Miután Orbán nekirontott Sorosnak, a független média és az ellenzék kaján örömmel “fedezte fel”, ki mindenki tanult (illetve nem tanult) a Fideszből így vagy úgy Soros-pénzzel, ösztöndíjjal vagy a CEU-n, Orbántól és Kövértől a kormányszóvivő Kovácsig.

Ellenzéki szemszögből ez valamiféle hálátlanság: nem azt csinálják, amire Soros tanította őket, és még meg is támadják. Orbán szemszögéből “kommunista gondolkodásmód” elvárni azt, hogy ha valakit – főleg pénzzel – “megsegítünk”, akkor feltételezzük, hogy meg is vásároltuk, és elvárjuk, hogy ugyanazt mondja, amit mi.

Orbán téved (“téved”), a kommunisták ugyanis, amíg hatalmon voltak, egyszerűen, minden feltétel nélkül elvárták, hogy mindenki ugyanazt mondja, amit ők. Nem kellett ahhoz segítség. Ez inkább orbánista gondolkodásmód, lásd a közmunka, rezsicsökkentés, trafikkoncessziók és a szavazatok viszonyát.

De Soros se nem kommunista, se nem orbánista, hanem egy tőzsdei befektető, aki azt, hogy az alapítványa pénzén kitaníttatott figurák ellene fordulnak, nyilván elveszett befektetésnek fogja föl. Ami az ebeké, az az ebeké, nem fogja visszakérni.

Pedig a helyzet súlyosabb.

Ha egy rezsim arisztokráciája (az arisztokráciát nem szellemi vagy jogi értelemben értve, hanem úgy, hogy egy korábbi csoporthoz való tartozásuk miatt van előjoguk hatalmi pozíciókhoz) és csatlósai pontosan az ellenkezőjét akarják annak, amire az alapítványi pénzen taníttatták őket – akkor talán a tananyaggal is baj volt. Másképpen: ha éppen a magyarországi mintaprogram bizonyult ennyire kontraproduktívnak, ott valami eleve hibádzott az elmélettel.

Természetesen képtelenség áttekinteni és kellően nagy skatulyába dugni a kedvezményezettek korabeli munkásságát vagy azt, hogy mit tanultak az egyetemeken, ahová ösztöndíjakat kaptak, sőt a Közép-európai Egyetem tanári kara is rendkívül sokrétű ideológiailag (a nagyon tágan vett baloldaliság határain belül), de végső soron mégiscsak meghatározza az egészet, hogy az alapító mit akart.

Soros politikai és filantróp tevékenységében két (pontosabban: két és fél) gondolatrendszer egyesül. Az egyik a nyílt társadalom Karl Popper-i fogalomköre, a másik az amerikai ún. progresszív hagyomány, a két és feledik Popper egyik kulcsfogalmának, a fallibilitásnak (tévedhetőségnek, tévedőképességnek) sajátos  alkalmazása a piacokra, sőt a politikára.

sorosA nyílt társadalom elméletét – amit Popper a második világháború előtt és alatt dolgozott ki a totalitárius és tekintélyelvű rendszereket megalapozó társadalom- és politikafilozófiák kritikájaként – ebben a terjedelemben nehéz összefoglalni, de a liberális demokrácia sajátos, általánosított és konkrét időből kiszakított felfogásáról van szó.

Nagyon leegyszerűsítve: a nyílt társadalom ellentéte nem valamilyen konkrét, létező, kortárs totalitárius vagy tekintélyelvű rendszer, hanem az emberi együttélés kezdeti formája, a zárt társadalom, amelynek tagjai természetesnek felfogott közösségben, törzsi hagyományokat követve, megkérdőjelezhetetlen szokások szerint élnek.

A nyílt társadalomban hiányzik ez az abszolút bizonyosság, az emberek életét (ideálisan) az egyéni gondolkodás, egyéni felelősség, a körülmények és szabályok egyéni kritikája, az egyéni erkölcsi döntések határozzák meg (ilyen döntés az is, hogy én jót teszek mással – nem azért, mert kötelező, vagy így szokták, hanem mert én így látom jónak).

Ily módon a nyílt társadalomnak eszményien megfelelő politikai rendszer a liberális demokrácia (akkor még azt a gondolkodásmódot hívták liberalizmusnak, aminek a legfőbb értéke az egyéni szabadság, és persze a szabad kritikának olyan intézmények felelnek meg, amelyekben a személyek szabadon és erőszak nélkül cserélhetők), de a nyílt társadalom nem annyira politikai, inkább ismeretelméleti fogalom: tagjai az igazság megismerésére törekednek, de tudják, hogy tökéletes tudás nincs, az adott pillanatban mindig tévedhetnek, és óriási valószínűséggel többé-kevésbé tévednek is. A cél a kritika lehetőségének fenntartása.

Mivel Popper elméletében a nyílt társadalomból nincs visszaút (a korszak hamis ideológiák alapján zárttá tett társadalmai bukásra vannak ítélve), a fejlődés egyirányú.

Ugyanebben hitt a progresszivizmus, az amerikai politikai gondolkodás egyik domináns irányzata a 19. század végétől körülbelül az 1970-es évekig és még tovább (bár a végén inkább liberalizmusnak hívták): ez abból indult ki, hogy az emberek, a gazdasági szereplők, az országok, az egész világ folyamatosan javíthatók olyan értelemben, hogy erkölcsileg jobbá, okosabbá és kellemesebbé tehetők.

Ebből a hitből néha súlyos bajok és balfogások származtak (a balfogásokra példa a szesztilalom, a bajokra az, hogy a népek önrendelkezési jogának wilsoni tétele utat nyitott a vesztfáliai rendszert végleg szétverő nacionalizmusoknak, de az iraki háború is, függetlenül attól, hogy republikánus elnök indította).

Végül Soros pénzpiaci és politikai szemléletére a fallibilitás elméletének gyakorlati alkalmazása volt jellemző: a piacok és a politika is a buborékok módjára működnek: a téves várakozások oly módon hatnak a valóságra, hogy visszaigazolódnak, egyre többen és egyre több pénzt tesznek rossz lóra, és egy ideig nyernek is, amíg csak el nem jön az igazság pillanata (igazság: ismeretelméleti értelemben), amikor a fellendülésből összeomlás lesz. A jó tőzsdés előre látja az igazság elkerülhetetlenül bekövetkező pillanatát, és az összeomláson is nyer.

Csakhogy a politika nem tőzsde, és viszont. Miközben vagy miután zárt társadalmakat, totalitárius, tekintélyelvű vagy rasszista (Dél-Afrika) rendszereket akart megrendíteni, az alattuk élő társadalmakat a nyíltság felé terelni, 1992-ben, a fekete szerdán egy hibátlanul nyílt társadalom, Nagy-Britannia és annak liberális demokrata kormányzati rendszere ellen játszott. Van olyan erkölcsi koordinátarendszer, amelyben megteheti: piaci szabadság, az piaci szabadság, mi is ennek a hívei vagyunk, de akkor a filantróp tevékenységében ennek a szemléletnek miért nincs nyoma?

Soros 1990-ig válogatás nélkül támogatta a kommunista diktatúra mindenfajta kritikáját a törzsi zárt társadalmat kultiváló népnemzetitől a kapitalizmust úgyszintén csúnya szónak tartó merev balosig. 1990 után létrehozott egy regionális mérce szerint jó egyetemet, ahol kitűnő emberek is tanítottak – soha ki nem lépve a progresszivista keretek közül.

Az első elv addig működik, amíg meg nem bukik a diktatúra. Utána mindig fennáll a veszélye, hogy neveltjei a demokratikus, csak éppen számukra ellenszenves kormányzatokat artják ellenfélnek.

A második elv, a progresszivizmus – ami a széleken mostanra zökkenőmentesen átment abba az erőszakos balosságba, amit nálunk valamiért liberalizmusnak hisznek –  szintén kiválóan hasznosítható a diktatúrák elleni harcban Belarusztól Kazahsztánig, meg segít megérteni az amerikai liberális elit, valamint a nyugat-európai baloldal gondolkodását és nyelvezetét (mint Kovács szóvivő példáján látjuk), de a magyar politika valóságában kevés hasznát lehet venni, mert a magyar politika zömmel tökéletesen másról szól.

Hogy Orbánék miért pont most és miért éppen Sorost vették elő főellenségnek, az más lapra tartozik. De egyrészt a Soros által terjeszteni kívánt filozófiákban semmi garancia nincs rá, hogy a valóságos politikusok alkalmazni tudják őket, sőt, ne forduljanak el tőlük. Másrészt  míg a többi posztkommunista országban szélesebb politika skálán működtek az alapítványok, Magyarországon a Sorosnak az 1980-as évekből  megörökölt monopolhelyzete volt egy (vagy kevés-)féle politkai filozófia terjesztésében. Ami a jelek szerint Magyarországon csődöt mondott.

(Fotó: Túry Gergely, HVG)