységes kulturálisan, lásd fent. Az sem érv, hogy Európa nem elég egységes gazdaságilag egy valutaunióhoz – valójában Európa gazdaságilag homogénebb, mint Amerika. Az sem érv, hogy az EU okozta volna a tagállami válságokat, az euró valójában minden tagállam számára elég jó feltételeket teremtett a pénzpiacokon, az már a tagállamokon múlt, hogy ezt mire használják.

Az sem érv, hogy az eurón kívüli államok bezzeg leértékelhetik a valutáikat, ezzel megmenekülve az adósságtól, hiszen ki hitelezte volna meg Görögországnak a GDP egészénél jóval nagyobb összeget drachmában? Az sem érv, hogy az euró a perifériás tagállamok gazdaságának megfojtására született, valójában a bajba került tagállamok az eurótól függetlenül gyakorlatilag kivétel nélkül maguk tették tönkre a költségvetésüket a jóval növekedésen felüli költekezéssel.

Az euróval kapcsolatos, talán legkomolyabb ellenérv, hogy közös monetáris politika mellé nem járul közös fiskális politika. Ez persze részben igaz. Azonban az egész euró nincs húsz éves, komolyan azt várjuk, hogy minden gond azonnal megoldódik körülötte? Illetve a szövetségi monetáris és fiskális politikával rendelkező, 1%-nál sokkal nagyobb szövetségi költségvetéssel gazdálkodó Amerikában nem voltak szövetségi és tagállami adósságproblémák?

Senki sem állítja, hogy a helyzet egyszerű, de azt hiszem, az elég világos, hogy elég értelmetlen nekiállni féligazságokat trombitálni, vagy temetni, szidni, univerzális bűnbakként kezelni az EU-t. Számos, nagy részben az EU konkrét szervezetén kívül álló okból ma a világban átalakultak a politikai pólusok. A hagyományos jobb-bal felosztás helyett ma a globális munkamegosztást, az integrációt előnyként kezelő és az azt ellenző csoportok között húzódik a legfőbb törésvonal. A britek számos szempontból mindig az utóbbi oldalon voltak. Most úgy tűnik, végre hivatalosan és teljesen ennek megfelelően járnak el, annak minden hátrányával együtt. Lelkük rajta.

De ez Európának legalább akkora lehetőség, mint amekkora kockázat is. Ma még nincs komoly esélye, hogy más államok követik Nagy-Britanniát. De ma ez a legfontosabb kérdés, hogy stabil többségbe kerüljön az az álláspont, hogy az integráció megfelelő kihasználása mindenkinek előnyös, és hogy mindenki megértse, miről szólna az európai föderalizáció folytatása.

Ennek érdekében pedig a hagyományos politikai nézetek képviselőinek le kell nyelni, hogy kompromisszumra kényszerülnek az izolacionista erőkkel szemben. Egy libertáriusnak el kell fogadnia, hogy az ő ízlésénél nagyobb állami szerepvállalás mellett kell élnie, egy hagyományos baloldalinak pedig azt, hogy bizony nem lehet akkora egy jóléti rendszer, amekkorát szeretne. A kulturális konzervatív, de integrációpárti és atlantista csoportoknak pedig el kell fogadni, hogy ma is van egy csomó minden, ami nem az ízlésük szerint való, de jobban megéri ezekkel együtt élni, mint Putyinnal. És a többi. Csak így van esély meggyőzni az integrációval szemben kétkedőket.

(Fotók: MTI/EPA, YouTube)