Részlet a szabad Magyarország első köztársasági elnökének, Göncz Árpádnak az Egyesült Államokban tett látogatása során, a Virginia Egyetemen, 1990. szeptember 17-én elmondott, fontos beszédéből:

“Végtelenül hálás vagyok Önöknek – nem is csak azért, hogy meghívtak erre az egyetemre, ezek közé a történelmet lehelő falak közé -, hanem mindenekelőtt azért, mert akaratlanul is végigondoltattak velem egy ellentétes szópárt – az “alatt-való” és a polgár jelentéstani különbségét. Mint tudják, Közép-Európából jöttem, Budapestről, ami az Önök távolságfogalmával mérve Bécs tőszomszédságában fekszik: ha Párizst tekintem Európa fővárosának, márpedig szellemi és történelmi értelemben joggal tekintem annak, valahonnét Európa perifériájáról. Ami hogy s hogy nem – a történelmi közelmúltban ugyancsak beleszólt Európa – s talán a világ – sorsának alakulásába. Mint ahogyan a tizennyolcadik század végén az a “periférikus” tizenhárom gyarmat Amerika keleti partján.

Mondom: hálás vagyok. Mert ismertem ugyan annyira az Egyesült Államok történelmét, hogy pontosan a helyére illesszem az Alkotmányt, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés munkáját és munkájának eredményét, megértsem e mű történelmi jelentőségét, s bámulattal adózzam annak a józanul pragmatikus gondolkodásmódnak, amely segített James Madisonnak a parlamenti munka jól ismert buktatóin át is célba juttatnia a Bill of Rightsben foglalt első tíz alkotmány-kiegészítést, ezt a szilárd és minden politikai földrengést, társadalmi változást, műszaki fejlődést kétszáz év óta s remélhetőleg az idők végezetéig rugalmasan és alakváltozás nélkül elviselő törvényalkotói remekművet. De ha nincs az Önök meghívása, akkor eszembe se jut azt az 1789-1791 közötti időszakot, amit Önök éltek meg ideát, összehasonlítanom ugyanennek a – teljesen ellentétes – néhány évnek a magam hazája történetében betöltött szerepével. (…)

1789 és 1791 közt, mikor a tizenhárom észak-amerikai gyarmat alkotmányos formába öntve megfogalmazta önmaga nemzetvoltát, s megalkotta valamennyi polgára individuális emberi jogainak biztosítékát, Európa középső és keleti felén elszakadt egymástól a nemzeti és polgári lét követelése – a királyával előjogai és nemzetisége védelmében szembeszegülő alattvaló még fél évszázadot kellett, hogy várakozzék, amíg a történelem ezen a tájon is napirendre tűzi a mindenki emberi jogainak követelését, s amíg a haza eszménye mellé fölzárkózik a haladás is.

Igaz, mikor ez bekövetkezett – 1848 utolsó forradalma során – a Kossuth vezette Magyarország a végsőkig védelmezte mind a kettőt, s míg csak le nem taposta – akkor – a cári önkény. Hogy az ország egy újabb évszázad múltán újra nekirugaszkodjék, s újra vereséget szenvedjen, ugyanattól az immár vörösre festett hatalomtól, de megindítson – 1956-ban – egy világraszóló, s azóta beteljesedő, s talán egész Európa sorsát mélyen befolyásoló, egységét elősegítő történelmi folyamatot, 1990-ben megalkossa az új Magyar Köztársaság valamennyi polgárának emberi jogait biztosító alkotmányát. Amely – mint az Önöké – immár a polgár és nem az alattvaló szellemének nyomát viseli.

Göncz Árpád

Sorsomnak – s életkoromnak – hála, e folyamat utolsó fél évszázadának részint nyitott szemű tanúja, részint cselekvő részese lehettem. Így, kellő összehasonlítási alap birtokában, nagyon is méltányolni tudom azt a módot, azt a kései és külső szemlélő számára már-már mérnöki kiszámítottságnak tetsző biztonságot, ahogyan a szabadságát forradalom és szabadságharc útján kiharcoló tizenhárom gyarmat vezetői győzelmüket követőleg levonják a józan következtetéseket, s felmérve kollektív és egyéni szabadságjogaiknak az uralkodó kezétől elszenvedett sérelmeit, Függetlenségi Nyilatkozatuk alapjául a kor legmodernebb, s mint azóta bőven bebizonyosodott, legidőtállóbb, ha épp nem örökké érvényes eszményét, az embernek az életre, a szabadságra és a boldogulásra való elidegeníthetetlen jogát teszik. S ebből vezetik le egy olyan kormányzat szükségességét, amely hatalmát a kormányzottak egyetértéséből meríti, s amelynek elsődleges kötelessége épp e polgári – emberi – jogok védelme.

Nem kétséges: a Függetlenségi Nyilatkozat eszmei alapja megegyezik a francia forradalom eszmei alapjával. De ez már nem a szabadságért küzdő polgár pátoszát, hanem a szabadságát kivívott polgár nyugodt magabiztosságát tükrözi. Azét a polgáremberét, aki a dolga végeztével fölméri gyakorlati tennivalóit. A tizenhárom egyenrangú állam képviselői felismerik az önállóság és az együttműködés egyidejű fontosságát.

Mikor a Függetlenségi Nyilatkozatot megfogalmazzák, azt valószínűleg tizenhárom új – igaz: egyesült – állam, s nem egy új nemzet születési anyakönyvi kivonatának tekintik. Tizenhárom olyan államénak, amelyik tudja a maga dolgát, teszi a maga dolgát, de köszöni, nem tart igényt rá, hogy abba bárki is beleszóljon. Mert abból bőven elege van. Mind a tizenhárom amolyan polgárféle maga is: tizenharmadmagával egyetlen és egyenjogú tagja egy szabad államszövetségnek. Előjogot nem igényel, központi kormánynak nem alattvalója, mindnek joga van a maga másságára.

Az ezt követő munka, a Konföderációs Cikkelyek kidolgozása, az első és második General Congress műve, már érezhetőleg afféle nemszeretem feladat volt mind a tizenhárom állam számára – mindaddig, amíg körmükre nem égett, mert az államok parancsoló uniója, valami központi kormányzat létrehozatala nem volt tovább halasztható, ha nem akarták, hogy az újonnan létrehozott államalakulat, az Egyesült Államok összeomoljon. A Konföderációs Cikkelyek alapján létrejött Konföderációs Kongresszus – ami már emlékeztetett egy korszerű államszövetség központi törvényhozó és kormányszervéhez – az ország talán legfontosabb alapkérdését, a jövendő területgyarapodásét mindenesetre pompásan megoldotta – a fiatal állam vezetői gyors és pragmatikus, kompromisszumkész gondolkodásmódjának ékes bizonyítékául.

De e cikkelyek alapján nem sikerült megbirkóznia a jelen égető kérdéseivel – azokat érezhetőleg csak szilárd alkotmány, erős központi kormány oldhatta meg. 1787-ben tehát maga a Kongresszus kérte fel a tagországokat, hogy küldjék el delegátusaikat Philadelphiába, a Konföderációs Cikkelyek megváltoztatására. Itt, Philadelphiában, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés néhány hónap leforgása alatt világraszóló jelentőségű munkát végzett: megalkotta az Egyesült Államok – és a világ – első írott alkotmányát, amely alapelveit tekintve azóta is minden korszerű alkotmány modelljéül szolgál, s az időközben fölmerült igényekhez alkalmazkodva a szükséges kiegészítések révén azóta is kifogástalanul betölti hivatását. Ratifikációja tovább tartott, mint a megalkotása – utolsóként Rhode Island fogadta el 1790-ben.

constitution

Az Alkotmányból, amely mintaszerűen körvonalazta a Kongresszus és a Szenátus jogait és kötelezettségeit, a törvényalkotás módszerét, a központi kormány és az államok jogkörét és kötelezettségeit, a végrehajtó hatalom – az elnök és az alelnök – jogkörét, felelősségét és választását, az Egyesült Államok bírói hatalmának szerkezetét, az államok egymás közti kapcsolatát, szinte semmi ki nem maradt, még a jövőben szükségessé váló esetleges kiegészítések módjáról is intézkedik.

Jellemzője federális szerkezete, a szövetségi kormány, az állami kormányzatok és a helyi önkormányzatok jogkörének és felelősségének pontos és arányos megosztása, a törvényhozó, végrehajtó és bírói jogkör gondos egyensúlya és ellensúlya, amely lehetőséget ad rá, hogy minden kérdés a súlyának megfelelő szinten intéződjék, mert eldöntéséhez, a döntés végrehajtásához a kellő szinten rendelkezésre állnak a hatalmi és anyagi eszközök. A jogállamiságot – az alkotmányos kormányzást – az alkotmányba beépített hatalmi korlátok garantálják. Az ország nyugalmának megőrzése, a külső ellenséggel szemben a közös védekezés kötelezettsége nem új elem, de az általános jólét megőrzésének és előmozdításának, a szociális biztonságnak alkotmányba foglalt igénye – tudtommal – egyedülálló újdonságot jelent. (…)

S mielőtt a tizennyolcadik század utolsó évtizedében élt amerikai polgároknak adóznánk hálával önérdeküket fölismerő bölcsességükért, józan gyakorlatiasságukért és szilárd elvhűségükért, amivel a világot – s benne bennünket, magyarokat is – megajándékoztak e modellértékű jogi remekkel, az Egyesült Államok Alkotmányával, és annak első tíz kiegészítésével, köszönjük meg James Madisonnak, láthatatlan házigazdánknak, hogy ma együtt lehetünk itt, gondolatban, az ő vendégeiként, s hogy jó előre gondoskodott számunkra méltó szellemi táplálékról.

(Forrás: gonczarpad.hu. Fotó: MTI. Kiemelések tőlünk – a szerk.)