Ebben a tanulmányban a dél-afrikai közgazdász, Temba A. Nolutshungu, a Free Market Foundation igazgatója országának modern történelméből merít a (hatalom kisebbségi monopolizálása elleni több évtizedes küzdelem után elnyert) többségi szerep szabadságtól való megkülönböztetésére, illetve bemutatja a gazdasági szabadság felszabadító potenciálját is. Az írás, amelyből alább részleteket közlünk, teljes terjedelmében Az erkölcsös kapitalizmus című kötetben jelent meg.

 

A gazdasági jólét a szabadság folyománya. Dél-Afrikában egy hivatalosan regisztrált 25,2 százalékos munkanélküliségi ráta mellett (mely adat nem foglalja magában a munkakereséssel felhagyókat) a politikai szabadság és a gazdasági jólét között húzódó szakadék egy potenciálisan kataklizmaszerű általános állapotot tükröz–e veszélyt pedig az egymást követő politikai vezetések a választókerületeiknek való előnyökkel kapcsolatos ismételt ígéretei csak súlyosbítják.

Ahhoz, hogy az előttünk álló kihívásokkal meg tudjunk birkózni, tisztáznunk kell bizonyos félreértéseket.

A munkahelyteremtés nem az állam feladata. A munkahelyek fenntarthatóságának érdekében a magánszektornak kell létrehoznia őket. A kormány által teremtett munkahelyek az adófizetők pénzéből kerülnek finanszírozásra, ráadásul segélyezett munkanélküliséget eredményeznek. Mivel nem fenntarthatók, pozitív gazdasági következményük sincsen. A fő vagyonteremtő a magánszektor, az állami szektor pedig egy fogyasztó.

A pénz pusztán az árucikkek és a szolgáltatások cserekereskedelmének csereeszköze, tehát a termelékenységgel összefüggésben kellene állnia, és tükröznie is kéne azt. Amikor 1991-ben ellátogattam a posztkommunista Oroszországba és Csehszlovákiába, az aktuálisan közszájon forgó vicc úgy szólt, hogy a dolgozók színlelték a munkavégzést, a kormány pedig a kifizetésükkel kapcsolatban tette ugyanezt. Így hát véleményem szerint, amikor értelmes munkahelyteremtésről beszélünk, kizárólag a magánszektorra kell koncentrálnunk.

Mindez felveti a kérdést, hogy a magánvállalkozásokra mely irányelveknek kellene vonatkoznia. Melyek fokozzák majd termelékenységüket, és melyek gördítenek majd elé akadályt? Mi a teendő?

Vizsgáljuk meg a két fél között végbemenő lehető legegyszerűbb csereüzlet alapjául szolgáló alapelveket. Az egyszerű tranzakciók a nagyobb gazdaság példájaként és mikrokozmoszaként is szolgálhatnak. Tájékoztatniuk kellene róla az irányelvek kiötlőit, hogy mely irányelvek a legösszeegyeztethetőbbek az emberi természettel – hiszen az emberi tényező a gazdasági környezetben kulcsfontosságú szerepet játszik.

A gazdasági szabadságról egy percben:

Tegyünk egy nagy lépést visszafelé az időben, és a történetet kezdjük egy olyan feltételezett barlanglakó ősemberrel, aki ugyan jártas a vadászatban, ám a vadászathoz szükséges fegyver elkészítéséhez nem ért. Emberünk találkozik egy gyakorlott fegyverkészítővel, és beleegyezik, hogy egy fegyverért elcseréli zsákmányának egy bizonyos részét. Mindketten úgy távoznak a tranzakcióból, hogy közben úgy érzik, haszonra tettek szert azáltal, hogy amijük volt, azt egy számukra nagyobb értékkel bíró dologra cserélték el.

A fegyverkészítő előbb-utóbb rájön, hogy ha ahelyett, hogy vadászni menne, fegyverek készítésére specializálódik, a kész fegyvereket többek között bundára, húsra vagy akár elefántcsontra is elcserélheti. Immár kereskedővé vált. Boldogul az életben, de ugyanígy tesznek vásárlói is, mert immár magasabb hatásfokú vadászfegyverek birtokában vannak.

Ezzel a szituációval kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy sem kényszerről, sem csalásról nincsen szó. Harmadik fél sincsen a képben. Olyan fél sincs, aki előírja az üzletmenet szabályait. A szabályokat, melyeket a tranzakcióban résztvevők betartanak, és melyek spontán módon történnek meg. Mintha egy természetes parancsnak tennének eleget. Ez az, amit Friedrich Hayek néhai közgazdász a spontán parancsnak nevezett, mely parancsba a magántulajdon kölcsönös tiszteletben tartása is beletartozik.

Ebből az egyszerű példából mindenki kikövetkeztetheti, hogy a modern gazdaságban, egy olyan országban, ahol a kormány tartózkodik a gazdasági küzdőtérbe történő beavatkozástól, nagyarányú gazdasági növekedés fog végbemenni, aminek különböző társadalmi-gazdasági előnyök is velejárói lesznek. Másképpen megfogalmazva: amennyiben egy kormány pártolja a termelők és a fogyasztók gazdasági szabadságát, illetve lehetővé teszi számukra a kényszer- és erőszakmentes tranzakciókban való részvételt, az ország lakosságával együtt fel fog virágozni. Ez a munkanélküliség csökkentésének, az oktatás javításának, valamint egy jobb egészségügy megteremtésének egy biztos módja. (…)

Mielőtt a berlini fal 1989-ben nagy robajjal leomlott, az NSZK a világ második legnagyobb gazdasága volt, míg az NDK gazdasági szempontból katasztrófa sújtotta övezetnek számított. Ugyanaz a nép volt, ugyanaz a kultúra, és egyes esetekben még a családok is ugyanazok voltak, mielőtt a II. világháború után elválasztották volna őket egymástól. A két Koreával kapcsolatban ugyanez a megítélés érvényes: Dél egy gazdasági óriás, Észak pedig egy külföldi segítséget, segélyeket továbbra is igénybevevő, egy gazdasági szakadék mélyén heverő ország. Itt is ugyanaz a szituáció: ugyanaz a nép, ugyanaz a kultúra.

A dél-afrikai Fokváros kikötője (fotó: Wikipedia)

A dél-afrikai Fokváros kikötője (fotó: Wikipedia)

És mi a helyzet a Kína szárazföldi területe és Hongkong között 1992 előtt fennálló ellentéttel, ami azzal ért véget, hogy Teng Hsziao-ping radikális szabadpiaci reformokat vezetett be, miután kihirdette, hogy gazdagnak lenni nagyszerű, és a macska színe mindaddig nem számít, amíg elkapja az egereket? Ismét ugyanarról a népről, ugyanarról a kultúráról, és ugyanazokról az árulkodó gazdasági különbözőségekről van szó. A különbséget minden esetben a gazdasági cselekvők számára biztosított szabadság mértéke idézte elő.

1992 óta az utóbbi években tapasztalható radikális szabadpiaci reformoknak köszönhetően Kína fokozatosan és megállíthatatlanul válik a világ harmadik legnagyobb gazdaságává. Ezzel szemben pedig sajnálatos módon, Bertel Schmitt szavaival élve „az Egyesült Államok felvette azt a gazdasági forgatókönyvet, melyet Teng Hsziao-ping volt olyan intelligens, hogy elhajítson”.

Egy ország és lakosságának gazdagsági fokát az a törvényhozási és intézményes keret – és különösen annak a szabályozásnak a foka, melynek egy gazdasági ki van téve – határozza meg, melyen belül a gazdasági tevékenység megvalósul. Más szóval a kormányok gazdasági eredményeit az fogja meghatározni, hogy a polgárok számára milyen mértékben teszik lehetővé gazdasági szabadságuk gyakorlását.

Walter Williams professzor úr, a South Africa’s War Against Capitalism című elgondolkodtató könyv szerzőjének következő, 1986-ban elhangzott szavai jól összefoglalják a helyzetet: „… Dél-Afrika problémáira a megoldást nem a speciális programok, nem a pozitív diszkrimináció, nem az összefoglaló kiadványok, de még csak nem is a jólét jelenti, hanem a szabadság. Hiszen ha gazdagokat és olyanokat keresve nézünk körül a világban, akikben megvan a meglehetősen jó boldogulás képessége, egy olyan társadalmat is szemlélünk, melyben az egyéni szabadság viszonylag nagymértékű”.