Donald Trump a szuperkeddi győzelmekkel közel jutott a republikánus elnökjelöltséghez. Egyelőre nem biztos, hogy ő lesz a jelölt (sajnos inkább a pártjában enyhén szólva népszerűtlen Ted Cruz látszik alternatívának, mint a becsületesebb és karizmatikusabb Marco Rubio), és főleg nem biztos, hogy elnökké is megválasztják. De azért diadalútja a Republikánus Pártban éppolyan riadalmat keltett, mint –

– mint Jeremy Corbyn pártelnöksége a brit Munkáspártban.

A látszat ellenére a két ember ideológiájában lényeges közös vonások vannak. Mindketten a választópolgárság alacsony jövedelmű és iskolázottságú rétegének a képviseletét vállalják. Hogy ismerősebb fogalmat használjak, a munkásosztályét, amelyik egyre zsugorodik a hazai gyáripar sorvadása és a robotizáció miatt. De rájuk szavaznának bizonyos magasan iskolázott csoportok is, az USA-ban a létező elitből való kiábrándultság és a nemzeti nagylét féltése, Nagy-Britanniában az oktatási rendszerben uralkodó baloldali ideológiák miatt.

Ami a külvilágot jobban érdekelheti, mindketten izolacionisták: Corbyn kilépne a NATO-ból, Trump azonkívül, hogy az amerikai gazdaságot visszahúzná Amerikába, sorsára hagyná a világnak azokat a részeit, ahol az Egyesült Államok eddig fellépett a szabadság mellett. Ebbe nemcsak a közel-keleti katasztrófaövezet tartozik bele, ahol az előző kormányok mindent elrontottak, amit lehetett, hanem például Kelet-Európa is, ahol nem, és ahol az EU lagymatagsága miatt az USA volt Putyin egyetlen igazi ellensúlya.

De mindez még nem magyarázza meg, hogy a saját politikai térfelükön miért ennyire sikeresek – az ottani, republikánus, illetve munkáspárti elittel szemben és annak riadalmára.

A válasz magában az előválasztás intézményében keresendő. Corbyn sohasem lett volna Őfelsége ellenzékének vezére, ha a pártbeli választás szabályait nem “demokratizálják”. Korábban egyenlő súlya volt a választásban a parlamenti képviselő csoportnak, azaz a pártelitnek, a tagságnak, valamint a szakszervezeteknek és más szimpatizáns egyesüléseknek. 2015-re megváltoztatták a rendszert, a parlamenti képviselők szavazata ugyanannyit ér, mint az egyszerű tagoké s a regisztrált szimpatizánsoké (utóbbiak kiváltképp favorizálták Corbynt).

A pártelit a régi módon gondolkodott, az addig mellékszereplőnek tartott és esélytelennek hitt, munkáspárti viszonylatban szélsőbalos képviselőt részben taktikai meggondolásból, részben poénból jelölte képviselők egy csoportja. Aztán rájuk égett a poén.

Amerikában többféle módon lehet előválasztást tartani. Ami a szavazók összetételét illeti, vannak zárt előválasztások, ahol csak bejegyzett párttagok szavazhatnak, félig zártak, ahol kívülállók is, de az előválasztás előtt meg kell jelölniük a “pártjukat”, és nyíltak, ahol boldog-boldogtalan voksolhat (Trump ilyeneken győzött fölényesen a szuperkedden.)

A képviseleti demokráciák úgy alakultak ki (Nagy-Britanniában), vagy úgy voltak megtervezve (az Egyesült Államokban),  hogy az ütköző szenvedélyek és érdekek egymás negatív hatását mérsékeljék vagy semlegesítsék. Továbbá amikor az amerikai alkotmányt kidolgozták, nem számoltak tartósan fennálló pártokkal, és több mint egy évszázadig, a “progresszív korig” nem merült fel, hogy az elnökjelöltek kiválasztása történhetne demokratikusan is.

 

trump

Az előválasztásokon azonban kevesebb az ütközés, mint egy országos választáson, így kisebb a mérséklő vagy semlegesítő hatás. Az “egy ember – egy szavazat” elve alapján már a zárt előválasztások is a radikálisabb, “izgalmasabb” jelölt(ek)nek kedveznek, mert a tagság mindig “borzalmas” abban az értelemben, hogy jobban átadhatja magát a politikai szenvedélyeknek, mint a kormányzástól  mindig kompromisszumokra kényszerített pártelit. Így biztosan győzhet olyan jelölt is, akinek semmi esélye az elnökválasztáson (mint a republikánusoknál 1964-ben Goldwater, vagy a demokratáknál 1972-ben McGovern). A nyílt előválasztás pedig egyenesen felhívás arra, hogy ha az ellenpártban érdemes megerősíteni egy extrém jelöltet, arra szavazzunk.

Az előválasztási rendszer ezenkívül az államok többségében nem arányos, ami önmagában – az elnökválasztáshoz hasonlóan – csak ritkán vezetne vezetne országos egyensúly-átbillenéshez, ha a rendszer egyöntetű volna. De az alapítás korából örökölt – ma már funkciótlan “győztes mindent visz” módszeren kívül ma vannak “arányos” államok is, és van részben arányos – a győztesnek kedvező – delegálás is.

Utóbbi például Texasban, ahol a 20 százaléknál kevesebbet szerző jelölt nem kap delegátust, az 50 százaléknált többet szerző viszont mindent visz. Cruz viszont itt – saját államában – lecsúszott az 50 százalékról, Rubio a 20-ról. Ha a “győztes mindent visz” elve érvényesült volna – így lesz március 15-től a nagy államokban -, egészen másképpen alakult volna a verseny. Ez a szabály viszont Floridában, ahol a helyi szenátor, Rubio elég rosszul áll a közvélemény-kutatásokban, és egyáltalán nem lehetetlen, hogy az abszolút szavazói többséget sehol sem megszerző Trump – más hasonló államokban is nyerve – március bebiztosítja magának az elnökjelöltséget.

Ez a logika, pontosabban a logika hiánya mindaddig nem okoz gondot, amíg nem mindkét pártnak “extrém” a jelöltje valamilyen szempontból. A “demokratikus szocializmust” kívánó Bernie Sanders esélyei elenyésztek, de kezdeti sikere jól jelzi, milyen polarizálódás ment végbe az utóbbi évtizedek során az amerikai politikában. Hillary Clinton annyiban szokatlan jelölt, hogy szabályos választási évben, Trumpnál mérsékeltebb republikánus ellenében nem választanák meg. (A femérések szerint Rubio és Cruz is legyőzné.)

Túlságosan is kötődik az elit egy megunt nemzedékéhez, sok támadási felületet ad, asszisztált Amerika nemzetközi visszavonulásához, senki sem gondolja, hogy ki tudja vezetni az országot a belső-külső válságból. Az email-botrány hatástalanítása már eddig is rengeteg energiáját fölemésztette, és semmi biztosíték nincs rá, hogy a kampányban nem fog a nyakába szakadni. Lényegében azért lett egyedül esélyes a jelöltségre, mert a demokrata pártelit vereségre készült, és egyetlen más fajsúlyos politikus sem ambicionálta, hogy folytassa Obama kormányzását (vagy megpróbálja kijavítani, amit elrontott). Azaz ha Trump lenne az ellenfele, a vesztes ráosztott szerepéből is győzhet. De ez se biztos.

Az, hogy mi idézte elő a polarizálódást és a közép kiüresedését, más posztra tartozik. Tény, hogy az amerikai választási rendszert – ha egészében nézzük, Alkotmánytól független elemével, az előválasztási rendszerrel együtt – erős középre szabták, és amikor az meggyengült, a rendszer is elkezdett rosszul működni. Ahogy Nagy-Britanniában is, amikor a Munkáspárt bevezette a rendszertől idegen amerikai előválasztási szisztémát. Ez különben tanulság lehet azoknak is, akik a középnek majdnem teljesen híján lévő magyar politikai életbe akarják behozni az előválasztás ötletét. Semmi jó nem származhat belőle.

Fotó: flickr.com