Nemrég megjelent itt a blogon egy szerény kezdeményezés közéleti hazugságszótár összeállítására. Az írás azzal zárult, hogy kértem olvasónk hozzájárulását az anyag gazdagításához. Túl sok illúzióm nem volt, de azért kicsit meglepett, hogy csak házi trolljainktól jött szövegjavaslat. De hát abból kell kihozni a legtöbbet, amink van.

Az alábbi definíciókat kaptuk (ABC sorrendben, nem a beküldés szerint):

Kapitalista berendezkedésű állam = Olyan állam, aminek a torkához kést tartanak a nagytőkések.

Privatizáció szorgalmazása = Legyen vagyonos tulajdonosa minden négyzetcentiméternek a Földön, nehogy a szegények és elesettek valahova betegyék a lábukat, és ottmaradjanak. Csak a világűr maradjon nekik; ott meg úgyis maguktól szabadon megdöglenek.

Szabad piac = Bármivel szabadon átb@szhatod a fogyasztóid / ügyfeleid fejét, és lehúzhatod őket; mi abba nem szólunk bele.

Verseny = Ürügy a legembertelenebb munkakörülmények és kizsákmányolás legalizálására.

Zöldek = Azon emberek közössége, akik a természeti környezetünk haldokló testéből cafatokat kitépkedő dögkeselyűket igyekeznek elhessegetni.

Ezek a szövegek nagyon is informatívak. Bár újdonságot nem mondanak és semmit nem helyeznek érdekes megvilágításba, sűrítve tartalmazzák az elmúlt másfél évszázad kapitalizmuskritikájának fontosabb toposzait. A szabad piac híveinek – különösen, ha szószólóivá is kívánnak válni – ezekre kell választ, cáfolatot adni.

Az első kézenfekvő reakció persze az, hogy az állítások nem a valódi kapitalizmusra, hanem csak a nálunk megismert, eltorzult formájára, a haveri (vagy csókos) kapitalizmusra érvényesek. Ez ugyan igaz, de ez körülbelül annyira érdekel bárkit is, mint annak idején a szocialista ideál és a létező szocializmus megkülönböztetése.

MonopolyPróbáljuk megnézni, mit lehet kezdeni ezekkel a tételekkel! Az, hogy a kapitalista berendezkedésű államot uralják („kést tartanak a torkához”) a nagytőkések, nem csupán az orbáni maffiaállam sajátossága. Tömegdemokráciákban a választáson való szerepléshez sok pénz kell, aki azt adja, az vár is érte valamit. Szintén a nagy, tőkeerős vállalatoknak és szervezeteiknek van lehetősége arra, hogy szakértőket foglalkoztatva intézkedéseket javasoljanak a kormány számára, vagy éppen tervezett lépéseket akasszanak meg, küldjenek süllyesztőbe. Nem is keresek példákat, mindenki tud számosat. A kérdés az, hogy mit lehet tenni ez ellen?

Jól tudjuk, hogy a tőkét eltörlő társadalmi rendszerben is kialakult az az establishment (vö.: káderek), amelyik meghatározta az ország működését és gátlás nélkül csoportosította át a javakat, erőforrásokat a saját elképzelései szerint. Nem mentség, hogy ők (na jó, némelyikük) meg volt róla győződve, hogy a nép jólétét szolgálják. Mindenki tudta, hogy nem szolgálták. Erre a kérdésre szerintem Kornai János adta meg a jó irányt kijelölő választ: “De kapitalizmus létezhet nem demokratikus körülmények között is, autokrácia vagy diktatúra formájában…”

Igen, demokratikus társadalmi rend nélkül a kapitalizmus valóban elitek, nagytőkések, oligarchák harcának és kiegyezésének terepe lesz (lett). Ezért nem lehet csak közgazdasági szakkérdésnek tekinteni a tőke, magántulajdon, állami szabályozás problémáit. (Persze, a fékek és ellensúlyok rendszerét az amerikai alapító atyák már egész jól kitalálták, de azóta arrafelé is vannak bizonyos működési zavarok.)

A privatizációt elítélő tételre adható válasz a fentiekből következik. Az űrre vonatkozó kitétel természetesen egetverő ostobaság akkor, amikor milliomosok vehetnek maguknak űrutazást és a szegények, elesettek vannak a Földhöz kötve. De mi a helyzet azzal, hogy legyen tulajdonosa minden négyzetcentiméternek a földön? Olyan nagy baj volna ez? Jó az, hogy az állami tulajdonban levő erdőkbe, nemzeti parkokba az éj leple alatt hordják a szemetet a közöst magukénak nem érző honpolgárok? (Vö.: a közlegelők tragédiája.)

Jó az, hogy a senki tulajdonában nem lévő tengereket gátlástalanul túlhalásszák, miközben (időnként ugyanazok) korlátozás nélkül öntik beléjük a mérgeket? Rendes emberek teszik ezt, akik semmiképp nem tennének kárt más tulajdonában. Ha mégis, a tulajdonos védené azt, ami az övé. Mert a tulajdonos az, aki hosszú távra gazdálkodik azzal, amije van, ezért fenntartja annak jó állapotát. Nem csupán a választási ciklus időszakára, még csak nem is a saját élete hosszára, hiszen utódairól is gondoskodni akar.

A szabad piac nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy szabadon be lehet csapni a vevőt, fogyasztót. A szerződések betartatása a szabadpiac létének alapvető feltétele. Ha a fogyasztóvédelemtől, a csalás elleni hatósági fellépéstől eltekintünk is, (de nem tekintünk el, hiszen szabad versenyben nincsenek preferált piaci szereplők) a fogyasztó átverése az ezzel kísérletezőre hull vissza: a becsapott vevő nem tér vissza, hanem megy máshoz, hiszen ha szabad piac van, akkor más is próbálkozhat, és nyilván attól vásárol, akiben még nem csalódott.

De még szomszédjaival, rokonaival, ismerőseivel is megosztja a rossz tapasztalatait, fiatalabbak bojkottot szerveznek a Facebook-on. Persze, ha a falusi kisbolt védelmében elűzzük a hipermarketet, akkor a boltos már azt ad el és annyiért, amit és amennyiért nem szégyell, a vevő nem mehet máshoz. (Jól kiszúrva ezzel a kisfalvak szegény, elesett lakóival, akik nemcsak drágán kénytelenek vásárolni a napi cikkeket, de még az árufeltöltő munkától is elesnek hipermarketben.) Boltok esetén ezt könnyű feloldani, de vannak ún. természetes monopóliumok, olyan – főként vezetékes – szolgáltatások, amelyekből nem érdemes párhuzamosan többet fenntartani. Nem kéne legalább ezek piacát korlátozni?

Nos, aki elég koros, talán még emlékszik arra, hogy a kilencvenes évek elején még nem lehetett bárhol, bármikor telefonhoz jutni. Már volt több telefonos cég, de a hálózat a MATÁV-é volt, ők döntöttek arról, hol építik ki és hol nem. (A posta távközlési főigazgatósági korából nem csak ez maradt meg az akkor már privatizált vállalatban, hanem az ügyfélkezelés stílusa, hatékonysága is.) Az évtized végén már szinte ők könyörögtek, hogy vezessünk be telefont a nyaralóba, második vonalat a lakásba, stb. Mert jött a mobiltelefon és kiszorította őket a piacról.

Vagy itt van otthonunk melegének korlátlan ura, a távfűtő mű, akinek nemrég még pitizni kellett, hogy október 15. előtt befűtsenek, ha hidegre fordult az időjárás. Amint elkezdtek sorban leválni a rendszerről a társasházak, egyből el lehetett takarítani az összes technikai problémát a hőmérséklethez kötött fűtésindítás előtt.

Monopoly2

A természetes monopólium csak ideiglenesen áll fenn, ha tulajdonosa nem nyújt megfelelő szolgáltatást, akkor megszületnek az alternatívák. Most épp az energiaszektorban vagyunk ennek tanúi. Az alternatív energiaforrások előretörését már nem a magas fosszilis tüzelőanyag árak hajtják, hanem annak lehetősége, hogy a fogyasztó nem lesz kiszolgáltatva a nagy rendszereknek, hanem saját kezébe veheti energiaszükségletének kielégítését.

A versenykritika is butaság. A verseny nem az embertelen munkakörülményekről szól, hanem a vevői igények kielégítéséről. Igen, vannak, akik a munkások végletekig hajtott kizsákmányolásával tesznek szert versenyelőnyre. A magyar munkaadók éppen most tanulják, hogy ez mennyire nem perspektivikus versenystratégia. A kínaiak meg tömegével gyártják azokat a robotokat, amik majd kiszorítják őket a piacról, hiszen nincs az az engedelmes, szorgalmas és kisigényű dolgozó, akit 7/24-ben dolgozó robottal ne lehetne kiváltani. Akit nem lehet, az nem éhbérért és nem embertelen munkakörülmények között dolgozik ma sem. A technikai fejlődés épp az egyszerű, monoton munkákat tünteti el, hiszen ezeket lehet leginkább automatizálni.

És mit mondjunk a zöldek felmagasztalására? Igen, a posztban írt meghatározás (a konkurenciára uszítható hasznos hülyék) meglehetősen csípős volt, a válasz nyilvánvalóan erre érkezett. És nem is lehet kétségbe vonni, hogy a környezet-, természet-, állatvédők, meg az elnyomottak oltalmazói magasztos, jó szándékkal eltelve teszik azt, amit tesznek. De azért megint célszerű a tapasztalatokhoz fordulni: a Négy Mancs libatömés-botrányához, a fair trade mítoszához, a Pangasius-hisztériához, hogy lássuk: könnyen lehet őket jól definiálható érdekek szolgálatába állítani.

Ezzel együtt az öko-szociális mozgalmak nagyon fontos társadalmi szerepet töltenek be: ők szokták felhívni a figyelmet olyan globális problémákra, amelyeket mások kevésbé vesznek észre. A jelszavuk „Think global, act local!” számomra teljes mértékben elfogadható, sőt követendő. Csak mindig a javasolt megoldások mögé kell nézni, mert ugye, a fent említett szakértők nem csupán a kormányzati politikusok befolyásolására alkalmasak. Ez az óvatosság egyébként nem csupán a zöldmozgalmak, hanem minden más mozgalom tételeivel szemben ajánlott (a szabad piac híveivel szemben is).

Persze, világos, hogy a vulgármarxista toposzok továbbélése nem véletlen jelenség. A volt szocialista országokban még csak lehetne a rendszerváltásban való csalódással magyarázni, de a világ szerencsésebb felén is újra, meg újra fellángol a téma. A mi trolljaink talán nem éppen lényegre törően, de sokakban megbúvó aggodalmakat fogalmaztak meg, amelyekre választ kell adnunk, ha valaha is támogatást akarunk nyerni a demokrácián nyugvó szabadversenyes kapitalizmusnak az ország lakossága körében.

Az igazi kérdések ezek: Mely területeken járul hozzá a verseny a közjó növekedéséhez és melyeken nem? Jó-e az, ha piaci alapon folyik a teljes oktatás, vagy a társadalom minden tagjának haszna van abból, ha bizonyos tudásszinttel vértezzük fel ingyen a jövő nemzedéket? Jó-e az, ha piaci alapon működik a betegellátás, vagy közös érdek fűződik a járványok és hasonló tömeges megbetegedések megelőzéséhez a szegények körében is?

És a fő kérdés: mi legyen a versenyben lemaradókkal, elbukókkal? Érdemes-e nekik lehetőséget adni az újrakezdéshez, esetleg tevékenységváltáshoz? Mit kezdjünk azokkal, akik – születési rendellenesség, baleset, betegség miatt – eleve nem képesek versenybe szállni? Kapjanak valami automatikus ellátást, amitől függővé válva azt sem teszik meg saját boldogulásukért, amire képesek lennének, vagy bízzuk őket a helyzetüket felmérni képes helyi közösség jóindulatára, avagy pusztuljanak – akár szó szerinti értelemben (éh- és fagyhalál) is?

Ha fűződik közös érdek ennek elkerüléséhez, a közoktatáshoz, a közegészségügyhöz és hasonlókhoz: akkor mit lehet ebből a piacra bízni, és mit intézzenek a közösség megbízottai? Ezek a kormányzat részei legyenek-e, vagy más testületek? A szabadság kiterjedjen-e a fegyvertartásra is, vagy az továbbra is maradjon állami monopólium? Első esetben hogy biztosítható, hogy ne kelljen mindenkinek Rambó-képzésen tölteni a szabadidejét? Az utóbbiban hogyan biztosítható, hogy az állam nem fordítja saját polgárai ellen a fegyvereket? Egyáltalán: kell-e állam a szabad piacgazdaságba? Ha nem, akkor ki látja el a szerződések betartatását, a verseny tisztasága feletti őrködést? Ha igen, mire terjedhet ki a hatóköre és mi korlátozza azt?

Ezek azok a kérdések, amikre egy szabad piaci programmal majdan fellépő politikai erőnek választ kell adnia. Vannak innovatív ötletek a megoldásra (ld. pl. ezt, vagy ezt), ezeket kéne gyűjteni, adaptálni. Ha a válaszok megvannak, akkor a régi kapitalizmuskritikákra nem lesz nehéz reagálni.