Fogalmazvány, 1956. okt. 27-29, részlet:

“A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani.

Néhány ilyen igazság:

1. A sztálinizmus elítélése magában teljesen elégtelen. Nem megyünk semmire, ha a gondolkodónak teljesen szűk és önállótlan Sztálin eszmevilágát elítéljük, de Marx és Lenin csalhatatlanságát továbbra is fenn akarjuk tartani s egy új kibontakozás alapjául elfogadtatni.

Igaz, hogy Lenin elborzadt volna azon, amit Sztálin csinált, és Marx elborzadt volna azon, amit Lenin csinált, mindamellett a leninizmus s a Lenin által a párt képében felállított kiváltságos és machiavellista erőszakszervezet logikus következménye az osztályharc és forradalmi erőszak amaz öncélú kultuszának, mely a marxizmus lényege; és a sztálinizmus, a Sztálin által bevezetett totális elnyomás és a pártot erkölcsileg teljesen megrontó terrorszervezet logikus következménye a kizárólagos párturalom Lenin által történt felállításának. A marxizmus–leninizmus egész ideológiájára vonatkozólag kell tehát a kérdést feltenni.

2. A marxizmus–leninizmus filozófiája sokat hangoztatott antiidealizmusa és realizmusa ellenére valójában a legrosszabbféle filozófiai idealizmus egy válfaja, azé, mely a valóságot csak annyiban veszi tudomásul, amennyiben az a sémáiba belefér.

Kiindulása a német idealizmus legkihegyezettebb rendszeréből, a hegelianizmusból átvett dialektikus módszer, melyet az ismert formulával ellentétben Marx nem állított a talpára, hanem éppen ellenkezőleg, ő állította a feje tetejére. Mert Hegel szerint a dialektika a szellem, a gondolkodás világában áll fenn, ahol valóban igaz az, hogy minden tételből szükségképpen létrejön, illetve vele együtt létezik önnön ellentétele is.

1956

Marx ezt átvitte a valóság világába, abba a világba, ahol legalább annyi a fokozatos és folyékony átmenet, mint az éles különbözés, s ahol soha semmi sem megy át önnön ellentétébe; a sokat emlegetett minőségi változássá summázódó mennyiségi változások sem, mert hiszen az „ellentét” fogalma tipikusan az emberi agy és kedély jelensége, melyet a természet világába belelátni tévútra vezető puszta kép. Valójában az egész dialektikus modell csak arra volt jó, hogy a feltétlen, kíméletlen és kikerülhetetlen élethalálharc ideológiája számára üres és hitel nélküli filozófiai hasonlatokat szolgáltasson. (…)

5. Az erőszak s annak minden megnyilvánulási formája, állami kényszer, személyes élethalálharc, forradalom, háború, mind az ember félelemben fogant gyűlölködéséből és hatalomvágyából fakad, semmilyen vonatkozásban sem lehet öncél és önérték, hanem természete szerint alapvetően rossz. S alapvetően kártékonyak mindazok az ideológiák, melyek a kényszer bármilyen formáját, a kényszer alkalmazását, a személyes élethalálharcot, az osztályharcot vagy a népek fegyveres háborúit öncélnak, önértéknek, a történelem belső értelmének, a történelmi fejlődés egyetlen lehetséges útjának tekintik, s amelyek ennek alapján az erőszakot, az ellenfél izzó gyűlöletét, az ellenfél megsemmisítésére s a hatalom megszerzésére irányuló mindent legázoló akaratot dicsőítik.

Minden erőszak alkalmazása, élethalálharc, forradalom, háború, még ha meg is old valamilyen helyzetet, mindig a rosszabbik megoldás egy lehetséges jobbik helyett, értéke tehát mindig csak relatív; jobb lefolytatni a harcot, mint megmaradni emberhez méltatlan helyzetekben, de minden halálos harcot nem oktalan örömujjongással, hanem komoly alázattal kell értékelni, tudván, hogy erre azért került sor, mert a jobbik megoldást mi vagy mások, vagy mi és mások együtt nem találtuk meg.

Az emberiség eddigi fejlődése az erőszak különböző formáinak minden előző várakozást meghaladó fokozatos megszüntetésére mutat lehetőséget; a halálos harc öncélú dicsőítése, még azzal is, hogy ez lesz a végső, retrográd és embertelen.

6. A forradalom sem lehet ilyen módon öncél, és ha állandóvá válik, önmaga értelmét semmisíti meg. A szabadság ügyéért indított forradalom egyetlen értelme az, hogy jobb híján pillanatnyi erőszakkal megdönt egy önmagát túlélt hatalmi szervezetet, amelynek hitele a tömegekben annyira alá van ásva, hogy a forradalmi erőszak megszűnése után már helyreállani többé nem tud.

Ha azonban egy forradalom pillanatnyi erejében elbizakodva elkezd a tömegek köztudatában meg nem érett, tetszés szerinti elgondolásokat keresztülerőszakolni, melyeket csak az erőszak állandósításával lehet fenntartani, akkor önnön értelmét semmisíti meg, a szabadságnak nem növelését, hanem csökkentését jelenti, visszamenőleg igazolja azt a túlélt hatalmat, melyet megdöntött, és szerencsétlen esetben annak visszatértét is előidézheti. Dicsőséges forradalom csak az lehet, mely ebbe a hibába nem esik.

E felismerés jegyében a francia forradalom egy rendkívüli jelentőségű, de indulása után nemsokára sínjeiről elszabadult, magát és ellenfeleit felesleges rémületbe ejtő, végül ellenforradalmi diktatúrát kiváltó, szerencsétlen kimenetelű forradalom; a bolsevista forradalmak, melyek eredendően diktatúrával indultak s azt a végsőkig fokozták, céljukat tévesztett, a szabadság ügyét diszkreditáló forradalmak.

Nekünk, magyaroknak e pillanatban, ha nem engedjük át magunkat az erőszakalkalmazás mámorának, kezünkben van az a lehetőség, hogy a 20. század első pozitív, dicsőséges forradalmát vigyük diadalra.”