Erre a kérdésre nemegyszer igen határozott választ kapunk. Hol azt, hogy igen, hol azt, hogy nem, de igen határozottan. Én az alábbiakban azt szeretném kifejteni, hogy a válasz mennyire rajtunk múlik.

Amikor az iszlámról beszélünk, ugyanolyan azonos alapról kiinduló sokféle kultúráról beszélünk, mint a kereszténység esetében. Ha ismerek egy katolikust, mennyire átfogó információhoz jutok a kereszténységről? És ha egy reformátust? Egy metodistát? Egy pünkösdit? Bizonyos azonos alapok mellett ezek egymástól jelentősen különböző vallások, amelyek között akár komoly ellentétek is lehetnek (és a történelem során voltak is bőven). Ki volt keresztény? Aki a holokauszt idején feljelentette a zsidókat? Vagy aki mentette?

Ugyanígy, ha ismerek egy síitát vagy egy szunnitát, ismerem az Iszlám Államot vagy a szaúdi vahabitákat, egyiktől sem kapok teljes képet az iszlámról. Köztük is vannak egyszerű, mélyen hívő emberek, vannak agresszíven erőszakosak, vannak a maguk módján hitet tartók, és vannak túlzásokba esők. A muszlim országok között is nagy a különbség, hasonlítsuk csak össze Törökországot vagy Tunéziát Szaúd-Arábiával vagy Pakisztánnal.

Sokan azt vetik az iszlám szemére, hogy nem pusztán vallás, hanem életmód, életvitel. Igazuk van, az iszlámban nem a hit a leghangsúlyosabb, hanem az istennek tetsző élet, ugyanúgy egyébként, mint a zsidóságban. A kereszténység ezzel szemben csak egy vallás, ám emellé a nyugati társadalmakban is kialakult egyfajta viszonylag egységesnek tekinthető életfelfogás, amit sokan hajlamosak kereszténynek nevezni, és amely egyébként a világi társadalmat is elég jelentősen meghatározza.

Abban, hogy a különböző kultúrák hajlamosak a sajátjukat magasabb rendűnek tartani minden másnál (az európaiak is), nyilván szerepet játszik az etnocentrizmus, a hozzánk hasonlók között érezzük magunkat a legjobban, a másfélék meg furcsák, érthetetlenek és ezért félelmetesek, de legalábbis jó velük vigyázni.

Az igazság az, hogy keveset tudunk az iszlámról, és ha találkozunk is vele, leginkább a terrortámadásokról szóló hírekben, a robbantások, a Charlie Hebdo, az Iszlám Állam révén. A sajtó hajlamos kiemelni azt is, amikor egy bűncselekményt muszlim követ el. Mindezekből könnyen leszűrhetjük, hogy az iszlám erőszakos, a muszlim agresszív és kulturálatlan. De vajon tudja-e valaki, hogy milyen arányban vannak jelen a robbantók, a terroristák, a szélsőséges iszlám követői, a beilleszkedni nem tudók a teljes Európában élő muszlim lakosság számához képest? Arról, aki letelepszik, dolgozik, ha teheti, időnként imádkozik a közeli mecsetben, nem ír az újság, a békésen integrálódó idegennek nincs hírértéke.

Azt is negatívumként említik az iszlámmal kapcsolatban, hogy sokan külön városrészben, egymás szomszédságában telepszenek le, és mintegy államként működnek az államban. Aki egy kicsit ismeri a történelmet, tudja, ilyen jelenségre korábban, a középkorban is volt példa: így alakultak ki a zsidó városnegyedek, gettók, és a zsidóknak is ugyanezzel a kifogással kellett szembenézniük. Pedig a magyarázat egyszerű: a zsidók kisebbségben éltek a keresztény többség közepette, a szokásaik, hagyományaik viszont igen eltérőek voltak. Logikus volt hát, hogy amikor a zsidók letelepedtek, felépítették zsinagógájukat, jótékonysági és temetési intézményüket, a hédert, és ha nagyobb közösség volt, akár a jesivát is, itt nyitott üzletet a kóser hentes, a kóser népkonyha.

Az csak természetes, hogy az időközben érkező zsidók is ezekhez közel telepedtek le, ide telepítették műhelyeiket. Az iszlám is hasonlóan eltérő hagyományokkal rendelkezik, és aligha reális elvárás, hogy minden városban, minden negyedben legyen mecset, halal élelmiszerbolt. Ha fel is merülne ilyen elvárás, azt a befogadó társadalom nem köteles kielégíteni (de erre később még visszatérek). Mindkét közösség esetében igaz ugyanakkor, hogy aki számára a vallása már nem a napi vallási kötelezettségekről szól, hanem inkább csak egyfajta hagyományrendszer, már nem helyhez kötött.

Ima a Magyar Iszlám Közösség budapesti mecsetében (fotó: MTI)

Ima a Magyar Iszlám Közösség budapesti mecsetében (fotó: MTI)

Na de, mondják, néhány nyugati városban ezekbe a körzetekbe még a rendőrök sem mernek bemenni. Amerikában is több nagyvárosnak van olyan gettórésze, ahová a taxi nem visz be, de ahová okosabb gyalog se bemenni. Ezeknek a lakói között az angolszászok vannak legkevésbé képviselve, mégsem jut senkinek eszébe, hogy a feketéket, latinokat ki kéne utasítani, vagy hogy nem lenne szabad beengedni őket, mert „ilyenek”. Ez nem fekete, latin vagy iszlám kérdés, ez közbiztonsági kérdés. Az európai társadalmak az államra bízták a törvények betartatását, a törvényeket pedig mindenkin számon kell kérni, akkor is, ha a feladat éppen nehéz. Ha a bűnöző azt látja, hogy a tetteinek nincs következménye, hogy szabadon garázdálkodhat, megteszi. Ehhez nem kell muszlimnak lennie.

Abban, hogy ma ilyen fejlett világban és jólétben élhetünk, nagyon nagy szerepe van a kereszténységnek, szerintem legfőképpen annak a tulajdonságának köszönhetően, hogy az évszázadok során rugalmas és alkalmazkodóképes volt.

Az, hogy a zsidóság be tudott illeszkedni az európai társadalomba (itt már nem arról beszélek, amikor párhuzamos külön társadalmat képezett), annak köszönhető, hogy képes volt alkalmazkodni. Nyugaton, ahol a társadalmi befogadásnak volt társadalmi háttere, kialakult a neológ zsidóság, amely a vallás alapértékeit átmentette és beleillesztette a modern társadalomba, míg keleten, ahol a befogadás elképzelhetetlen volt, az ortodoxia magába fordult, és még inkább eltávolodott a környező világtól.

Ezek alapján logikus a következtetés, hogy abban, hogy egy muszlim csoport megtalálja-e a helyét az európai társadalmakban, nagy szerepe van annak is, milyen fogadókészséggel találkozik: ha a környezet befogadó, nyíltabb lesz, ha a környezet elutasító, jobban magába zárkózik. És van egy rossz hírem: a befogadó vagy elutasító környezet nem azt jelenti, hogy az illető állam milyen szívesen vagy kényszeredetten fogadja be a menekültet, bevándorlót, hanem azt, hogy a mindennapi környezet, utca, munkahely, szomszéd hogy viszonyul hozzá. Meggyőződésem, hogy Nyugat-Európában az államok hozzáállásával tulajdonképpen nincs baj.

Mindez nem jelenti azt, hogy az iszlám nem jelent semmiféle veszélyt Európára, csak azt, hogy ha jelent, az az európai kultúrába van bekódolva.

Sok szó esik róla, hogy a szélsőséges iszlám nem annyira a bevándorlókra magukra hat, mint inkább a következő, illetve a harmadik generációra, feltehetőleg azokra, akiknek nem sikerült integrálódniuk környezetükbe, a társadalomba. Ő olyasvalamit keres, amit elveszített, és nem kapott cserébe semmit. Nehéz meghatározni, a környezet-e a bűnös vagy ő maga, valószínűleg ez esetenként változik.

Ennél aggasztóbb azonban, hogy nem kevés európai fiatal is fennakad az iszlám fundamentalisták hálóján. Mi, szabadságpártiak, akármilyen empatikusan is közelítjük meg embertársainkat, honfitársainkat, nem tudjuk elképzelni, hogy valaki nem vágyik a szabadságra, nem vágyik arra, hogy önállóan dönthessen az életéről, a sorsáról. Tudjuk, hogy vannak ilyenek, de nem értjük őket.

A kereszténység helye a társadalom életében valamikor a felvilágosodás folyamán jelentősen megváltozott, az emberek egyre inkább az emberi dolgok felé fordultak, a vallás, ami addig az egész életüket meghatározta, visszaszorult a templom falai közé. Sok ember számára megszűnt az iránytű, ami segített különbséget tenni a jó és a rossz között, minden viszonylagos lett. Vagy ha tetszik, a döntések egy jelentős része az egyháztól átkerült az egyén kezébe. Ennek sokan nem örültek, a szabadság bizonytalanságot szült bennük, ennek egyfajta modern megfogalmazása, amikor valaki „korunk értékválságáról” beszél.

A keresztény közösség hiányára a különböző kollektivista gondolatok, a vezetetlenség okozta elbizonytalanodásra a diktatúrák jelentették egy ideig a gyógyírt. A diktatúrák elbuktak, a szabadság társadalmi szinten győzött, ám a vezetésre vágyók itt élnek köztünk. És számukra az iszlám olyasmit tud nyújtani, amit semmi más, a keresztény egyházak sem. Biztonságot ad, szabályokat, beszövi az ember egész életét, világot behálózó közösséget nyújt a magányosnak. Én erre nem tudok gyógyírt, az egyházak talán igen.

A másik veszélyes fejlemény a nyugati kultúra egy zsákutcája, az az ideológia, magyarul talán nevezhetnénk kóros polkorrektség-túltengésnek. Ennek néhány jelenségéről itt található egy cikk. Ez az ideológia is komolyan veszélyezteti az európai kultúrát, csak nehezebben felismerhető, mint az iszlám. Elvei alapvetően abban állnak, hogy minden normális ember, csoport természetesen érvényesíteni akarja érdekeit, nem feltétlenül mások rovására, ennek során alakul ki a békés együttélés. A polkorrektség mindenkinek a kultúráját, szokásait magasabbra értékeli, mint a sajátját. Úgy véli, mindenkinek minden érzésére mindannyiunknak tekintettel kell lennünk, és fel kell áldoznunk érte a sajátunkat. Esetünkben tehát ugyanazért harcol, amiért a hívő muszlim, hogy Európa alkalmazkodjon hozzá, ne neki kelljen Európához.

A megoldás szerintem viszonylag egyszerű. Fel kell hagyni a rasszista vagy vallási alapú gyűlölködéssel, és fel kell hagyni az öngyűlölettel.

Az európai államok törvényei garantálják a vallásszabadságot, a szabad vallásgyakorlást (mecsetépítések tilalma esetén ez persze nem igaz), és tiltják mások erőszakos térítését, vagy mások vallási életének megzavarását. Tehát mindenki szabadon gyakorolhatja vallását, alapíthat vallási intézményeket, viselhet vallására jellemző öltözetet, ruhát, de ezt senki mástól nem követelheti meg. Nem avatkozhat be más vallás szokásaiba, akkor sem, ha számára azok visszatetszőek (pl. a keresztény számára a muszlim nő bekötött feje, a muszlim számára esetleg a helyi asszonyok fedetlen feje, és nyitott ruházata).

Hosszú távon én inkább hiszek abban, hogy a folyamat végén az iszlám válik európaivá, mint hogy Európa muszlimmá.