A Stockholm-szindróma egy túlélési stratégia.

Akkor ezt most ízlelgessük, hogy biztosan leessen:

Túlélési.

És stratégia.

Túlélési, azaz nem alkalmas arra, hogy a hétköznapi életben így működjünk. A szindrómának pusztán átmeneti állapotnak (eszköznek) kéne lenni addig, amíg ki nem szabadulsz. A probléma csak az, hogy a szindróma lényege éppen az, hogy azt hiszed, soha nem fogsz szabadulni. És hogy nem is akarsz.

De a “szindróma” szó is félrevezető. Ez egy stratégia, vagyis egy módszer, amivel az áldozat megpróbálja kieszközölni a túlélést. Olyan helyzetekben, amikből nincs kiút. A Stockholm-stratégia akkor rendellenesség (nem célravezető gondolkodásforma és magatartás), ha olyankor alkalmazzuk, amikor nem is vagyunk túszul ejtve. Ha lenne kiút. Ismétlem: nem a szabadulást szolgálja, hanem a túlélést.

De ha ezt a túlélési stratégiát megpróbálod alkalmazni a mindennapi életben, az nem csak egy nagyon-nagyon biztonságos stratégia, hanem kimondottan káros.

A Stockholm-szindróma kialakulásának két feltétele van:

1) Függés, illetve hogy ne legyen belőle kiút.
2) Félelem

Mindkét feltétel szubjektív, de ha az áldozat szerint teljesülnek, az illető megtanul kötődni ahhoz, akitől függ.

Lehetséges ugyanis, hogy valójában lenne kiút, de az áldozat nem látja, vagy nem hisz benne. Az ő szempontjából nincs kiút, tehát a szindróma kialakulásának feltétele fennáll.

A félelemmel ugyanez a helyzet. A fenyegetés lehet szerintünk komolytalan, netalán képzelt. Ha az áldozat már attól is fél, akkor ennyi is kötődéshez vezet. Az sem kizárt, hogy a félelem alacsony intenzitású, vagy annyira elhúzódik, hogy szinte már észre sem vesszük. És persze az is lehet, hogy tagadjuk.

Mi több, olyan is van, hogy a fenyegetés (félelem) és a függés nem ugyanonnan jön. A túszejtés közben kialakuló Stockholm-szindróma csak azért szúrja a szemünket, mert a fenyegetés (hogy megölhet) ugyanattól jön, akivel szemben a függés kialakul (aki megölhet). Ez így nem tűnik logikusnak, ezért felkeltette a figyelmet és így fedezték fel a jelenséget.

A szakirodalom szűkös ebben a kérdésben, mivel ritkán lehet jól fejlett Stockholm-szindrómával rendelkező embereket vizsgálni. De ha lecsupaszítjuk a legszükségesebb elemekig, már egy sokkal általánosabb jelenséggel állunk szemben:

A ragaszkodás ahhoz, akitől függünk. Főleg amikor félünk valamitől.

De miért olyan könnyű belecsúszni ebbe a túlélési stratégiába?

Hát mert mindenki csinálta már egyszer. Ez az a mechanizmus, amivel a gyermek elősegíti saját túlélését, a szülőtől való extrém függés ideje alatt. A Stockholm-szindróma egyik értelmezése éppen abból indul ki, hogy ez a tudatállapot mennyire hasonlít a gyermeki tudatállapothoz, és nem véletlenül. A teljes függés és kiszolgáltatottság, a tehetetlenség és az engedélyre várakozás egy gyermek mentális állapota. Ha a félelem nincsen jelen a gyerek-szülő viszonyban, csupán a totális függés, azt úgy hívjuk, gyerekkor.

Persze, ha az a gyerekkor a társadalmi normák szerint erőszakmentesnek minősül, ez senkinek nem tűnik fel. Akkor lóg ki a lóláb, ha a szülő agresszorként lép fel – a gyerek mégis ragaszkodik hozzá. A családból nincs kiút, ezért a gyerek mindent normálisnak tart, ami ott történik vele. Ha bántják, akkor is inkább a jó dolgokra fókuszál, és a legkisebb gesztus elég neki ahhoz, hogy hálát érezzen. Ha például a szülő bocsánatot kért egy durvább verés után.

Hasonlóképp az egyik stockholmi túsz is végtelen hálát érzett, amikor kiengedték egy rövid időre a széfből, mert klausztrofóbiája volt. Igaz ugyan, hogy egy póráz volt a nyakán, de hálás volt a túszejtőnek, és később sem győzte hangsúlyozni, mennyire emberséges volt vele a túszejtő.

Az elhíresült stockholmi bank épülete a túszszedő akció idején (1973)

Az elhíresült stockholmi bank épülete a túszszedő akció idején (1973)

Egy idegentől sokkal többet elvárnánk a szeretetünkért. De egy idegentől nem függ az életünk.
Ha ez így van, nem meglepő, hogy olyan könnyen beleszokunk elnyomó rendszerekbe. Hiszen gyerekkorában mindenki elsajátította a kötődést ahhoz, akitől függ. Néhányan akkor is, ha fájt. Az sem meglepő, hogy olyan nehezen áll át az agyunk a szabadságra. Hiszen mindenkiben ott van a hajlam arra, hogy újra elővegye a stratégiát, ami egyszer már működött.

Sőt, sokan soha nem sajátítanak el egy ettől (a gyermekitől) teljesen különböző gondolkodásmódot, csupán ezt a régit foltozgatják és feszegetik a határait, ahol éppen szűkös.

Mert ha azt hisszük, hogy felnőtt emberrel, és túszejtésen kívül nem fordulhat elő, hogy kötődni kezd és azonosul az agresszorával, akkor megint csak csalódnunk kell. A Stockholm-szindróma jelentősége messze túlmutat az észak-európai pénzintézetekben elkövetett túszejtések körén és nem csak gyerekeket érint. Ugyanez játszódik le például a családon belüli erőszaknál is, ahol felnőtt az áldozat.

És ugyanígy működnek az elnyomó rezsimek is

A politikai rendszerek esetében persze bonyolítja a helyzetet, hogy legtöbbször nem lehet megmondani, mikor kezdődött az elnyomás. Az is lehet, hogy az áldozat beleszületett. Az is lehet, hogy eltanulta a szüleitől.

Az sem feltétlenül egyértelmű, hogy elnyomás van, hiszen az nem mindig olyan látványos, mintha valakit pórázon sétáltatnának, vagy nem engednének ki egy bank széfjéből.

Az pedig szinte már közhely, hogy egy ország sosem egyik pillanatról veszíti el a szabadságait. A lassú erózió pedig önmagunk előtt is tagadhatóvá teszi a dolgot. Különösen azt, hogy félünk. De attól még egy országban jelen lehet a félelem és a függés, ami a fenti tudatállapot és gondolkodásmód kialakulásához kell.

Politikai értelemben a kiút (exit) az ország elhagyását jelenti, a helyzet megváltoztatása (voice) pedig annak a lehetőségét, hogy a lakosság valamilyen formában ráhatással van az őt uraló elitre.
Diktatúrák nem véletlenül szeretnek falakat emelni és kizárni a lakosságot a döntéshozatalból.

Gondoljunk csak Észak-Koreára, ahol a rezsim hermetikusan lezárt határokkal tartja a lakosságot egy valóságtól és gazdasági realitásoktól elrugaszkodott, kommunista skanzenben. De gondolhatunk a berlini falra is, amely a kelet-németeket tartotta benn a Megvalósult Kommunista Kánaánban. 1960-ra olyan jelentős lett az elvándorlás, hogy inkább egy hatalmas átnevelő táborrá alakították az országot.

A totális elnyomó rendszerekben a beleszólás (voice) vajmi kevés a hatalom tevékenységébe. Egy kelet-német számára innentől az volt a kérdés, hogy meg lehet-e szökni (exit) vagy sem. Csak mert ha nem, akkor marad a harmadik eset: A Stockholm-stratégia. Egy ilyen helyzetben teljesen racionális és célravezető túlélési stratégia, ha az alattvaló az agresszor pártjára áll. Azaz ideje megszokni és megtanulni haladó szinten űzni a túlélést.

De nem kell hozzá, hogy hivatalosan is diktatúrának hívjanak egy politikai rendszert, hogy emberek ragaszkodni kezdjenek az államtól, amelytől egyre jobban függenek és amely egyre több téren türemkedik be az életükbe.

Ha sikerül megszokni, nem fog annyira szorítani a rendszer. Annyi kell hozzá, hogy az áldozat a vezetők szemével lássa a világot és azt higgye, hogy a rendszer örökké fenn fog maradni.

De milyen tünetei vannak a Stockholm-szindrómának egy társadalomban? Erről szól majd az írás második része.