A klímacsúcs kapcsán jutott eszembe, hogy mennyi tévhit él a természettudománnyal kapcsolatban az emberiségben. Az egyszerűség kedvéért nevezzük természettudománynak azt, ami mérhető jelenségekről olyan modelleket állít fel, amelyek empirikus úton cáfolhatóak, aztán egy csomóan végeznek mindenféle kísérleteket, és megnézik, hogy az elmélet megáll-e. Nyilván vannak egyéb praktikus követelmények, például minden modellről tudni kell, a világ jelenségeinek mekkora részére érvényes a modell, és nem túl célszerű, ha ez egy végtelenül kicsi rész.

Ezt a módszert számos ideológus kritizálta, mondjuk például Feyerabend, aki szerint lehetetlen bármivel is közelebb kerülni az igazsághoz, és az egész pont ugyanannyit ér, mint a vudu, vagy Kuhn, aki szerint az igazság inkább paradigmák kérdése. Ezekkel nem igazán kell foglalkozni, ha ezek a modellek tényleg nem lennének jobbak, mint a vudu, akkor nem lenne internet, amin ez a poszt születik, és a newtoni és a relativisztikus fizika között sincs ebben a tekintetben felfogásbeli különbség, Kuhn azért állítja be ezeket más paradigmának, mert vélhetően egyáltalán nem érti egyiket sem. A világ tudományos megismerése, és az erre épülő mérnöki munka működik, pont.

Sokkal inkább arról a tévhitről lenne szó, amelyik szerint a tudomány lényege, hogy a független (ebben az értelemben kizárólag valamiféle non-profit, leginkább állami pénzből élő) tudós az objektív igazság kiderítésével útmutatást ad a közjó elérésére. Ennek ugye a végletes formája a tudományos szocializmus és a tervgazdaság, és tudjuk, az mennyire volt jó ötlet. De most ne erről beszéljünk, hanem ennek a szemléletnek a legalábbis témájában tényleg természettudományos kérdésekre való alkalmazására.

Merthogy ez a szemlélet még így sem tartható, egyetlen lényeges pontján sem.

Kezdjük azzal, hogy nincs objektív definíció a közjóra. Hogy a klímapéldánál maradjak: az a közjó, hogy az emberiség kollektív emlékezetében még meglévő, a progresszív ideológia által főbűnnek tekintett meggazdagodás előtti korszak körülményeit kijelöljük normának? Vagy az a közjó, hogy minden lehetőséget megragadunk arra, hogy minél többen éljenek egyre jobban, vállalva ennek bizonyos kockázatait is? Vagy az a közjó, amit a nép közfelkiáltással elfogad?

tudós-hvg

Ez egyáltalán nem triviális kérdés, még az sem biztos, hogy ilyen tágan véve létezik olyan függvény, amit nagyjából lehet közjóként használni, és ami aztán mindenféle módon optimalizálható. Muszáj ezen gondolkodni, nem lehet azzal lesöpörni ezt a kérdést, hogy dehát a közjó triviális, hát nézd meg, tuti az a közjó, amit mondok, mert különben szomorúan fognak nézni a kiscicák. Főleg muszáj ezen gondolkodni, ha egyszer a közjónak kinvezett állapot nyilvánvalóan közpolitikai döntés, illetve az kellene, hogy legyen, és a megfontolások elkerülésével pusztán a politikai döntés többé vagy kevésbé önkényes meghozatalát akarja valaki elfedni.

Másodszor: az objektivitás. Nagy tévedés és sértés is egyben, hogy a privát szektorban dolgozó kutatók csalnak és hazudnak a profit érdekében, miközben a közszféra kutatói a szent objektivitást tartják szem előtt. Az objektivitást sajnos minden téma minden állításánál ellenőrizni kell, ez egy ilyen undorító pepecselős munka, ez van. Viszont érdemes belegondolni, hol derül ki nagyobb eséllyel egy tévedés vagy csúsztatás, egy milliószámra legyártott terméknél, egy tisztességgel elbírált cikknél, vagy egy laikus kormánytisztviselők által olvasott tanulmánynál? Na ugye, a tévedés kibukásának az esélye nagyjából ilyen sorrendben csökken.

Végül ehhez kapcsolódva: a függetlenség. Rendszeresen felmerül, hogy a közpénzből, illetve non-profitként végzett kutatás a profitszempontok mellőzése miatt objektívebb. Ez az objektivitásról tett fenti megjegyzésektől függetlenül is butaság. A közpénz, a kutatóhelyek száma, a kutatási infrastruktúra és az összes többi mind igen szűkös erőforrás, megszerzésükért öldöklő verseny zajlik, sokkal durvább, mint számos piaci szektorban, ráadásul minden tudományos pénzosztó rendszer pont a kockázatkerülő, meritokratikus mivolta miatt brutálisan torzít a bejáratott, nagy nevű intézmények felé. És ameddig mondjuk valaki szépen meg tud élni, ha egy ország sörpiacának mondjuk 5. legnagyobbja, egy ötödrangú tudományos intézet gyakorlatilag semmire sem jó.

Ezért bizony mindenki igyekszik a finanszírozó preferenciáinak megfelelő témákban aktívnak lenni – ez még a Magyarországnál boldogabb helyeken is így van. Nagyon ritka az a pénz, ami egyáltalán semmilyen szinten nincs “felcímkézve”, hanem a tudományos közösség kizárólag saját maga dönti el, mire költi (ez egyfelől persze közpénz esetén elvárható, másfelől viszont nyilván nincs a világon politikus, aki ideológiamentesen tudná ezeket a dolgokat alakítani). Ha pedig a finanszírozó és a kutatók preferenciái különböznek, szinte biztos, hogy hosszabb távon az utóbbiak fognak többet engedni. Ez persze nem jelenti automatikusan, hogy az eredmény végül hamis, vagy a politikai elit szája íze szerinti lesz, de mondjuk az ellenkezőjének sem kedvez.

Szóval ezeket gondoljuk végig minden egyes alkalommal részletesen.

(Fotó: hvg.hu)