Az eurózóna válsága immáron az ötödik évében jár, és úgy tűnik, messze még a vége. Jóllehet az elmúlt időszakban a sajtó a migrációs válsággal és a párizsi terrortámadással van tele, továbbra is súlyos problémát jelent az eurózóna anémiás gazdasági növekedése, illetve a magas munkanélküliség (különösen a fiatalok körében). És az elkövetkező években nem várható érdemi változás. Csak egyetlen adat: 2014-ben az egy főre eső GDP a legtöbb tagállamban nem érte el a 2008-as értékét.

*

Nem földrengés rázta meg az öreg kontinenst; nem szökőár tarolta le. Az eurózóna 12 százalékos munkanélküliségi rátája (2014) távolról sem valamilyen elkerülhetetlen fátum következménye. Ezt a válságot Európa kizárólag magának köszönheti.

*

Európa mostani állapota önmagában nem is olyan meglepő, ha meggondoljuk, milyen meghasonlott volt és maradt mindmáig is ez a földrész. Mennyi dogmatika tombolt az egyes európai nemzetgazdaságokban, a gazdaság- és pénzpolitikai lehetőségek mennyire különböző elképzelései élnek itt és mennyi elmélet mozgatta meg itt a fantáziát! Gondoljunk például Keynes tanaira, a „deficit spending”-re, és az „olcsó pénz politikájára” és a hozzá tartozó dolgokra, hogy megértsük, ebben a térségben rendkívül nehéz lesz (és nem is lehet másként), hogy mindenkire érvényesen cselekedjünk és szigorú, egységes politikáig jussunk el. Ez az egység viszont a szabadon átváltható pénznemek előfeltétele” — írta Ludwig Erhard (1993) még az európai integráció hajnalán, 1957-ben.

*

Az elismert tudós, Andrew Moravcsik (2012) szerint az euró kezdettől fogva lutri. Bevezetésekor az európai elit arra fogadott, hogy az eurózóna gazdaságai konvergálni fognak egymáshoz. Más szóval a közös pénz kezdettől fogva annak kockázatát hordozta, hogy amennyiben nem Németország hasonul Görögországhoz, úgy az utóbbinak kell hasonulnia. Európa jövőbeli prosperitását tették fel erre fogadásra.

Németország nem hasonult. Eszébe sem jutott eltávolodni az Adenauer-Erhard-féle gazdasági csoda fundamentumaitól. Úgy mint verseny, termelékenység, alacsony infláció, kiegyensúlyozott központi költségvetés. Az euró bevezetése előrevetítette a “német Európát”, amennyiben az eurózóna gazdasági sikere, ismerve a németek ragaszkodását az ordoliberalizmushoz, kezdettől fogva azon állt, hogy az eurózóna tagállamai mennyiben követik bérfegyelem, kormányzati kiadások, nemzetközi versenyképesség tekintetében a német standardokat.

Merkel-MTI

És eltekintve az államkötvények hozamától, Görögország sem hasonult, miként az ún. “déli” államok sem. Aztán történt, ami történt. Pedig az EMS árfolyam-mechanizmusa már a ’80-as években világos tanulsággal szolgált e téren: ha Európa országai a pénzüket a németek pénzéhez kötik, akkor a német termelékenységgel kell lépést tartaniuk, és a német gazdaságpolitika standardjait kell követniük. Valójában már az ERM is “német Európát” implikált, csak akkor még ki lehetett igazítani az árfolyamokat (és korlátozni lehetett a tőkeáramlást).

Úgy látszik, amíg Európa a német pénzhez köti magát, addig a sikere a “német Európán” áll. A válságot egy olyan pénz okozta, amit a németek és a görögök közösen használnak, miközben a görög termelékenység és költségvetési morál elmarad a német mögött.

*

Mindazonáltal az eurózóna eddig nem bomlott fel. A XIX. és XX. század hét monetáris uniójának történelmi tapasztalataira támaszkodva Benjamin Cohen (2000) úgy véli, egy monetáris unió fenntarthatóságának sikere hosszú távon nem annyira az optimális valutaövezet kritériumainak való megfeleléstől vagy a pénzügyi intézményrendszer konkrét jellegétől függ, hanem politikai tényezőktől.

Cohen szerint a legfontosabb politikai tényező egy domináns tagállam megléte, amelyik befolyását latba vetve hajlandó összetartani a monetáris uniót. Németország dominanciája az eurózónában valójában az euró hosszú távú sikerének záloga.
Márpedig a németek akarják az eurót, illetve elkötelezettek az EU mellett. Németország GDP-jének 45 százaléka exportból származik, aminek felét az unióban értékesítik. Az eurózóna felbomlása vagy destabilizációja, az európai szabadkereskedelmi övezet megszűnése az erősen exportfüggő német gazdaságot sem kímélné. Emellett, történelmi okokból, a németek nemzeti szuverenitásukat nemzetek feletti intézmények keretében kívánják megőrizni. Mindehhez a jelenlegi EU ideális keretet biztosít számukra.

*

A németek eddig, Joshua Aizenman (2014) kifejezésével élve, a “keresztülevickélés” politikáját folytatták az euróválság alatt: éppen eleget tettek ahhoz, hogy az eurózóna ne essék szét, ugyanakkor nem akartak igazán mélyen a zsebükbe sem nyúlni, és bármi áron enyhíteni a válságot. Angela Merkel egyszerre kívánta védeni az eurózónát és az ordoliberális elveket. És gyanítható, hasonló esetekben Berlin hozzáállása is hasonlóan alakul majd, ami praktikusan azt jelenti, hogy az euró még évtizedekig közös pénz maradhat. Hacsak egyéb okból nem tör ki egy európai háború.

*

Az év elején elhunyt szociológus, Ulrich Beck (2013) “német univerzalizmussal” vádolta meg Merkelt. A kancellár asszony, így a vád, arrogánsan úgy véli, ami jó volt Németországnak, az jó Európának is: a Schröder-féle német gazdasági reformot írja fel receptként a görögöknek, spanyoloknak, olaszoknak. Angela Merkel korrepetálni vágyik a déli államokat takarékosságból és felelősségtudatból — a németeknek újra küldetéstudatuk van, “német Európát” akarnak.

Ámde a valóság mégis inkább az, hogy Németország egy vonakodó hegemón, ami nem szeretne Európáért túl nagy politikai felelősséget vállalni. Valójában egy nagyra nőtt Svájc akarna lenni: gazdaságilag erős, politikailag szerény. A nemzeti hatalomnak leginkább a gazdasági oldalát kívánja csak gyakorolni. Az európai külpolitikában a franciák és az angolok dominálnak; az meg fel sem merül, hogy Németország a külügyeit fegyverrel oldja meg. Berlinben a geopolitika valószínűleg nyűg. A németek legszívesebben csak gyártanák a világszínvonalú termékeiket, amiket aztán jó áron eladhatnak a világpiacon.

Nincs német küldetés. Angela Merkel egyszerűen csak érti: ha az euró marad, amire máskülönben erős igény mutatkozik, legalábbis az európai establishment részéről, akkor az eurózóna tagállamainak a német gazdaságpolitika standardjait kell követniük. A görög adóelkerülésre nem lehet a német minimálbér emelése a megoldás, miként azt egyesek javasolják. Ahogy persze a portugálok átlag alatti K+F tevékenységére sem. És ha a GMU létrehozásának valóban egy versenyképes Európa volt a célja, és a nem a 22 százalékos spanyol munkanélküliség, akkor talán tényleg nem Németországnak kellene hasonulnia.

*

Továbbá nem az európai kötődések ellen vagyok, hanem ellenkezőleg, ennek feltételét szeretném megteremteni, amikor arra intek, hogy először biztosítani kell a belső rendet a nemzetgazdaságok saját körén belül, mert különben az integráció szükségképpen nemzetek fölötti dirigizmushoz vezetne” — írta Ludwig Erhard még az európai integráció hajnalán, 1957-ben.

*

A fair verseny, a stabil pénz vagy a költségvetési fegyelem valójában civilizációs alapnormák. A költségvetési fegyelmet, mint a szobatisztaságot, meg kell tanulni.
Ha pl. Görögország nem szobatiszta, és a szőnyeg közepére piszkít, akkor szégyenszemre a Muttinak kell tisztába tennie. A “német Európa” alig több néhány egyszerű civilizációs alapnorma betartásánál. Ez távolról sem imperializmus. Épp a “német Európa” biztosítja a tagországok belpolitikai szuverenitását, illetve azt, hogy ne legyen szükség egy európai hegemónra. Ha az ember szobatiszta, nem szorul rá anyára.

*

Az euró bevezetésekor az európai elit rosszul fogadott, legalábbis eddig úgy tűnik. Mindazonáltal korai lenne még történelmi ítéletet mondani. A monetáris történelem szempontjából másfél évtized nem feltétlenül hosszú idő. Meglehet, évtizedek távolából visszatekintve ez a válság csak a közös pénz “szülési fájdalmait” jelenti majd. Persze az is lehet, hogy évtizedek múlva az eurózóna már sehol se lesz. Hol van már a Latin Monetáris Unió?

De ha az euró kényszeríti rá végül Európára a fiskális késsel-villával evést, a tiszta versenyt, és az ordoliberális elveket, akkor talán mégsem volt az egész euró-projekt egy nagy tévedés, és Európa “elveszett évtizede” sem lesz teljesen hiába.

Hivatkozások:

Aizenman, Joshua (2014)  The Eurocrisis: Muddling Through, or On the Way to a More Perfect Euro Union? NBER Working Paper No. 20242

Beck, Ulrich (2013) A német Európa: Új hatalmi térségek a válság jegyében. Szeged: Belvedere Meridionale.

Cohen, Benjamin B. (2000) Beyond EMU: The Problem of Sustainability. In: Eichengreen, Barry- Frieden, Jeffry A. (eds.): The Political Economy of European Monetary Unification. Oxford: Westview Press.

Erhard, Ludwig (1993) Jólétet mindenkinek. Budapest: Konrad Adenauer Alapítvány.

Moravcsik, Andrew (2012) Europe After the Crisis: How to Sustain a Common Currency. Foreign Affairs, May/June

(A szerző blogja: hocinesze. Fotó: MTI/EPA)