Azon csodálkozom, mennyire nem tűnik fel senkinek a görög és a magyar helyzet – mit helyzet? szakadékba sodródás – hasonlósága.

A Sziriza 2015 elején megszorításellenes kampánnyal került hatalomra. A Fidesz 2010-ben (emberemlékezet óta folytatott) megszorításellenes kampánnyal került hatalomra. A Sziriza elsöprő demokratikus felhatalmazásra hivatkozik, holott csak a zakkant (a győztes pártot plusz ötven mandátummal jutalmazó) választási rendszer kegyéből és egy szélsőjobb, orosz támogatású nackó párttal koalícióban szerezhetett abszolút többséget. A Fidesz elsöprő nemzeti felhatalmazásra hivatkozik, holott csak a zakkant választási rendszer kegyéből szerezhetett kétharmados többséget úgy, hogy kellő számú szélsőnackó szavazóját még nem tudta lenyúlni az orosz támogatású potenciális koalíciós partner.

A Sziriza utálja az önző, züllött, liberálkapitalista Európát, és hatalmas pénzeket követel ugyanettől az Európától. A Fidesz utálja az önző, züllött liberálkapitalista Európát, és hatalmas pénzeket követel ugyanettől az Európától. A Sziriza kamuval eteti Európát, de az utolsó pillanatban mindig mentőövet kap, mivel Európa nem akarja elveszteni Görögországot, és fél a káosztól. (Azért várjuk meg június 30-át.) A Fidesz kamuval eteti Európát, de az utolsó pillanatban mindig mentőövet kap, mivel Európa nem akarja elveszteni Magyarországot, és fél a káosztól. (Mivel itt nincs a göröghöz hasonló adósságprobléma, ez a játék ismeretlen ideig folytatható.)

De a párhuzam ennél mélyebb a látszólagos különbségek ellenére, és a tanulság ugyanaz. Mert hogyan is kezdődött?

Az Európai Közösséghez való csatlakozás (1981) előtti fél évszázadban a görög volt Európa leggyorsabban növekvő gazdasága – a rettenetes politikatörténet, egy nagyon buta fasisztoid diktatúra, háború, négyéves megszállás, polgárháború, vergődő illiberális demokrácia és egy nagyon buta és véres újfasiszta diktatúra ellenére. Valahogy úgy alakult, hogy a rosszabbnál rosszabb rezsimeknek nem voltak világmegváltó gazdasági látomásaik, hagyták annyiban a “vadkapitalizmust”. A sokkal mélyebbről induló Görögország már valamikor a II. világháború előtt megelőzte Magyarországot, és a különbség egyre nőtt. A csatlakozáskor az egy főre jutó GDP már majdnem elérte a nyugat-európai szintet.

Ekkor lépett színre a Pánhellén Szocialista Mozgalom (PASZOK) élén Andreasz Papandreu, a Harvardon doktorált közgazdász, jeles nyugati egyetemek professzora a jóléti gazdaságtan témakörében, nagyon komoly, elmélyült tudós, az amerikai típusú, menedzservezérlésű, nagyvállalati kapitalizmus mélyenszántó kritikusa. Fél évszázad – szó se róla, elég utálatos – jobboldali dominancia után elérkezettnek látta az időt, hogy a nép javára kiépítse a jóléti államot, valamint bebetonozza a PASZOK hatalmát.

Egy 2007-es közvélemény-kutatás szerint a görögök 48 százaléka tartotta Papandreut az addigi legnagyobb miniszterelnöknek. Egy 2005-ös magyar felmérés szerint Kádár Jánost a magyarok 54 százaléka tartotta pozitív történelmi figurának. Papandreu elit politikuscsaládból származó szuperintelligens értelmiségi volt, Kádár meg nem. Kádár diktátor volt, Papandreu meg nem. De közös bennük, hogy három évtized talmi növekedés és jólét árán olyan politikai, gazdasági, mentalitásbeli örökséget hagytak hátra, mely beláthatatlan időre tönkretette országukat.

Az 1981-es választást különben Papandreu az EK-ból való kilépés programjával nyerte meg, de aztán esze ágában se volt kilépni, hiszen az állam óriásira duzzasztását és a kliensek jóllakatását az eladósodáson kívül csak brüsszeli pénzekből lehetett finanszírozni. Ha Brüsszel bűnt követett el Görögország ellen, az ekkor volt. Nagy államot hagyományosan nagy adókból szoktak finanszírozni – Északnyugat-Európában. Görögország viszont az adóelkerülés paradicsoma lett.

Mi maradt forrásnak? Az adósság egy évtized alatt 28-ról 89 százalékra nőtt, és közben, a tetejébe még özönlött a vissza nem térítendő pénz az EK-ból. Így Görögország a világ leggazdagabb, legjobb életminőségű országai közé emelkedett anélkül, hogy olaja lett volna (csak Thomas L. Friedman hasonlította Brüsszelt e tekintetben, sokkal később, olajkúthoz), s ami nagyobb baj, hiányoztak a technológiai fejlődésen alapuló vállalkozások, amelyek máshol a növekedést húzták. Hogy csak a hasonló méretű európai országokat nézzük, nem volt görög Philips, Ericsson és Volvo, Nokia. Svájc se volt, mert nem volt se Zürichi Műegyetem, se a pénzét nem helyezte senki biztonságba olyan országban, ahol a pénzügyekben a hazugság a kommunikációs alap. És miközben az állampolgárt meg különösen a politikai klienseket kényeztették, a vállalkozásokat túlszabályozással agyonsanyargatták.

Idővel visszatért a jobboldal, de annak se volt más receptje, mint hogy még több automatikusan járó pénzt és kedvezményt ígérjen a választókerületekben, aztán meg beváltsa. És miután 2002-ben megint csak hazugsággal csatlakoztak az eurozónához, a pénzek folytak tovább befelé, az ígéreteket be lehetett váltani. Az államháztartás még a presztízsberuházások leggonoszabbikába, az olimpiába se roppant bele. Akkor.

Végül is 2010-ben jött el az igazság pillanata, azaz eljött volna, ha a Trojka 110 milliárd euróval meg nem menti Görögországot az államcsődtől. Közismerten: megszorítások árán. A görög és európai baloldal döbbent meglepetéssel tapasztalta, hogy a görögök jövedelme ahelyett, hogy tovább nőne, vagy legalább elviselhetően stagnálna, kezd visszatérni arra a szintre, ahol a három évtized alatt a gazdasági teljesítménytől függetlenül bepumpált óriási pénzek nélkül volna. És furcsamód a gazdaság se nő – a luftballon gumija a végsőkig kifeszült, nem lehet tovább fújni, különben kidurran.

Botrány. Igazságtalanság. Nemzeti megaláztatás. Szívtelen neoliberálisok szadizmusa.

A görögök jól jártak volna, ha csupán az történik, hogy a nyugat-európai átlaghoz viszonyított jólétük visszatér a Papandreu-kaland előtti szintre. De az eleven társadalmak nem így működnek. Az etatizmus, a baloldali népboldogítás, a korrupció és az értékhazudtoló, bűnöket tűrő, sőt támogató nyugati elnézés három évtizedes kombinációja velejéig megmérgezte a görög társadalmat és gazdaságot. Az egy főre jutó GDP a “neoliberálisabb” posztkommunista országok, Észtország, Lettország, Szlovákia szintje alá esett (ezeket a területeket Görögország 1981-ben messze megelőzte), a tényleges egyéni fogyasztás még mindig nagyobb, mint az összes posztkommunista országban, de most már a lesajnált Portugália szintjén van. Az igazságosság Sziriza-felfogás szerint a GDP és a fogyasztás szintje közötti áthidalást jelentené.

Nem ismerős? Három évtizedes jólétnövekedés a szabad piactól és a tényleges gazdasági (technológiai) fejlődéstől elszakítva, etatista alapon, járadékelven, jórészt külföldi kölcsönökből, a Nyugat elnézése mellett. Három évtized, az már bőven egy emberöltő, ennyi idő alatt az emberek megszokják, és biztosak lesznek abban, hogy a csoda/hazugság normális. És amikor eljön az igazság pillanata, döntő többségükben ehhez a hithez ragaszkodnak. Ez rosszabb, mint hogyha kiábrándulnának, és törnének-zúznának – a meggyökeresedett téveszme a keleti mágusok könnyű prédájává teszi a politikai közösséget. A görögöknek ugyan attól nem lesz jobb, de Oroszország olcsón juthat hídfőálláshoz Közé… Dél-Európában.

 

(Kiemelt kép: Wikipedia.org.)