Sokféleképp lehet kommentálni, de tény: a radikális programot hirdető Sziriza zseniális taktikai érzékkel elérte, hogy a görög mentőcsomag feltételei még a korábbiaknál is durvábbak legyenek, majd ezekbe már beleegyezett, nos, innen üzenném P. Zoltán magát görögkrízis-szakértőnek kikiáltó magyar egyetemi docensnek, igen, Ciprasz kurvára megnyerte a chicken game-et, amit mondjuk egy rollerrel játszott egy betonkeverővel szemben.

A következő “apró” kérdések maradtak még nyitva: képesek lesznek-e betartani a megállapodást, és történhetett volna-e mindez másként? A válasz mindkét kérdésre nyilván nem. Nade miért.

Nézzük a másodikat: Görögország az ún. fejlett világ legelmaradottabb országa. Igazából az is egy politikai gesztus, hogy a fejlett (mondjuk első és második) világhoz soroljuk, és nem pedig valamiféle feltörekvő gazdaságnak tekintjük. Akármilyen indexet vizsgálunk, legyen az a Legatum Prosperity Index, vagy a WEF versenyképességi rangsora, közel sincs a valódi fejlett világhoz. Versenyképességben például közvetlenül Európa talán legszegényebb, szakadárok és hasonlók által sújtott országát, Moldovát előzi meg, aztán jön Irán és El Salvador, alatta pedig elsöprő többségben háborús közel-keleti országok, szubszaharai Afrika rosszabb helyei, valamint Dél-Amerika legnyomorultabb országai találhatóak.

Hogy jelenleg milyen gazdasági potenciállal bír Görögország, arról az is sokat elmond, hogy Putyin is maximum rubelben hitelezne nekik, de inkább még úgy sem – meg különben pont elég csak annyira hitegetnie a görög kormányt, hogy szórakozhasson az EU-val és a NATO-val.

Ez természetesen nem bűn, de ettől még tény.

A bűn – politikai értelemben – az, hogy ennek ellenére a görögök által megélt életszínvonal tartósan, évtizedeken át a jóval versenyképesebb országokét közelítette, miközben a mindenkori görög kormány nem különösebben tett sokat a valódi felzárkózásért (ez a történet persze Magyarországról is ismerős lehet). A társadalom pedig először hallgatólagosan, majd egyre hangosabban beleegyezett, holott azért elég nyilvánvaló volt, hogy a jólét forrása nem lehet kizárólag a görög gazdaság. Az, hogy mindezt még Magyarországról nézve is rengeteg csalás és korrupció tetézte, hab a tortán. Szóval amikor azt mondjuk, Görögország túl jól élt, akkor leginkább erre gondoljunk, ne csak arra, hogy a GDP-hez viszonyított nyugdíjkiadások vagy állami költségek mekkorák.

görög-hvg

Az elég nyilvánvaló, hogy ez nem mehet a végtelenségig, és az is nyilvánvaló, hogy a finanszírozás indítéka is politikai természetű volt, tehát a vége is akkor jön el, amikor a helyzet politikailag nem lesz tartható. Ez pedig nagyjából ott jött el, hogy voltak országok, amelyek rendesen végrehajtották a sokkterápiát vagy megszorító intézkedéseket, rendeződött a költségvetési helyzetük, és növekedési pályára álltak (annak ellenére, hogy sokan voltak Krugmantól P. Zoltán magyar egyetemi docensig, akik azt hirdették, ez nem történhet meg), Görögország pedig tovább szórta a pénzt, mintha nem lenne holnap.

Az tehát eldőlt, mikor lesz vége a görög modellnek (most), a kérdés csak az, hogy hogyan. P. Zoltán magyar egyetemi docens és barátai azt mondják, nincs más út, mint még többet költve növelni a versenyképességet, és alkalmazni az északi szociális modellek és a keynesiánus gazdaságélénkítés keverékét.

Most tekintsünk el attól, hogy az állami költekezés versenyképességet növelő hatása finoman fogalmazva sem általánosan bizonyított. Tekintsünk el attól, hogy az északi államok előbb gazdagodtak meg és csak utána vezették be az északi szociális modellt, ami folyamatos finomításokat igényel a rendelkezésre álló források függvényében, és hogy a korrupció általános szintjének drasztikusan alacsonyabbnak kell lennie a működéséhez. Tekintsünk el attól is, hogy a keynesiánus keresletélénkítés általános pozitív hatása messze nem egyértelmű, különösen nem kicsi és nyitott gazdaságokban. Tegyük fel, hogy ez elvileg mind működik. Nem működik, de most tegyük fel gondolatkísérletképp, hogy mégis.

Görögország a versenyképességi lista 81. helyén található, ehhez képest úgy él, mint az őt 30-40 hellyel megelőző tagállamok. Mégis mennyi idő kell ahhoz, hogy megszorítások és az adóztatás hatékonyságának javítása nélkül, sőt, a kiadások bővítésével olyan szintet érjen el a gazdaság fejlettsége, hogy elkezdhető legyen a törlesztés, és mennyi ideig tartana a visszafizetés? És mindeközben mennyi plusz adósság halmozódna fel az “átmeneti” állapot támogatásának címén? Körülbelül végtelen. Járható ez az út? Nem.

A másik lehetőség a menedzseletlen csőd, vagyis az, hogy a görög állam fizetésképtelenné válik, aztán lesz, ami lesz. Jellemzően hiány, zavargások, politikai káosz, valamiféle fantompénz tisztázatlan jogi körülmények között való bevezetése, jegyrendszer, valamint a valódi pénzzel (kemény valutával) rendelkezők számára minden komikusan olcsóvá válik. Lehetséges, hogy ez megtörténik? Igen. Kívánatos? Aligha. Érthető, hogy a konkrétan bolsevik jelképekkel szolidaritást követelő görög értelmiségi ellenállókra a göröghöz képest feleakkora nyugdíjat kapó, a sokkterápiát elviselő, annak eredményeit megérő észt nyugdíjas azt mondja, hát basszátok meg, dögöljetek meg cipőben? Érthető.

A harmadik, ép ésszel egyedül elfogadható lehetőség a megegyezés a Trojkával. Azt mondjuk senki nem sejtette, hogy Ciprasz akkora zseni lesz, hogy hallgat a marxizmus-leninizmus egyetemi oktatóira, és így mind Görögországban, mind az EU előtt a világ legnagyobb seggét alakítja ki saját szájából, és ezzel végül csak rosszabb feltételeket ér el, de mindegy.

Szóval hogyne, kellemetlen lesz ez mindenkinek, és simán lehetnek kezelhetetlen politikai következményei, például kétséges, ki és hogyan szavazza meg a görög parlamentben. De ez még mindig jobb, mint a biztos káosz, vagy a lehetetlen megkísérlése (ha valakit érdekel, abból is látszik egyébként, hogy jobb, hogy a válságtól kezdve a görög versenyképesség folyamatosan zuhant, a Trojka programjainak beindulása óta folyamatosan javul).

Úgyhogy előbb vagy utóbb mindenképp megegyezés lesz, a kérdés csak az, hogy a (nem kis részben ostoba nyugati forradalmár-lelkű értelmiség hatása alatt álló) görög radikális / nacionalista baloldal még mennyit ugrál. Most 50 milliárd eurós biztosítéknál tartanak, még pár népszavazás, és remélem, eljutnak odáig, hogy Ciprasznak kötelező lesz a mellkasára tetováltatnia Wolfgang Schäuble fejét, hogy megértse, nincs más lehetőség.

Hogy ez megalázó? Persze. Magyarországnak is megalázó volt, hogy az első világháború után a népszövetségi kölcsönt bizonyos Smith Jeremiás nevű biztos felügyelte, akinek egyszemélyben vétójoga volt minden, a kölcsönből finanszírozott ügyletre. Mégis, ez nem elhanyagolható mértékben járult hozzá a gazdasági stabilizációhoz.

Tehát még egyszer: a megállapodásnak nincs olyan alternatívája, amelyik lehetséges és kívánatos is volna. De vajon be tudja-e tartani a mindenkori görög kormány a szerződést? Kétséges. Épp erre szolgál az 50 milliárdos alap. Nem fogja ezt senki nyíltan elismerni, de ez egyfajta adósság-elengedés. A hitelezők kapnak valamit, ami még tényleg érték, nemcsak a görög állam ígérete, cserébe valószínűleg hosszabb távon is hajlandóak megújítani a hiteleket, ameddig a fizetőképesség fennáll. Ha meg minden kötél szakad, és a görögök mégis buknak, a hitelezők viszik, ami vihető, és életbe lép a tényleges csőd.

(Fotó: hvg.hu)