Hölgyeim, üdv a pokolban! – ez a cím csücsült a német Die Tageszeitung főoldalán órákig, elevenen cáfolva az új baloldali Kettős Mérce blog érzékeny billentyűzetű szerzőjének, Jámbor Andrásnak azon állítását, hogy „alig akad lap, alig akad kommentár, amelyik szexuális erőszakként tálalná a kölni hírt, nem a nők jogainak védelmére helyezik a hangsúlyt, hanem a menekültek, a muszlimok megbélyegzésére.”

Egyáltalán nem jellemző Jámborra, hogy ne járna utána annak, amit ír, de jelen esetben megvezeti a németül nem tudó olvasókat. A német sajtó – a ZDF kivételével – kezdetektől politikai oldaltól és bulvártól függetlenül annak tálalta az ügyet ami, azaz nők szexuális zaklatásának és bántalmazásának, nők elleni erőszaknak. A valóságértelmezés terén konszenzus van a németországi nyilvánosságban. Ha Jámbor a magyar sajtóra gondolt, úgy abban sem láttam különösebb hallgatást, a szilveszter éjszakai kölni, ipari méretű nők elleni erőszakot nem a „tehetsz róla, tehetsz ellene” színben tüntette fel, és nem is hallgatott el semmit.

Egyetértek Jámborral, az eset nem elszigetelt. Sem ott, sem itthon. Az általa látott atrocitások emlegetése közben nekem is eszembe jutott, hogy amikor a 49-es villamoson egy férfi éppen az alatta ülő nő vállára kívánt maszturbálni, a Bertalan Lajos utcai megállónál észrevettük barátommal a nem rendeltetésszerűen mozgó kabátot, és „jeleztük” tevékenységének befejezését, lekiabáltuk az eszközről. Sajnos sok ilyen eset van, sajnos sok ilyen eset lesz.

Nem elszigetelt esetek ezek Németországban sem. De a nők elleni erőszaknak van egy sajátos formája, amelyről Jámbor egy szót sem szól, pedig ezek nem elszigetelt esetek. Van a nők elleni erőszak, és van a nők elleni erőszaknak az a módja, ami a tradicionális iszlám közösségekben történik.

Erről részletesen számolnak be azok a nők, akik például a becsületgyilkosságok elöl menekülnek (jobb esetben civil szervezetek és a rendőrség karjaiba). Aki keres, az talál, esetünkben a muszlim nők (női) szabadságra törekvésének a tradíció, a család és az erőszak „oltárán” való meggyalázásának mindennapos beszámolóit. Akár a londoni East Enden, akár Hamburgban (itt az erőszakhullám a város egyik politikailag legtoleránsabb kerületében, St. Pauliban történt), vagy Berlinben, de persze ott van a (radikális) iszlám Európán kívüli országaiban is.

Köln, 2015. szilvesztere: rémálom a főpályaudvarnál

A posztliberális baloldalon sokan úgy tesznek, mintha ezekről a kérdésekről nem kellene beszélni. Egyetértek: az erőszaknak nincs színe, a vér akkor is piros, ha X vagy Y ütése után folyik ki a szájból. De nem lehet úgy tenni, mintha például a török származású német állampolgár Sibel Kekilli ne tudná, miről írna (amikor is közvetve kér segítséget sok ezer néma nő nevében); hogy a főszereplésével játszódó film (Az idegen) nem egy anyának (és annak anyjának) harcáról szólna egy gyermekért (a jövőért), a szabadságért,  amikor a befogadó német társadalomhoz történő kapcsolódást nem engedi a szekurális állam szabályait elutasító apa és férj.

Akik a nők elleni erőszak eme szubkulturális, vallási jellegéről hallgatnak a politikai küzdelem során, azok az áldozattá válás komplexitását és az ütések háttérét egyszerűsítik – s így a fájdalom alól történő felszabadítást nehezítik.

Lehet, hogy a német hatóságoknak többet kellene olvasni budapesti bloggereket, mert például Jámbor és Balogh Lídia írásának olvasása közben a németek rájöhetnének, mennyire felesleges olyan segélyvonalakat fenntartaniuk, mint ezt itt.

A német feministák – szemben a Mandinerre fordított ákombákom állításával – nem hogy megszólaltak, hanem tovább is mentek annál, mint amit a kényelembaloldali akadémikussá lett bloggerkörökben nem akarnak látni. Alice Schwarzer, a legismertebb német feminista „hamis toleranciáról” beszél. Lapja, az EMMA írásai hemzsegnek attól, hogy aki feminista, az nem állhat meg ott, hogy elmeséli egy-egy cikkben, amit mindenki, még mi is láttunk; még akkor sem, ha valaki attól fél, hogy multikulturális elkötelezettsége ellenére le fogják rasszistázni.

Köln polgármesterének inkább szellemi alvilág alá, mintsem égbe kiáltó, nőknek szánt tanácsait kritizálni nem különösebben nagy erőfeszítés. A korábban a CDU, az FDP és a Zöldek által is támogatott kampányában éppen a menekültek iránti végzett munkája miatt megkéselt polgármester láthatóan csak a szavainak és a valóságnak nem volt az ura. Tapasztalva a német nyilvánosságot és tudatosságot előbb rázták le a lényegében nőket okoló narratíváját a placcról, mintsem ő azokat kigondolta volna. Ellene is kell küzdeni, s ellene talán könnyebben lehet, mint azzal, ami most jön.

Mert a szemükkel mást láttak a németek (és mi is) a híradásokban, mint amit a Mérce szerzői (nem) írnak. Azt látták, hogy több száz ember, ha nem is szervezetten, de a spontaneitás térbeli „intézményesítése” révén „ráment nőkre”. Lehet azt mondani, hogy ne nevezzük meg, kik és honnan, de mit mondunk a német állampolgároknak, akik nem láttak még olyat, hogy ilyen hordák ilyen formában nők ellen erőszakot kövessenek el?

Köln-MTI

Ezt írja Jámbor: „Köln lehetne fordulópont, és egy ilyen eset után követelhetnénk a döntéshozóktól az erősebb szabályozást, jobb prevenciót például az iskolában és másutt, össztársadalmi erőfeszítést, a rendőrség felkészítését az ilyen esetekre, követelhetnénk erősebb társadalmi üzeneteket a társadalmi szervezetektől a szexuális visszaélésekkel szemben.” Jámbor pontosan tudja, hogy ha valahol, akkor Németországban ez nagyon is jellemző, óriási erőfeszítéseket tesznek ezért, nincsenek rászorulva egy magyarországi blogger felismerésére. Németország nem Magyarország, és Norvégia sem, ahol „nőkezelő” kurzusokat hirdetnek az országba érkezőknek.

S itt nem a menekültekről van elsősorban szó, hiszen a törvénytisztelő menedékkérők és állampolgárok vannak többen, ahogyan a nem fundamentalista iszlám követők. Minden, utóbbira vonatkozó szám ezt mutatja, s ők igenis látszanak. Ahol van ok aggodalomra, ott van ok a nyugalomra is. Működő interkulturális modellekről és mindennapokról beszélhetünk, mérsékeltek elhatárolódásáról. A német oktatási rendszer nagy hangsúlyt fektet arra, hogy egy-egy ilyen súlyos esemény ne csapjon át tömeges ellenséges hangulatba.

Működik a köztársaság. De ez nem azt jelenti, hogy ami radikális iszlám, hogy ami éppúgy része az iszlámnak, mint nem, annak tetteit le kell tagadni. Mert éppenséggel látjuk, van szemünk.

Lehet, hogy a kölni erőszakoskodások nem a gyűlöletbűncselekmény kategóriájába tartoznak, de Németországban sokan nem értik, hogy miért nem. Akik azt mondják, ilyen még nem volt. Akiket figyelmeztetnek, hogy már majdnem volt, mert az ő munkatársát a férje többször „alanyi jogon” erőszakolta meg. Mert férje egy olyan fundamentalizmus jegyében jár el, amely szerint a nő tulajdon, a nő nem másod-, hanem sokadlagos, a nő tűr és nem tilt, a nő akarata a férfi akarata.

Lehet óvatoskodni, de ez a szokásjog ma a radikális iszlám hagyománya, amely a menekültválság előtt is itt volt Európában, és áldozatokat követelt tavaly egy párizsi szerkesztőségben, és azóta még többször. (Nem radikális iszlamisták is erőszakolnak meg, de annak egészen más a háttere.)

A tanácskommunista Otto Rühle szerint a fasizmus elleni harc a bolsevizmus elleni küzdelemmel kezdődik. Köln után mindennél világosabb, hogy bárkik tették (itt voltak már vagy sem, stb.) is ezt a totális erőszakot nők ellen, a feminizmus Európában a radikális iszlám elleni küzdelemmel is folytatódik. Minden más színtér a politikai küzdelemre marad, de most új pályára is ki kell lépni az aljas szándékokkal szemben.

Aki a radikális iszlám kritikája nélkül ír cikket a nők védelmében, az lemond a bántalmazott nők egy jelentős részének védelméről. Egy szóval: felelős.

(Fotó: MTI/EPA)