Amikor ezt elkezdem írni, az Uber melletti, három hónapja elindított petíció számlálója 30 177-et mutatott, a tegnapelőtt létrehozott “Hagyják dolgozni Illés bácsit!” címűt viszont máris 35 568-an aláírták. Az Uber melletti petíciózás több mint sikertelen, a Parlament most ült össze, hogy betiltsa, ez most az ülés fő témája. Az Illés bácsi melletti kiállás már azelőtt meghozta eredményét, hogy sokasodni kezdtek az aláírások. A kereskedelmi televíziók megszállták a cukrászdát, mutatták a kétségbeesést, és a gödöllői polgármester máris kitalálta a megoldást a cukrászda megmentésére.

Nem esik jól bármi rosszat mondani egy 78 éves, beteg emberről, aki a kamerák előtt fakad sírva. De attól még tény: a pultot védő üveg törött (mióta?), hátul hatalmas rendetlenség, reklámújságok, rongyok szanaszét, gány és piszok mindenütt, pévécépadló a fagylalttégelyek körül, a falon a repedés újságpapírral leragasztva, a keverőgép rozsdás, a habverőgépnek “akad a motorja”, két ujjal kell rásegíteni, hogy elinduljon; a fagylalt, amivel Illés bácsi a hirtelen elkomoruló tévériporter kínálja, félig olvadt – miért nem lehet elhinni, hogy valaki azért hívta a Nébih zöld számát, mert körülnézett és elborzadt, nem pedig azért, mert el akarja lopni Illés bácsi vevőkörét?

Esetleg azt is meg szeretné szerezni, mit tudom én, nyilván galádul újra cserélve a leharcolt gépeket, de milyen vevőkör az, amelyik mindezek ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy itt vegye a fagyit?

Illetve milyen város az, ahol egyetlen más helyen sincs legalább ennyire jó fagyi? (Vagy ahol ezt hiszik megingathatatlanul?)

“A műhely pont úgy néz ki, mint a nyitáskor – mondja áhítattal az együtt érző riporter. A polcok, a gépek – minden ugyanaz, a sütő is.”

Vessünk egy pillantást a sütőre (képkivágás a Fókusz riportjából):

 

suto

 

A műhely biztos nem néz ki ugyanúgy, mint a nyitáskor, mert a nyitás ötven évvel ezelőtt volt, és aki tíz percet foglalkozott gazdálkodással, az tudja, hogy létezik olyan, hogy amortizáció. Nyitáskor azért nem volt ennyire ilyen (valószínűleg). Jószerivel bármilyen gépet le lehet amortizálni öt év – és nem ötven – alatt. Az, hogy a fagylaltgép “száz fele van lassan”, azt jelenti, hogy amikor a cukrászda kinyitott, már ötven fele volt, azaz csak a hiánygazdaság viszonyai között lehetett pénzt elkérni érte.

Senki sem várja el a 78 éves Illés bácsitól, hogy plafonig kicsempéztesse a falakat, de miért nem zavarta őt évtizedeken át a hámló, koszló olajfesték? Vállalkozói csoportokban (vannak ilyenek is) az a vélemény dominált, hogy már bocsánat, de milyen vállalkozó az, aki a beindítástól kezdve ötven éven át egy forintot se ruház be új gépekbe, sem abba, hogy a cukrászda egy fokkal vonzóbb külsejű és tisztábban tartható legyen? Itt valami ellentmondás van: ha egy cukrászda ötven éven át ennyire rosszul megy, annak nem most, hanem már rég be kellett volna zárnia. Ha viszont tényleg olyan csodálatos, ahogy mondják, akkor miért nincs annyi nyeresége, amennyit beruházásra tudna fordítani, míg más, kevésbé csodálatos cukrászdák tudnak?

Bárki bemagyarázhatja magának, hogy az ütött-kopott gépben szeretettel kevert fagylalt jobb ízű, mint amit higiénikus gépben rutinból csinálnak, de ha valaki igazán szereti a szakmáját, akkor megbecsüli magát és a vevőkörét annyira, hogy legalább az elemi felújításokra költ. Nem nyolcvan felé, betegen, hanem amikor még életerős és egészséges volt. Ha nem öt-, akkor tízévenként.

Azt mondja a tévé, hogy ez a város emblematikus cukrászdája. Megkérdezhetjük, hogy ha ilyen az emblematikus, tehát ilyen a város is, akkor milyen a többi, nem emblematikus. Nem ismerem pontosan Gödöllő topológiáját, de csak a neten két cukrászdát, egy fagyizót, valamint két cukrászdafunkciós helyet találtam a harmincezres városban. Egyik fényesebb, mint a másik. Illés bácsi cukrászdája nincs a neten, szájról szájra adják az emblematikus hírét.

A petíció célja az, hogy a Nébih tegyen kivételt, tekintsen el a jogszabályoktól és az egészségügyi normáktól, mert mi tudjuk, hogy szeretjük Illés bácsit, akiről tegnap hallottunk először.

És megkoronázásképpen a helyi polgármester az országos tiltakozás hatására, s mert gyermekkorától itt fagyizott, felajánlotta, hogy a tulajdonjog fejében fölújítja az épületet (a gépparkról nem esett szó), és azt Illés bácsi majd bérbe veheti.

Üzenet a magyar vállalkozóknak, akik napi tizenkét órát dolgoznak, lépést tartanak az üzletág fejleményeivel, adóznak, mint a güzü, próbálnak piacot találni maguknak, ha megy, akkor napi tizenkét órát dolgoznak stb., ha pedig nem meg, bezárnak, és próbálkoznak valami újjal, szóval az üzenet: gazdálkodj egész felnőtt életedben abban a tudatban, hogy 1966 van, és mindenki szereti a maszek fagyit, ne költs semmit az üzletre, ha pedig már jogszabályokat is sértesz, akkor az értelmiségi tiltakozás hatására megsegít az állam. Mert az nemcsak gonosz tud lenni, és mindenféle higiéniai szabályt betartatni, hanem jó is. Csak veled, külön. Mindenki más adójából.

Ugyanazt a közvéleményt, amelyik meg van győződve, hogy minden jobb, ami régi (de már múzeumilag), számszerűleg is kevésbé zavarja, ha a kormány be akar tiltani valami sokkal jobbat – és sokkat több embernek jobbat – , ami új. Mint az Uber. Nem kétséges, hogy a hamarosan beálló új üzleti rend Illés bácsinak jobb lesz. Még sok nyugodt, örömökkel teli, jobb egészségben eltöltött évet kívánunk neki. De nekünk?!

Ha ragaszkodunk 1966-hoz, és ideális állapotnak tartjuk, akkor itt 1966 is lesz. Majd megjelenik az Egyetértés Vadásztársaság küldönce a Volgával a pogácsáért, mert az annyira ízlett a múltkor Kádár elvtársnak és a vele vadászó szovjet tábornokoknak. Tessék csak várni türelmesen, hátha.

Toldás: A mi figyelmünket is csak később hívták fel rá, de szó sincs ősi, “igazi” receptről: már a riport legelején ott láthatók a habverőgép mellett az M-Gel fagylaltporos dobozok. Reméljük, a nosztalgiacukrászdában főzött fagylalt lesz. Illés bácsi csak azt teszi, amit a legtöbb cukrász. A kritika tárgya az öngerjesztő publikum.

m

Kiemelt kép: Wikipedia.