Ki gondolta volna, hogy egy (jóindulattal) alsó középkategóriás cukrászda bezárásából pártpolitikai ügy lesz? De az lett. Ebben természetesen része volt annak is, hogy a megszólaló politikusoknak és közíróknak személyes élményeik voltak a Jégbüféről, míg más megszűnt cukrászdák, boltok, egyéb szolgáltató intézmények, iskolák, lapok stb. ezreiről nem. De a vélemények elég sokat elmondanak arról is, hogy a magyar közélet részvevői mennyit tudnak, és mennyit értenek meg Magyarországból.

A kezdőlövést leadó 444.hu szerint a Jégbüfé “a szocializmus szellemét megtántoríthatatlanul őrző hely” volt. Egyrészt (bár ezt nem mondja ki a cikk), mert a sütemények szarok voltak (barátaim azt állítják, hogy a pogácsa még elment). Másrészt mert “a világ leghülyébb fizetési rendszerét” valósították meg, ki kellett választani az árut, a pénztárnál sorban állni, fizetni, a blokkal visszamenni a pulthoz sorban állni, átvenni az árut, majd ha az ember ott akarta megenni, keresni egy helyet a talponállórészben, ami megint csak egyfajta sorban állás volt.

A színvonal és a macera a kettős oka egyébként, hogy belvár gyerek létemre korábban kb. ötévenként tettem be a lábam a Jégbüfébe, az utóbbi 15 évben pedig csak ha megkértek, hogy vegyek pogácsát. “De sajtosat, a többi nem jó.”

A cikkben is olvashatjuk viszont Szabó Rebekának, a Párbeszéd Magyarországért politikusának a Facebook-posztját, miszerint a Jégbüfé egyfajta “demokrácia” helyszíne is volt, “ahol a kisebb pénzű, munkából hazasiető emberek, nyugdíjas nénik/bácsik is ehettek egy süteményt a belváros szívében, a Klotild palotában gyönyörködve”. Most viszont az a rossz irány érvényesül, hogy a belváros csupa csili-vili luxus hellyel (sic) legyen tele, ahova Louis Vuitton táska nélkül már-már ciki bemenni”. (Utalás arra, hogy a cukrászdát magában foglaló, nagy értékű, de porladó ingatlant még a Rogán Antal vezette önkormányzat értékesítette, szokása szerint nem nyilvános eljárással.)

A Jégbüfé Szabó Rebeka szerint “a közös történelem emlékeit őrző helyszínek” egyike volt, és most “elveszítettük”. Hasonlóan fogalmaz Gréczy Zsolt, a Demokratikus Koalíció szóvivője, aki – nem alaptalanul – attól tart, hogy “az üzlethelyiség környékén felbukkan valaki a Fidesztől.”

Szögesen ellenkező álláspontot foglal el a Magyar Liberális Párt az Országos Sajtószolgálathoz eljuttatott dörgedelmében: “A Jégbüfé a Kádár-rendszer hazugságának máig élő szimbóluma volt, annak, amely olcsónak kikiáltott igénytelenséggel akarta megvásárolni a valódi jólétet nem ismerő tömegek rokonszenvét.”

Az Indexen Merker Dávid áttekinti a a magyar vendéglátás 1945 utáni politikatörténetét, felhívja rá a figyelmet, hogy az intézmény nem is a Kádár-hanem még a legsötétebb Rákosi-korszakban. A Jégbüfé létrehozását a kávéházak < a demokrácia, a szabad nyilvánosság, a polgári kultúra felszámolásának keretébe illeszti. (Ez a felszámolás tény volt, bár az igazsághoz tartozik. hogy a demokrácia felszámolásának önmagában az “ismerős pincér” és a beszélgetés lehetősége nem lett volna akadálya, az összes étteremben és a legtöbb nagy cukrászdában megmaradt a pincéres rendszer. Rákosiéknak valamiért volt egy specifikus kávéházellenes becsípődésük. Az okot talán feleségem dédanyjának emlékezéséből sejthetjük. Kasszírnő volt egy kávéházban, és sokáig emlegette, hogy “a Kónbéla sose fizette ki a kávéját.”)

Az Index szerzője precízen állapítja meg, hogy a “jégbüféség (…) nem a vendéglátás demokratizálása, hanem annak megszüntetése”. A kétszeri sorbanállás rendszerét “az elnyomás eszközének” tekinti, de úgy véli, hogy “mára a nosztalgia tárgyává vált”.

Akkor hadd csatlakozzam a vitához egy további állásponttal blogunk szellemében.

Szerintem a Jégbüfé megalapításának és 63 éves fennmaradásának nincs köze sem a demokráciához, sem az elnyomáshoz, de még a nosztalgiához sem.

A háromszori – szerencsés esetben kétszeri – sorbanállás lehet, hogy ma a leghülyébbnek számít, de az önkiszolgálás elterjedéséig, a hatvanas évekig az összes nagyobb üzletben és büfében így működött, technikailag nem lehetett máshogy megoldani. Ha 1952-ben volt politikai szándék, akkor az annyi volt, hogy a város egyik legforgalmasabb pontján “a kisebb pénzű, munkából hazasiető emberek” és gyermekeik viszonylag olcsó, nagy kalóriatartalmú, viszont az éhség csillapításán túl is örömélményt szerző táplálékot kaphassanak, és ezt pincéres renszerben nem lehetett megoldani.

De most 2015-öt írunk, könyögöm. Magyarországon huszonhat éve deklaráltan piacgazdaság van. A süteménypiacon mindenképpen. A kérdés az, hogyan tudott fennmaradni 26 éven át egy rákosista-kádárista csökevény (ha az), és miért maradna fenn még jó ideig, ha Rogánék nem avatkoznak be.

A szocialista métely meg a nosztalgia nem elegendő magyarázat. A népek (bizonyos életkoron felül, persze, azaz egyre kevesebben) egy csomó mindenre nosztalgiával tekintenek, ami rég eltűnt, a háromhatvanas kenyértől a szakszervezeti beutalóig. Vagy ott van a köztévé, aminek egy komplett csatornája a nosztalgiából próbál megélni (nem megy), és ami azonnal a peremre szorult, mihelyt piaci versenyhezetbe került, úgyhogy ha az állam nem költött volna rá százmilliárdokat, igazi piacon már rég le kellett volna húznia a redőnyt.

Meg ott vannak a szocialista kereskedelem, vendéglátó- és szolgáltatóipar vívmányai az önkiszolgáló éttermek hálózatától és a Paprika gyorsétteremlánctól a Gelkáig és a Centrum áruházakig, mi lett belőlük? Miért pont a Jégbüfé maradt meg tök változatlanul?

Próbáljunk meg úgy gondolkodni, ahogy a magyar közszereplők többsége különböző okokból (vagy mert nem szorul rá, vagy mert bűnös dolognak tartja) nem szokott. Marginalista módon, egyszersmind a piacról élő vállalkozó fejével. Kereslet – kínálat.

Adva van egy alacsony színvonalú, a színvonalához képest drága, de nagyon sok vevő kiszolgálására alkalmas cukrászda, mint az Index cikke is megjegyzi, rendkívül jó helyen. A vevőkör két részből áll: hazaiakból és turistákból. A turistáknak pénzük és idejük is van, a hülye kiszolgálási rendszert tudomásul veszik mint kuriózumot, nekik az egész így is olcsó, a süti, a kóla és a fagyi így is belemegy a fejükbe. A hazaiakat egyrészt vonzza a brand, másrészt valóban kisigényűek. (Bár vannak már kifinomultabb szegmensek, az átlagfogyasztó mindenfajta élelem dolgában pont olyan igénytelen, mint 1989-ben, nem azért, mert még ma is hat az igénytelenség komonista fertőzése, hanem mert az átlagjövedelem se sokkal nagyobb, mint akkor. És ez a Jégbüfé bezárásától nem fog megváltozni, kár örvendezniük a Liberálisoknak.)

Ha tehát van egy cukrászdám, amelyik garantált pénzcsinálógép, mert garantáltan mindig elég sokan megveszik a változatlan színvonalú terméket azon az áron, amit kiírok, az összes kényelmetlenség ellenére – akkor minek ruházzak be egy forintot is, minek modernizáljak, minek költsek rá bármit, ami csak öt-hat év múlva térül meg, ha megtérül? Ráadásul egy olyan épületben, ami ebben az öt-hat évben másé lehet? Ha ez a képlet nem működött volna így is, a rossz minőséggel és kényelmetlenséggel, mert volt rá elég vevő, akkor a Jégbüfé rég bezárt volna annyi más szocialista eredetű bolt és vendéglátó-ipari egység módjára.

Ez nem kádárizmus és nem nosztalgia és nem demokrácia, ilyen országban, ezen a helyen így lehet pénzt keresni. És az V. kerületi önkormányzat nem egy komonista csökevénnyel számolt le, hanem egy épületet – a maga sunyi módján, de – bevont a piacgazdaságba, és annak egy másik vállalkozás látta piaci kárát, Ha nem tetszik, tessék megváltoztatni az országot, de az piaci logika nélkül nem megy, és ilyen logikája csak egy törpe kisebbségnek van.