A szocializmussal az a probléma, hogy a végén úgyis elfogy a mások pénze.

(Margaret Thatcher)
Ezt a mondást mostanában gyakran idézik, nem véletlenül. Mintha megint természetessé vált volna, hogy lehet arról vitatkozni: mit kell kezdeni más jövedelmével, megtakarításával, vagyonával. Engem a Vastagbőr blog és a Magyar Kétfarkú Kutya Párt emlékezetes plakátra gyűjtő akciója kapcsán ért a megdöbbenés.

Aki esetleg lemaradt az ügyről: a kormány 330 millió forintos bevándorlók ellen uszító óriásplakát kampánya elleni tiltakozásul a nevezettek ellen-plakátkampányt hirdettek, amire közadakozásból szerettek volna 3 millió forintot összeszedni. Ez órák alatt össze is jött, de a támogatók – dacára annak, hogy a szervezők folyamatosan tudósítottak a gyűjtés állásáról – folytatták az adakozást, végül 30 milliónál maguk a meghirdetők zárták le a gyűjtést. Tájékoztatásuk szerint ennyi pénzből annyi plakátot tudnak kihelyezni, mint a kormány a tízszereséből. És ekkor megindultak az együttérző lelkek a Facebookon, rendesen lehordva a szervezőket: miért költik a teljes összeget plakátokra, miért nem visznek inkább adományokat belőle a menekülteknek. Volt, aki egyenesen azt írta: csalódott a szervezőkben.

Ez biztos nagy veszteség nekik, de belegondoltak már: hányan csalódtak volna bennük, ha a jótét lelkekre hallgatva nem plakátokra költik a kapott pénzt? Ugyanis arra adták nekik. Aki a menekülteket akarja támogatni, az is találhat ezzel foglalkozó szervezetet, vagy akár maga is szervezhet ilyen akciót, ha az általa ismertekben nem bízik. A különféle gyűjtésekkel szembeni bizalomhiánynak pont az az oka, hogy fennáll a gyanú: esetleg másra költik a kapott pénzt, nem a meghirdetett célra. Ha nem is a most aktív szervezeteknél, de másoknál már láttunk ilyet. Ha a Vastagbőr és a Kétfarkúak hallgatnak a jótét lelkekre, akkor ők is ezek sorát gyarapították volna.

Hogy nagyon sok ez pénz plakátra? Mihez képest? A kormányzati költéshez képest biztosan nem. A bírálók ízléséhez képest talán az. És akkor mi van? Milyen jogon gondolja bárki is, hogy a valamilyen határozott céllal adományozott összeget épp neki van joga máshová irányítani?

Innen már csak egy ugrás annak felismerése, hogy mi a népboldogító politikák veszélye: mások zsebére érzékenyek szociálisan. Miközben általában nagyon utálják azokat a gazdag embereket, akik saját vagyonukból adakoznak közérdekű célokra. Mert ők sokkal jobban el tudnák azt a pénzt költeni. Amit én nem is kétlek, hogy így van – a saját értékrendjük szerint. De nem biztos, hogy az különb másokénál.

A kétfarkúak egyik plakátja: arra költöttek, amire ígérték (forrás: MKKP)

A kétfarkúak egyik plakátja: arra költöttek, amire ígérték (forrás: MKKP)

Minden elnyomó rendszer alapja az a meggyőződés, hogy mi vagyunk a jók, mi jobban tudjuk, tehát rákényszeríthetjük az értékékeinket másokra. (Annak illusztrálására, hogy milyen könnyen alakul ki ez a magatartás napjainkban, javaslom a valós események alapján készült A Hullám című filmet.) Ezt már többször kipróbálta az emberiség, ideje volna új – máshol már bevált – megoldásokat alkalmazni.

Meg lehet próbálni meggyőzni embertársainkat a saját értékeink nagyszerűségéről. Ha sikerrel járunk, akkor kérhetünk támogatást az általunk fontosnak, nemesnek tartott célokra. De az adományozó dönti el egyrészt azt, hogy mennyit ér meg neki az adott ügy, másrészt azt, hogy más ügyekhez képest mennyire ért egyet vele, harmadrészt pedig azt, hogy mennyi támogatást engedhet meg magának, ha nem akar maga is rászorulóvá válni.

Persze, a mások pénze feletti rendelkezés jogának feltételezése nem magyar sajátosság, nem a „kalandozó” őseink öröksége. Tessék megnézni a görög válság kapcsán repkedő okosságokat!

Tényleg nagy tudású emberek sora – a francia Pikettytől az amerikai Krugmanig – követelte már, hogy a görögök adósságát el kell engedni, sőt újabb hiteleket, támogatásokat kell nekik nyújtani. Mert bajban vannak szegények, mert negyven éve minden kapott pénzt úgy költöttek el, hogy abból jövedelmek lettek, nem jövedelmet termelő kapacitások (ide értve a képzett humán erőforrást is). Pedig az uniós támogatást ez utóbbira kapták.

Csak hát: ők úgy gondolták, jobban tudják, mire használják, mint az adományozók. És arra gondolt már valamelyik görögök javát akaró, hogy kinek a pénzét javasolja leírni – azaz elveszíteni? A banki hitel ugye a betétesek pénze (az is, amit a magyar devizahiteleseknek kölcsönöztek). Például hamburgi rakodómunkások, észt titkárnők és sok más ember magánnyugdíjára, gyerekei iskolájára, vagy bármi másra volt félretéve. Az ő életükkel mi lesz?

Persze, a görög adósság jókora része már nem is bankokkal szemben áll fenn, hanem az IMF-fel, az EU-val, egyes kormányokkal szemben. Csakhogy, ezek a szervezetek is más pénzét kezelik, saját maguk nem állítanak elő értéket, csak újraosztanak. Amit nem arra kaptak, hogy elszórják a szélbe. Aki a görögökön segíteni akar, az csatlakozhat az e célra szervezett alaphoz – a saját zsebe terhére. Sokan meg is tették már, lehet őket követni. Bár most már az is támogatásnak számít, ha valaki veszi a bátorságot és elmegy hozzájuk nyaralni. Sőt, az is, ha görög gyümölcsöt vesz a boltban. A saját pénzéből.

Most nyilván jön az ellenvetés, de a mások milyen tisztességtelenül jutottak a pénzükhöz, azt tulajdonképpen ők is másoktól szedték el, erősen vitatható módszerekkel. Először is: ne általánosítsunk! Nyilván másként keletkezett a soha politikán kívüli állásban nem dolgozó ifjú fideszesek, mint pl. a Kürti testvérek (adatmentő cég) vagyona. A feltűnően sok állami tendert nyerő vállalkozóké és Bojár Gáboré (Graphisoft). A példák sora tetszés szerint folytatható. De igaz, tényleg vannak, akik elszedik a mások pénzét. És ez tűrhetetlen. De a megoldás erre nem az, hogy akkor el kell venni a gazdagoktól. Ezt már próbáltuk, nem kéne ismételni.

A megoldás először is az, hogy le kell zárni azokat az utakat, módokat, amin keresztül az obskúrus figuráknak lehetőségük van mások pénzét lenyúlni. És ezzel visszatértünk kedvenc mantránkhoz: a szabadpiachoz, a nyílt versenyhez. Mert az emberiség ennél jobb módot még nem talált arra, hogy az érdemest az érdemtelentől elválassza. Ne, ne jöjjenek nekem azzal, hogy e téren is rosszak a magyar tapasztalatok! Mikor volt itt szabadversenyes piacgazdaság? A hűbéri rendszer, a feudális függések maradványaival (újjászületésével) küzdünk másfél évszázada.

Másodsorban lehet, sőt kell is próbálkozni különféle elszámoltatásokkal, de láttuk, milyen eredménytelenek lehetnek ezek, és ami még nagyobb baj: látjuk, mennyire nincs visszatartó erejük. Visszatartó ereje a konkurenciának van, meg a tranzakcióban résztvevő ellenérdekelt félnek. Persze, ezek csak akkor működhetnek, ha van egy jogállam, ami védi a versenyzőket, nem engedi a tisztességtelen eszközök alkalmazását. És amelyik megvédi a versenyben eredményt elérőket.

Szeretne olyan világban élni, ahol biztonságban van a saját pénze? Akkor tisztelje a másokét!