Részlet az írónő The Virtue of Selfishness (Az önzés erénye) c. esszékötetének 1964-es előszavából, amely magyarul elsőként az Anarcho-kapitalizmus, Libertarizmus, Objektivizmus blogon jelent meg (fordította: Táborszki Bálint). Ayn Rand és az objektivista filozófia alapjaira, illetve objektivizmus és libertárius politika viszonyára terveink szerint hamarosan részletesebben is visszatérünk a Kapitalizmus blogon.
 

Ezen könyv címe felvethet egy kérdést, amelyet gyakorta hallok: “Miért az önzés szót használja az egyén erényeinek megjelölésére, mikor az ellenérzéseket kelt sokakban, akik számára nem azt jelenti, mint önnek?” Válaszom az erről kérdezőknek: “Épp azért, amiért maguk tartanak tőle.”

Megint mások, akik bár nem tennék fel ezt a kérdést – érzékelvén benne az erkölcsi gyávaságot – továbbra is képtelenek megfogalmazni valódi okomat, vagy azonosítani a mély erkölcsi problémát, amely szóban forog.

Ez nem pusztán jelentéstani probléma, sem önkényes választás. Az “önzőség” szó populáris használatához rendelt jelentés nem pusztán helytelen: azt a pusztító értelmiségi “egységcsomagot” reprezentálja, amely minden más egyéni faktornál felelősebb az emberiség erkölcsi fejlődésének feltartóztatásában.

Populáris értelmében az “önzés” szó a gonosz szinonimája, a kép melyet előidéz egy gyilkos vademberé, aki hullahegyeken gázol át azért, hogy elérje önnön célját, aki nem mutat törődést egyetlen élőlény felé sem, és nem hajszol mást, csak a pillanatnyi esztelen kielégülést. Pedig az “önzés” szó pontos, szótári jelentése nem több, mint “érdekeltség az egyén önnön érdekében.”

Ez a fogalom nem hordoz magában erkölcsi ítéletet, nem mondja meg nekünk, hogy az önérdekben való érdekeltség jó-e vagy gonosz, sem azt, mi számít az ember valós érdekének. Ezen kérdések megválaszolása az etika feladata.

Az altruizmus etikája életre hívta  a kegyetlen ember képét válaszul, hogy elérje két embertelen tanának elfogadását: (a) hogy bármi érdekeltség az ember önnön érdekében gonosz, függetlenül attól, hogy micsodák ezen érdekek, és (b) hogy a kegyetlen ember tevékenységei ténylegesen az ő önérdekei (melyeket az altruizmus parancsa a szomszéd kedvéért megtagadtat.)

rand

Az altruizmus természetét, következményeit és az általa véghezvitt erkölcsi korrupciót illetőleg Veszett Világ c. könyvemre hivatkoznék – vagy akármelyik melyik mai újság főcímeire. Ami most ide vonatkozik, az az altruizmus alapértelmezett volta az etikai teóriák terén.

Az altruizmus két erkölcsi kérdést fércel össze egy “egységcsomaggá”: (1) Mik az értékek? (2) Ki legyen az értékek haszonélvezője? Az altruizmus helyettesíti a másodikat az elsővel, kikerülve az erkölcsi értékkód meghatározásának feladatát, így tehát erkölcsi útmutatás nélkül hagyja az embert.

Az altruizmus kijelenti, hogy bármi tett, amely mások hasznára irányul jó, és bármelyik, ami az egyén saját hasznát célozza gonosz. Tehát a cselekvés haszonélvezője az erkölcsi érték egyetlen mércéje – és amíg a haszonélvező valaki más, bármi megengedhető.

Ebből fakad a meghökkentő erkölcstelenség, a krónikus igazságtalanság, a groteszk kettős mércék, a feloldhatatlan konfliktusok melyek jellemezték az emberi kapcsolatokat, és társadalmakat a történelem folyamán, az altruista etika minden változata alatt.

Figyelje meg korunk erkölcsi ítéleteinek tisztességtelenségét. Egy iparos, aki vagyont szerez, és egy gengszter, aki kirabol egy bankot egyaránt erkölcstelennek ítéltetnek, hiszen mindketten vagyont hajszoltak saját “önző” érdekükért. Egy fiatalember, aki feladja a karrierjét, hogy támogathassa szüleit, és sosem emelkedik a bolti eladó szintje fölé, erkölcsileg felsőbbrendűnek tekintetik a fiatalembernél, aki gyötrelmes küzdelmen keresztül megvalósítja ambícióit. Egy diktátor erkölcsösnek nyilváníttatik, mivel a kimondhatatlan borzalmak melyeket elkövetett a “népét” voltak hivatottak szolgálni, nem önmagát.

Figyelje meg, mint tesz ez a moralitás e haszon-kritériuma az ember életével. Elsőként megtanulja, hogy az erkölcs neki ellensége, nem nyerhet belőle semmit, kizárólag veszíthet – önmaga által kirótt veszteség, önmaga által kirótt fájdalom, és a kötelesség szürkés, fojtogató szemfedője minden, amit várhat tőle. Remélheti, hogy mások néha feláldozzák önmagukat az ő érdekében, mint ahogy ő vonakodva feláldozza magát másokéért, de tudja, hogy a kapcsolat kölcsönös neheztelést, nem pedig élményt fog nyújtani – és hogy az erkölcsösség, az értékek hajszolása olyan lesz, mint a kéretlen, nem választott karácsonyi ajándékok, amit erkölcsileg egyikőjüknek sem megengedett, hogy önmaguknak vásároljanak.

Azon eseteket leszámítva, amikor képes valamiféle önfeláldozást tanúsítani, nem rendelkezik jelentőséggel, az erkölcs nem ismeri el és nincs is mit mondania neki élete létfontosságú problémáiban, mely csak az ő saját, személyes “önző” élete, és mint olyan, vagy gonosznak, vagy legjobb esetben is csak amorálisnak tekintetik.

Mivel a természet nem nyújt az embernek automata túlélési módszert; mivel az embernek önmaga kell támogatnia életét saját igyekezetével, a tan, mely szerint az egyén önérdekét szolgálni gonosz nem jelent mást, mint azt, hogy az ember életvágya gonosz – hogy az ember élete mint olyan, gonosz. Ennél ördögibb doktrína nem létezhet.

Az altruizmus jelentése mégis ez, magában foglalva olyan példákat mint az iparos és a rabló egyenlősége. Alapvető erkölcsi különbség van a kétféle ember között, aki önérdekét termeléssel, és aki  rablással valósítja meg. A rabló gonoszsága nem azon tényben rejlik, hogy a saját önérdekét űzi, hanem abban, hogy mit tart az önérdekének, nem a tényben, hogy értékeit hajszolja, hanem abban, hogy milyen értékrendszert választott, nem a tényben, hogy élni akar, hanem a tényben hogy egy embertelen színvonalon akar élni.

Ha igaz az, hogy amit én értek “önzőség” alatt nem az, amit általánosan értenek, akkor ez az altruizmus egyik legsúlyosabb vádja: azt jelenti, hogy az altruizmus nem engedi egy öntisztelő, öntámogató ember bármilyen fogalmát – egy emberét, aki a saját erejéből segíti életét, és sem önmagát, sem pedig másokat nem áldoz fel. Ez azt jelenti, hogy az altruizmus kizárólag az áldozati bárány nézőpontját engedélyezi az embernek, és az áldozat haszonélvezőjéét; mint áldozatok és élősködők – hogy nem engedi a jóindulatú együttélés  semmilyen koncepcióját – hogy nem engedi az igazság semmilyen koncepcióját.

Ha ön a cinizmus és bűntudat e csúf mixtúrája mögött meghúzódó okokon gondolkozna, melyben a legtöbb ember leéli az életét, íme az okok: cinizmus, mert ők se nem gyakorolják, se nem fogadják el az altruista erkölcsöt – bűntudat, mivel nem merik elutasítani.

Ha az ember fel akar lázadni egy ilyen hatalmas gonosz ellen, az embernek fel kell lázadnia az alapvető premissza ellen. Ha meg akarja váltani mind az embert, mind az erkölcsöt, akkor az “önzés” fogalma az, melyet meg kell váltania.

Az első lépés megkövetelni az ember jogát egy erkölcsös élethez – azaz: felismerni egy erkölcsi kód szükségességét, mely segíti élete útját és kiteljesedését. (…)

Az objektivista etika úgy tartja, hogy mindig a cselekvő kell legyen tettének haszonélvezője, az embernek pedig saját racionális önérdeke eléréséért kell tevékenykednie. De az ehhez való joga emberi természetéből és az erkölcsi értékek emberéletbeli szerepéből fakad – így tehát kizárólag racionális, objektíven bizonyítható és érvényesíthető erkölcsi alapelvek kontextusában elfogadható, melyek definiálják és meghatározzák valós önérdekét. Ez nem egy engedély arra, hogy “úgy tegyen ahogy akar” és nem alkalmazható az altruisták “önző” barbárjára, sem pedig egy irracionális érzelmek, érzések, vágyak, kívánságok vagy szeszélyek által motivált emberre. (…)

Hasonló típusú hibát követ el, aki azt állítja, hogy mivel az embert saját, független ítélete kell hogy vezérelje, bármiféle tett erkölcsös ha ő választja azt. Az egyén saját, független ítélete az eszköz, amellyel az egyénnek tetteit választania kell, de nem egy erkölcsi kritérium, sem pedig egy erkölcsi megerősítés: kizárólag egy bizonyítható alapelvre való hivatkozás igazolhatja az egyén választását.

Épp úgy, ahogy az egyén nem élhet túl bármilyen véletlenszerű eszközzel, hanem magának kell felfedeznie és gyakorolnia az alapelveket, melyeket túlélése megkövetel, úgy az egyén önérdeke sem határozható meg vak vágyak vagy véletlen szeszélyek által, hanem a racionális alapelvek által vezérelve kell őket felfedezni és elérni. Ezért van az, hogy az objektivista etika a racionális önérdek erkölcse – a racionális önzésé.

Mivel az önzés “érdekeltség az egyén önérdekében” az objektivista etika ezt a fogalmat egzakt és legtisztább értelmében használja. Ez nem egy olyan fogalom, melyről az ember lemondhat a ellenségei, vagy a tudatlan és irracionális ember meggondolatlan félreértéseinek, torzításainak, előítéleteinek javára. Az “önzés” támadása az egyén önbecsülésének támadása, az egyik feladása a másik feladása.