Önöknek is feltűnt már, hogy az utóbbi években a legtöbb amerikai krimi, akciófilm fő gonoszai a rendőrség egyik részlegében vagy a titkosszolgálatok valamelyikében dolgoznak? Jó esetben csak megvásárolt (esetleg más okkal motivált) árulókról van szó, de sokszor maga a szervezet önérdeke vezet ártatlan kollegák és civilek tönkretételéhez, meggyilkolásához.

Miért is érdekes ez? Hiszen tudjuk, filmgyártók buzgón irtják a kreativitást és inkább unalomig ismételgetik az egyszer sikert aratott kliséket. Hát azért, mert a toposz sikerében a közember félelme jelenik meg a Leviatántól, az ellene forduló, mindent csápjai közé ragadó, szörnyeteggé váló államtól. Nem alap nélküli félelemről van szó, történelem és jelenkor számos példát produkált már rá.

Mi itt a vén kontinensen hiszünk az állam erőszak-monopóliumában. Történelmi hagyományok – az egymás ellen hadat viselő rablólovagok, kis- és nagykirályok seregeitől elszenvedett pusztítások tapasztalatai – alapozzák meg azt az elvárást, hogy fegyveres testület csak civil kontroll alatt működhessen. És bőséges történelmi ismeretekkel rendelkezünk – főként a modern korból – arról, hogyan fordul a politika irányításával az állami erőszakszervezet a polgárok vagyona és élete ellen.

Liberális gondolkodású embernek nehéz dilemmát jelent ez a kérdés. Hiszünk az egyéni szabadságban, tehát abban is hinnünk kell, hogy az egyénnek joga van minden eszközzel megvédenie magát, az övéit és munkájuk gyümölcseit. De ha mindenki korlátlanul alkalmazhat erőszakot, akkor a harcban erősebb megfoszthatja a gyengébbet – de értékteremtésben sikeresebbet – ezektől a gyümölcsöktől, legyilkolhatja övéit és őt magát is.

bronsonA választ a tranzakciós költségek elméletében érdemes keresni. A fogalmat Ronald Coase brit közgazdász vezette be a vállalatelméletbe. Lényegében arról van szó, hogy az üzleti döntésekhez nem lehet mindig minden információt megszerezni, mert az információszerzés költsége (pénzben és időben) túl magas lehet magához az üzlet értékéhez képest. Ugyanígy lehetetlenség minden esetlegesen felmerülő jövőbeli helyzetre kitérni a szerződésekben. Érdemes olyan intézményeket működtetni, amelyek megszabják az általános szabályokat, kereteket, amelyeket a tranzakciók résztvevői mindannyian elfogadnak és betartanak, így ezekkel a kérdésekkel már nem kell foglalkozni a konkrét üzlet során. Ebből persze következik az is, hogy szükség van viszont olyan intézményre, amelyik egyezteti a felek szempontjait, megfogalmazza mindenki számára a szabályokat és gondoskodik azok betartatásáról, illetve vitás helyzetben azok értelmezéséről is.

A gondolatot az új intézményi közgazdaságtan építette tovább, túllépve a piaci tranzakciókon. A megközelítést könnyedén ki lehet terjeszteni a gazdaság, sőt a társadalom egész működésének vizsgálatára is. Az irányzat egyik jeles képviselője, Douglass C. North és szerzőtársai 2009-ben megjelent Violence and Social Orders című könyve éppen az erőszak és a társadalom viszonyával foglalkozik. Itt megtalálható a fent említett dilemma feloldása is.

A könyv kétféle társadalmat különböztet meg. Vannak az ún. természetállamok, ahol az uralkodó elit különféle csoportjait a domináns koalíció mindenféle privilégiumok juttatásával veszi rá az erőszakról való lemondásra. Természetesen ezek a társadalmak mindig instabilak, hiszen, ha egy csoport úgy véli, erőszak alkalmazásával többhöz juthat, mint a privilégiumok elfogadásával, akkor azt fogja alkalmazni. Az elitcsoportok ez ellen úgy védekeznek, hogy a domináns koalícióhoz fűződő személyes kapcsolaton alapuló privilégiumokat személytelen jogviszonnyá alakítják.

Ha egyre több csoport kerül bele ebbe a személytelen szabályokkal biztosított helyzetbe, akkor előbb-utóbb létrejön a természetállamot felváltó nyílt hozzáférésű társadalom, ahol a jogok és az ezeket biztosító intézmények már mindenkire kiterjednek. Könnyű felismerni a párhuzamosságot az Acemoglu-Robinson féle kizsákmányoló és befogadó társadalmakkal.

Mit jelent mindez a 2015. évi Magyarország számára? Nem sok jót. Az nyilvánvaló, hogy nem vagyunk nyílt hozzáférésű társadalom. A domináns koalíciók váltogatták ugyan egymást, de mind jeleskedtek a monopóliumok, koncessziók – tehát privilégiumok – osztogatásában, versenytársakat kizáró szabályok gyártásában. Egy ideig talán legalább érett természetállamnak lehetett nevezni az országunkat, hiszen az uralkodó elit csoportjai a juttatásokért cserébe lemondtak az erőszak alkalmazásáról. Most azonban még visszább csúsztunk.

Már nem csak arról van szó, hogy az állam nem tudja megvédeni polgárait az erőszaktól. (Ön még nem volt rablás, betörés, lopás áldozata? És rokonai, ismerősei? Megtalálták és megbüntették a tettest? Na, ugye. És még jó, ha az állam nem azok ellen a polgárok ellen alkalmazza az erőszakot, akiknek adójából működteti az e célra fenntartott szervezetet.) Oda jutottunk, hogy paramilitáris csoportok szerveződnek és grasszálnak nyíltan az országban. Mindegy, hogy jogos, vagy jogtalan indokkal jönnek létre, ez az állam erőszakmonopóliumának megkérdőjelezése. A sors durva tréfája, pont az erős államot oly fontosnak tartó Fidesz alkotmányos korlátok nélküli kormánya bizonyult ilyen gyengének és tehetetlennek. Csak sajnos, a csattanó a mi hátunkon csattan.

Az erőszak korlátozására azért törekszik letelepedett gazdálkodás kezdete óta minden állam, mert egyszerűen belátható: szántani, vetni az fog, aki bízik benne, hogy majd arathat is. Sőt, abban is, hogy a learatott termésből megtarthat annyit, amennyi az övéi boldogulásához kell. (Bővebben ld. még a portyázó és a letelepedett rablót itt: Mancur Olson: Power and Prosperity) A legtöbb kényúrnak volt annyi esze, hogy nem a saját jobbágyait, cselédeit gyilkolta, hanem a riválisét, sőt az ő alárendeltjeire támadó ellen lépett fel erőszakkal. Ha a gyenge uralkodó koalíció már nem képes az elit többi csoportját visszatartani az erőszak használatától, akkor harc jön a domináns pozícióért. Amit természetesen az eliten kívüliek fognak megszenvedni.

A tartós befektetésektől, beruházásoktól, innovációktól már visszavonultak a magyarországi gazdálkodók. A növekedésnek egyre inkább kapacitáskorlátai vannak. Ez főleg a szakemberhiányban jelenik meg, mert aki képes még minőségi oktatásra költeni, az viszi is ki a tudását biztonságosabb államba. A működőtőke-befektetők kiviszik az országból a profitokat. De az sem véletlen, hogy járműipari specializálódásunk dacára az utóbb időben több autógyár is nem magyarországi helyszínt választott fejlesztéseihez.

Amikor félni kell attól, hogy valamely jogi, vagy fizikai – erőszakhoz nyúló csoport áldozatául eshet a befektetés, a munka eredménye, akkor a legjobb esetben is csak stagnálásra számíthat a társadalom. Ha a gazdaság stagnál, akkor viszont valóban zéróösszegű játszma folyik: csak más rovására javíthat helyzetén bárki. És hogyan lehet ezt leginkább megvalósítani? Erőszakkal.

Efelé tartunk. Lehet nem politizálni, lehet köpni a kocsmai bölcsességet, miszerint mindig is a fent levők marakodása döntötte el, mi legyen az országban, de akkor tessék számolni a következményekkel. Az erőskezű, jólelkű vezért előbb-utóbb gyengébb követi, a saját életünk pedig az új rablók zsákmányává válhat. Ha nem alakítunk ki olyan társadalmat, ahol a kormányozhatóság biztosítása helyett az uralom megszerzését korlátozza az intézményrendszer, akkor várhatjuk, hogy az elitek harcának tüze felégeti a házunkat is. Vagy félretehetjük azt, amihez tudásunk, tehetségünk van, és készülhetünk az önvédelemre.

(Kép: charlesbronson.com)