A görög csőd kapcsán kezd kialakulni egy, a protekcionizmust és a hozzá kapcsolódó szociális költekezést féltő baloldal, illetve a “nemzeti szuverenitást” féltő jobboldal között egy konszenzus, amely szerint igazából a görög csőd oka az EU, az EU erősebb államai, illetve az euró, merthogy a gonosz központi hatalmak direkt kizsákmányolták szegény kisebbeket, és/vagy az egységes kamatláb miatt a görögök a valós érdemeikhez képest túl könnyen jutottak hitelhez, szóval hagyjuk az egészet a fenébe, mindenkinek jobb lenne, ha nem próbálkoznánk ilyen hülyeségekkel, jöjjenek csak a nemzetállamok, azok majd megvédik a polgáraikat a mindenféle csúfságoktól.

És ameddig még csak P. Zoltán magyar egyetemi oktató jön elő ezekkel, addig azt mondom, oké, nem várok mást, de amikor a Mandiner előrángatja Milton Friedmant a hajánál fogva, akkor már tényleg felsóhajtok, hogy

édes picsám, vess tüzet!

Lássuk, hány ponton sántít mindez. Sok, úgyhogy csak vázlatokat fogok írni.

– A legfontosabb, hogy a nemzetállam mint olyan, gazdasági értelemben régesrég halott. Nem azért, mert a gonosz multinacionális vállalatok titokban átvették az irányítást – a legnagyobb multinacionális cégek mérete a legnagyobb államok óriásira hízott állami költségvetéseihez képest nudli. Egyszerűen azért, mert nincs egyetlen nemzetállam sem a Földön, amelyik egymaga képes lenne előállítani a ma alapvetőnek számító mindennapi használati cikkek zömét. Bármilyen eszközön is olvassa például ezt a cikket bárki, biztos, hogy a készülékben lesz japán, koreai és taiwani alkatrész, európai és amerikai know-how, amerikai szoftver, kínai munka, és így tovább.

– A második legfontosabb: a kétezres évek elején, első felében valóban rengeteg hitelt kaptak a PIGS államok, köztük Görögország is. Ezt azonban csak akkor lehetne 100%-ban az euró nyakába varrni, ha ez kiemelkedő jelenség lett volna. Akkoriban azonban bárki bármire elképesztő mennyiségű hitelt tudott szerezni, élő klasszikusunk úgy fogalmazta ezt meg: “a világgazdaság pénzbősége”. Meg persze “trükkök százai”. A szoci magyar kormánytól az amerikai subprime ninjákig mindenki úgy vitte a hitelt, mintha nem is cukor, de kokain volna. Könnyített az euró a görögök hitelfelvételi lehetőségein? Nyilván. Az lett volna az alapvető ok? Kétlem.

Goodbye, euro, hello, drachma?

Goodbye, euro, hello, drachma?

– Aztán: az egységes valuta szerepe. Az euróval kapcsolatban számos komoly közgazdász valóban szkeptikus, de itt gazdasági-intézményi szkeptikusságról van szó, nem a nemzeti szuverenitás öncélú emlegetéséről. Szóval amikor a Mandiner hozza fel Friedmant az euró ellen, az körülbelül olyan, mintha Schiffer András panaszkodna, hogy a Jobbik nem hirdet eléggé nacionalista gazdaságpolitikát: az alapjelenség teljes, de Magyarországon rutinszerű félreértésére utal.

Az euróval szembeni komoly érvek rendszerint azt mondják, hogy a tagállamok gazdasági fejlettségében az eltérés túl nagy, a mobilitás pedig nyelvi és kulturális okoknál fogva túl kicsi. Az első állítás egyszerűen nem igaz: gyakorlatilag nincs olyan fontos gazdasági mutató, amiben az eurozóna ne lenne hasonló egységesebb, mint Amerika tagállamai. Pont. Ezen nincs mit vitázni.

A második állítás részben igaz, de csak részben. A nyelvi különbségek dacára Európa kulturálisan borzasztó egységes, persze ez belülről furcsának tűnik, de elég egy hét a Távol-Keleten, hogy az ember rájöjjön: ami Európán belül hatalmas szakadéknak tűnik, az valójában csak a felszín, a kulturális kód nagyon hasonló. A mobilitás helyzete sem olyan rossz, ha annyira csekély lenne a mobilitás, nem lehetne a kelet-európai bevándorlók emlegetésével kampányolni Angliában, ugye. Mindig mondom egyébként ennek kapcsán: a fapados repülés az egyik, ami megmenti Európát. Európához hasonló kulturális különbségek pedig Amerikán belül is vannak, pontosabban a tradicionális fehér protestáns Amerikán belül is – senki nem gondolhatja komolyan, hogy ugyanaz az alapvető kulturális norma mondjuk Kaliforniában, Kentuckyban és New Yorkban.

– Továbbá: az egységes központi bank. Milton Friedman monetarista, egész elméletének alapja, hogy az államok kizárólag a központi bank által kibocsátott pénz mennyiségével szabályozzák a gazdaságot. Ezzel számos szempontból egyet lehet érteni, megmutatta a világtörténelem elégszer, hogy egy elég borzasztó központi bank is jobb tud lenni, mint mondjuk az aranypénzrendszer. Másfelől ez is csak egy modell, és a gyakorlatban bizony több szintje létezik a pénzügyek kezelésének Amerikában is.

A szövetségi állam jogosult pénzt kibocsátani és adósságot csinálni (a tagállam önállóan csak igen ritkán adósodhat el), de a tagállamok saját költségvetést állítanak össze, amelynek vannak bizonyos egyensúlykövetelményei, de nem mindenütt ugyanaz, és nem mindenütt ugyanolyan szigorral tartatják be őket. Továbbá semmi nem garantálja, hogy az egyes államok képesek is lesznek beszedni a tervezett adókat, és finanszírozni magukat – a rossz kormámyzás és a direkt csalás ellen Amerikában sincs végtelen garancia, csak van párszáz év előnyük az intézményrendszer formálásában. De ettől még ott is lehetett elnök Jimmy Carter. Szóval Amerikában sincs sokkal erősebb formális szabályrendszer, a “balanced budget” követelményeknek Európában az államadósságokat és a költségvetési hiányt limitáló feltételrendszer felel meg.

– Európa és részben az euró is politikai projekt, tökéletes politikai projekt pedig mégannyira sincs, mint tökéletes gazdaságpolitika. Görögország szánt szándékkal csalt, aminek a teljes lakosság élvezte a hasznát. Ezen nem változtat, hogy Európa a létező szövetségi elvek és szabályok többségét csak igen nehezen tudja vagy akarja betartatni, leginkább azért, mert nagyobb szigor esetén pont ugyanezek a végtelenül együgyű alakok (P. Zoltán magyar egyetemi docenstől TGM magyar filozófuson át a magyar jobbos újságírókig) rögtön elkezdenének plakátkampányozni a nemzeti szuverenitás nevű fikcióba beavatkozó EU ellen. Hogy lehet ezen változtatni? Ha például a görög esetből a fentebb említett reménytelen balfaszokon kívül elég sokan tanulnak.

– A görögök körülbelül ugyanitt tartanának így is, úgy is, és semmin sem segítene a drachma, hiszen akkor is euróban / más külső kemény valutában volnának eladósodva, és ugyanúgy jelentős importra szorulnának rengeteg, magas hozzáadott tudást igénylő termék esetében, a leértékelés nem lenne kevésbé fájdalommentes, pont ugyanakkora hatása volna az életszínvonalra, mint a mostani megszorításoknak. Tekintve hogy, ismételjük meg sokadszorra, itt nem monetáris válságról volt szó, hanem a legegyszerűbb, legparasztibb fiskális ostobaságról.