Őszintén bevallom, rettenetesen unom, hogy közel nyolcvanezredszerre kell eloszlatnom néhány alapvető tévhitet arról, hogy hogyan is működik az EU, sőt, arról is, hogy micsoda az EU. A tévhiteket nagyjából úgy lehet összefoglalni, hogy hát sajnos az EU egysége nem gazdasági realitás, hanem egy politikai kreáció, a pesszimista-kommunista vonal szerint azzal a céllel, hogy a németek kihasználják a kontinenst, az optimisták szerint meg azzal a céllal, hogy a németek valamiképp megmentsék a kontinenst.

Ezzel az alapállítással egyetlen hatalmas probléma van, mégpedig az, hogy hatalmas butaság. Mutatom is, mekkora:

BUTASÁG

Tudniillik épp az ellenkezője igaz. Európa gazdasági szempontból hihetetlenül egységes, és minden olyan intézmény, ami ezt hivatott fenntartani, elképesztően jól kialakult a közös piac fejlődésének évtizedei alatt, és nagyon jól működik, köszöni szépen. Való igaz, ez a hétköznapokban csak nagyon áttételesen látható. De gondoljunk csak bele, mi lenne velünk akadálytalan európai kereskedelem nélkül, és mi minden kell ahhoz, hogy ez működjön.

Mi lenne mondjuk a magyar ipar maradék exportképes részével, ha minden terméket többtucat országban kellene egyenként engedélyezni, ugyanannyi különálló szabványrendszer szerint? Miért nincs ez így?

Azért, kezicsókolom, mert létezik az EU, és mindenki adaptálta az egységes irányelveket, ami egy unalmas, bürokratikus folyamat, hiszen kinek van kedve mondjuk mosógépek érintésvédelmi szabványait egységesíteni, de a végeredmény működik. Megjegyzem, jobban is, mint Amerikában, ahol a mai napig előfordul, hogy hasonló technikai kérdéseket hobbiból tagállami szinten piszkálnak meg, aminek az eredménye hatalmas pluszköltség mindenkinek, aki ott akar üzletet csinálni.

Ugyanígy mi lenne a magyar kereskedelemmel, ha hirtelen megszűnne az EU-s szabályozás, és mindent hatalmas költséggel nemzeti szinten kellene elbírálni, szabályozni, engedélyezni, esetleg vámolni? Mennyivel drágulna a Nutellától a gumióvszerig körülbelül bármi? Belegondolunk, hogy ez azért nincs így, mert az egész mögött bizony létezik a sokat átkozott EU-s technokrácia, amely lényegében minden hasonló döntést előkészít, és a tagállamok kezébe ad megvalósításra?

Hasonlóképp: az euróövezet gazdasági szempontból messze egységesebb, mint például Amerika, és ez nemcsak a GDP-re, de számos más mutatóra is igaz. Mindezt a tagállamok jóval nagyobb pénzügyi önállósága, és a többnyelvűségből következő kisebb mobilitás ellenére. A periféria-államok problémái pedig egyértelműen kimutathatóan nem az eurótól, vagy a német kizsákmányolástól származnak.

Azért vannak számos országban hasonló problémák, mert hasonló gazdaságpolitikai és jóléti rendszerek érték el törvényszerű végüket – ám ezeket nem az EU kényszerítette a tagállamokra, hanem tagállami szinten fejlődtek. Az EU ezeknek az életképtelen rendszereknek a fenntartásához paradox módon épp a mindenféle, szegényebb régióknak juttatott támogatással járul hozzá.

Akkor miben nem egységes Európa? Pont hogy politikai téren. Miért nem sikerül közös kezdeményezést indítani menekültügyben? Mert nincs politikai egység. Miért nincs egységes európai rendvédelmi szervezet, amelyik ténylegesen be is tud avatkozni, ha valaki Belgiumban beszervez egy embert, vesz neki Németországban egy szlovák fegyvert, majd az egészet beküldi Franciaországba? Mert nincs politikai akarat.

Márpedig Európa jövője leginkább azon múlik, hogy a minden híreszteléssel ellentétben jól működő “technokrata” oldal mellett létrejön-e az a politikai integráció, amely sok szempontból kiegészíti, felülbírálja, vagy adott esetben helyettesíti a nemzetállami megoldásokat.

Nagyon valószínű egyébként, hogy ez lesz az a kérdés, ami mentén átrendeződhet az európai politika. A “hagyományos” jobb- és baloldal nem különösebben tud újat mondani, mert hát egyrészt ezeket a kérdéseket nem ebben a dimenzióban kell megoldani, másrészt az analfabéták, valamint az ortodox leninisták kivételével körülbelül mindenki látja, hogy meddig lehet elmenni egy úgynevezett jóléti rendszerrel, és hogy milyen lépések kellenek valamiféle minimális versenyképesség fenntartásához. Az is elég egyértelmű, hogy ezt a leghatékonyabban európai szinten lehet megtenni.

Ennek a felismerésnek ellenében határozzák meg magukat a nacionalista-etatista erők, köztük az euroszkeptikus jobboldal, valamint a matematika-szkeptikus szélsőbaloldal (vagyis lényegében a teljes magyar politikai elit, Schiffer Andrástól Orbán Viktoron át Vona Gáborig).

A jobboldal azért, mert abban az illúzióban él, hogy a nemzeti intézmények képesek lépést tartani a világ kihívásaival – nem, nem képesek, persze nem azért, mert a gonosz nagyvállalatok mindent felvásároltak, és Soros György elnyomja a nemzeteket, hanem egyszerűen azért, mert egy mindennapi tárgy elkészítése és beszerzése olyan komplex világkereskedelmi folyamatok eredménye, hogy a nemzeti szabályozás ezt vagy nem bírja követni, vagy lehetetlenné teszi.

A baloldal pedig azért, mert a nemzetállami keretek garantálják számukra a versenyképtelen, de politikailag jól használható struktúrák fenntartását. (Például: ha nemzetállami dominanciájú gazdaságpolitika van, fenntartható a világ legrosszabb és legdrágább légitársasága is, kerül, amibe kerül, ameddig ez jó a szakszervezeteknek. Ha uniós verseny van, ahol a fapadosok bárhová repülhetnek, akkor nem.)

Hova álljanak a libertáriusok? Teljesen egyértelmű: most az egyén és a vállalkozás szabadságát egyértelműen a szorosabb európai politikai integráció, az egységes és biztonságos piac, szolgálja, ezt kell megpróbálni előmozdítani. Akkor is, ha ehhez kompromisszumot kell kötni olyan irányzatokkal, akik gazdaságilag vagy kulturálisan távolabb állnak a libertárius mozgalomtól.

Európa következő pár évének nagy kérdése, hogy melyik irányzat fog győzedelmeskedni.