Ha törvényt írunk arra, hogy mostantól arra költjük az adófizetői pénzeket, amire csak akarjuk, és ezzel nem is tartozunk elszámolni, akkor ne csodálkozzunk a feketegazdaság méretein sem, és azon sem, hogy nem jutunk egyről a kettőre.

A jegybanktörvény szigorúan felsorolja a Magyar Nemzeti Bank feladatait, lehetővé teszi ugyanakkor a bírságbevételek felhasználását a közgazdasági, pénzügyi szakemberképzés segítésére, illetve ennek érdekében alapítvány létrehozását.

A jegybank tehát a törvény alapján vállal részt a közgazdasági kultúra fejlesztésében és az általa létrehozott alapítványok a saját alapító okirataik szerint is e célt segítik elő, ténylegesen tehát egybevágnak a jegybank által végezhető közfeladatokkal.

Mindemellett az alapítványokat létrehozó alapítói vagyon közpénz. Az MNB állami tulajdonban áll, feladatai közfeladatok. A közpénz fogalmába beletartoznak a közérdek és a közös szükségletek kielégítésére szolgáló egyéb vagyonelemek is, a központi költségvetésen kívül. Az MNB-ről szóló szabályokat ráadásul az alaptörvény is a „Közpénzek” című fejezetben helyezi el:

Az MNB közpénznek minősülő vagyonából kerültek megalapításra az alperesek [a Matolcsyzmus terjesztésére létrejött alapítványok – N. P. M.], ezért az alapítványoknak juttatott vagyon – a forrására tekintettel – az alpereseknek történt átadással nem veszthette el közpénz jellegét.

Különösen, hogy az MNB ráadásul megőrizte a befolyását az alperesek felett, és esetleges megszűnésükkor is az MNB-re száll vissza a vagyonuk.

Mindezek alapján tehát az alapítványok közfeladatot ellátó egyéb szervnek minősülnek, kötelesek tehát a tevékenységükre vonatkozó közérdekű adatok kiadására, „ezek az adatok [ugyanis] információt adnak a közvagyonnal való gazdálkodásról”.

A fenti magvas gondolatok természetesen nem e sorok írójától, hanem a Fővárosi Ítélőtáblától származnak, amely egy közérdekű adatok kiadása iránti perben indokolta azokkal az ítéletét, amelyben – az elsőfokú, a keresetet elutasító ítéletet megváltoztatva – kötelezte az alperesi alapítványokat a nyertes pályázatokkal kapcsolatos adatok kiadására (8.Pf.20.677/2015/6., külön köszönet Dr. Karsai Dániel ügyvéd kollégának a közreműködésért).

Ezen érvelés nagyszerűsége nem önmagában abban rejlik, hogy történetesen egybevág a törvénynek a szellemiségével is, hanem elsősorban abban, hogy logikailag tökéletesen kikezdhetetlen.

Matolcsy-hvg

Vessük alá ugyanezen próbának a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény módosítására irányuló T/9380. számú törvényjavaslatot (e sorok írásakor a köztársasági elnök aláírására, tehát egy igazi drámai fordulatra vár), amely akként rendelkezik, hogy az MNB által létrehozott alapítványok működésével kapcsolatos adatok közérdekű adatként nem, csak a civil szervezetekre vonatkozó szabályok szerint közzéteendő adatok körében ismerhetők meg (értsd: az éves beszámoló aggregált adatai, esetleg a közhasznúsági jelentés).

Ne keressünk összefüggést természetesen ott, ahol az nincs: tekintsük véletlen egybeesésnek, hogy a bíróság immár többször is az adatigénylőknek adott igazat az alapítványok elleni perekben, aminthogy azt is, hogy többek között az MNB pazarlása és például a kórházakban uralkodó állapotok közötti ellentmondás talán egyre többeknek nyitja fel a szemét, egy korlátolt szellemi képességekkel megáldott hatalom részéről tehát természetes reakció a tüneti kezelés, azaz az adatnyilvánosság korlátozása.

Nézzük inkább, mi a korlátozás hivatalos indokolása.

Az alapítvány meghatározott célra rendelt vagyontömeg, amely a létrejöttét követően élesen elkülönül a létrehozójától, „amely alapján az is megállapítható, hogy az alapító által juttatott vagyon elveszíti közvagyon jellegét”. Ezt a törvényjavaslathoz fűzött részletes indokolás tartalmazza.

Ahelyett tehát, hogy összeesküvés-elméleteket gyártanánk, vegyük észre azt a rendkívül finom, már-már művészien szabad, sőt egy balett-táncos könnyedségére emlékeztető ugrást, amellyel eljutunk az alapítvány alapítótól való elkülönülésétől a „közvagyon jelleg” elvesztéséig. Földhözragadtabb olvasóink nyilván igényelnének még egy közbülső logikai lépést arra nézve, hogy attól, hogy az alapítvány elkülönül az alapítótól, MIÉRT veszne el egyben a közpénzzel gazdálkodó alapító által juttatott alapítói vagyon közpénz jellege, de ezen olvasóink nyilvánvalóan a migránsok pártján álló, idegen Soros Györgyök érdekeit kiszolgáló nagytőkés kommunisták, esetleg a homoszexualitás kultúráját akarják rákényszeríteni a magyar nemzetre.

Eddig tartott az irónia. Mostantól nemigen lehet véka alá rejteni az elkeseredést és a felháborodást. Ez pedig abból fakad, hogy ezek az emberek tényleg azt gondolják, a végtelenségig lehet feszíteni a húrt, és a társadalom tudomásul veszi, hogy a lopás nem lopás, ha törvényt írnak róla.

Ez azonban csak a kérdés szociális része. Az idézett ítélet utolsó gondolata világít rá a probléma magvára, amely viszont a lehető legszorosabb összefüggésben áll mindennapi életünkkel, az életünk élhetőségével. Ez pedig az, hogy az alapítványok gazdálkodására vonatkozó adatok információt adnak a közvagyonnal való gazdálkodásról. Elszámoltathatóvá teszik tehát a jegybankot és az alapítványokat, hogy jó gazda módjára hasznosították-e az adófizetők 200 milliárd (!) forintját.

Ennek ugyanis alapvető jelentősége van a gazdaság működőképessége szempontjából: ha a társadalom azt látja, hogy az adóforintjai magánzsebekbe és presztízsberuházásokba vándorolnak, akkor természetes, hogy csökken az adózási fegyelem, romlik az adómorál, ami ördögi körbe kergeti a gazdaságot. Romló adómorál mellett az adóbevételek nagy többsége a könnyen ellenőrizhető néhány nagyvállalattól fog származni, amelyek egyre növekvő befizetéseikkel tartják fenn ideig-óráig a rendszert, de növekvő terheik előbb-utóbb szükségképpen a versenyképességük romlásához, és munkahelyek elvesztéséhez vezet.

Nem beszélve arról, hogy a költségvetés egyre növekvő finanszírozási igénye adózási rögtönzéshez, ez pedig általános üzleti kiszámíthatatlansághoz vezet. A lopás intézményesítése tehát mindannyiunknak közvetlen vagyoni hátrányt okoz.

(Fotó: hvg.hu)