Ma, azaz csütörtökön, június 11-én a Hayek Klub vendége lesz Széky János újságíró, publicista, műfordító, az Élet és Irodalom rovatvezetője, akinek az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Bárányvakság című esszékötete. Írásának első részét itt olvashatja.

A fogyasztás a Bokros-csomag előtti négy évben nagyjából a nyolcvanas évek első felének fedezetlenül magas szintjén volt, miközben a gazdaságban nem ment végbe olyan átalakulás, amely a keleti piacok elvesztése után a nemzetközi versenyképességet javította, vagy erre akár csak reményt adott volna. (És a GDP éppúgy zuhant, mint a foglalkoztatottsági szint.) Mivel az ilyen átalakuláshoz szükséges minimális politikai konszenzus nálunk hiányzott, az Antall- és a Boross-kormány józanul annyit tehetett, hogy az egyén számára enyhítette az átmenet és a nemzetgazdasági zsugorodás kínjait, bár nem lehet tagadni, hogy az Antall-kormány „másik kezével” nagyon is sokat tett a piacgazdasági átalakulásért és a vállalkozói mentalitás élesztéséért.

szeky-konyvA kinyilvánított (és a jelek szerint kormányoldalon és ellenzékben is komolyan gondolt) ideológia az volt, hogy a demokrácia fennmaradásának érdekében meg kell előzni a társadalmi robbanást, ami a hagyományos elképzelés szerint alulról, a szegények felől kezdődött volna. Csakhogy a magyar társadalom gyökeresen átalakult az utolsó (1945-ös, illetve 1956-os) társadalmi robbanásokhoz képest: a szegények nem elsöprő többségben, hanem kisebbségben voltak, és bár az ő helyzetük romlott a legjobban, nem volt sem olyan párt, amelyik igényt tartott volna a szavazataikra, sem olyan fontos politikai-értelmiségi csoport, amely osztozott volna élettapasztalatukban, így sem a spontán, sem a szervezett lázadásra, sem az érdekeik demokratikus érvényesítésére nem volt esély.

A fájdalomcsillapító intézkedések nem a szegények, hanem a felső kétharmad és ezen belül a középosztály fogyasztási szintjének megőrzését szolgálták hatásosan, de megfelelő gazdasági teljesítmény nélkül, domináns állami tulajdon mellett, amikor a piacgazdasági átmenet még éppen csak megkezdődött.

A Bokros-csomag későn jött. Megjegyzendő, hogy kevésbé volt radikális, mint azok a sokkterápiák, amelyek a lendületes balti és lengyel fölzárkózást lehetővé tették, vagy mint Szlovákiában a Dzurinda–Mikloš-féle reformok. A hagyományos vádakkal ellentétben nem volt szociálisan érzéketlen, sőt, éppen az volt a társadalompolitikai mondandója, hogy a középosztály mondjon le alanyi jogosultságainak egy részéről azért, hogy a rászorultak továbbra is részesülhessenek a juttatásokból. Azaz szolidaritásra ösztönzött (volna); cserébe a befektetések és a vállalkozás feltételeinek javításával lehetővé tette a középosztálynak az államtól független gyarapodást.

Fogadtatása jól mutatja, hogy olyan többségi konszenzus nélkül, amely a felzárkózni képes országokban létrejött, s amelyre 1990-ben az elméleti esély még megvolt – pontosabban a középosztály politikai képviseletének fordított, antikapitalista többségi konszenzusával – milyen politikai sorsra ítéltetett a piacgazdasági átalakulás.

A csomag (hivatalos nevén: A gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII. törvény, Gst.) paragrafusok sokaságát foglalta magában, de a legvitatottabbak közé olyan intézkedések tartoztak, mint a gyermekgondozási díj eltörlése, a gyermekgondozási segély és a családi pótlék jövedelemhez kötése, valamint még egy-két fajta „gyermektámogatás” korlátozása. Ezek a megtakarítások a teljes programnak valamivel kevesebb mint egyötödét alkották volna, és a lakosságnak talán a tizedét, a középosztály viszonylag fiatal, családos részét érintették.

(Az 1984-es népesedéspolitikai csomag, amelynek a gyed a legfőbb eleme, az akkori helyzetben gazdaságilag abszurd volt. Ráadásul az igen nagy költség ellenére még középtávú hatással sem volt a születési arány csökkenésének trendjére. Aránytalanul kedvezett a középosztálynak, így társadalmi igazságosságához is kétség férhet. Jelképes tökéllyel egyesítette azonban a Trianon-fókuszú nacionalizmus szublimált változatát és a tényleges gazdasági teljesítménytől elszakított kádári jólétnövelést. Nem véletlenül helyesli annyira – máig – az a politikai irányzat, amely 1990 után nálunk a jobboldal szerepét töltötte be.)

bokros-horn-mti

Az Alkotmánybíróság reakciója jó példa, hogyan fonódott össze – nemcsak ekkor, hanem gyakorlatilag folyamatosan – a felzárkózás, a Kádár-kori zsákutcás elvekkel való szakítás akadályozásában az érdek, az ideológia, valamint a sajátos magyar intézményrendszer adta lehetőség. Jellemző módon a csomag leginkább húsbavágó eleme, a kétszámjegyű reálbércsökkés nemcsak hogy megvalósult, de politikai robbanáshoz sem vezetett, s a ciklus végére az MSZP majdnem visszaszerezte 1994-es népszerűségét.

Ennek oka az, hogy a néhai Érdekegyeztető Tanácsban a munkaadók és munkavállalók – a vállalkozók, menedzserek, illetve a szakszervezetek – képviselői és a kormány között egyetértés jött létre abban, hogy a reálbércsökkenés vállalható és elviselhető a szerves gazdasági növekedés beindítása érdekében. A középosztály államfüggő részéből delegált és annak érdekeit képviselő Alkotmánybíróság viszont egyhangúlag alkotmányellenesnek ítélte a Bokros-csomag fönt említett, ellátásokról szóló részeit (az 1989-es kormányoldal és ellenzék által jelölt alkotmánybírák egyformán), éspedig az ilyen határozatok Jolly Jokerére, a jogbiztonság sérülésére és most, konkrétan, a szerzett jog polgári jogi elvére hivatkozva.

Sajó András akadémikus alapos és gúnyos kritikájából („Szociális jólét és rossz közérzet”, Beszélő, 1996/3.) hely hiányában csak azt a mondatot idézem, amely könyvünk mondandójához nagyon is illik:

„Széles tömegek ragaszkodnak a fennálló rendszerhez, és eszükbe sem jut az autonómiát szolgáló, de kockázatosabb magántulajdon megszerzése, pontosabban olyan gazdaságpolitikák támogatása, mely nem az állami szociális juttatások fenntartására épül.”

Azzal a pontosítással, hogy a „széles tömegek” kifejezés itt valójában, elsősorban a középosztálynak azt a tetemes részét jelenti, amely lemondott az autonómia lehetőségéről a bajait enyhítő államfüggés kedvéért. S ez a középosztály, avagy a felső három-négy jövedelmi tized döntő többsége a sajátos magyar intézményrendszerben, az Alkotmánybíróság révén lehetőséget kapott, hogy megfogalmazott és megfogalmazatlan ideológiáit – a választások megkerülésével, a kormányintézkedések ellenében – közvetlenül és kötelezően érvényesítse a gazdaság- és szociálpolitikában.

Tanulságos dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos indokolása, ebben ugyanis összefonódik több olyan szál, amelyet az eddigi fejezetekben követtünk. Többek közt ez a mondat olvasható benne:

„A szociális piacgazdaságra való átmenet követelménye (…), hogy az átmenet során a jogállam biztosítsa a szociális védőhálót mindazoknak, akik az új rendre felkészülni idejében nem tudtak, akiket a piaci viszonyok szabad érvényesülése aránytalan hátránnyal sújt, vagy akik koruk, egészségi állapotuk és egyéb ok miatt az új viszonyokra átállni már képtelenek.”

Tehát míg Bokros Lajos – meglehet, idealista és elkésett – szándéka az volt, hogy a középosztályt a rászorultsági elv fontosságára s így a szolidaritásra figyelmeztesse, Zlinszky János a szociális jogállam sajátosan magyar – és sajátosan jogászi – felfogásának szellemében úgy értelmezte, hogy piaci viszonyok szabad érvényesülése pontosan a középosztályt sújtja aránytalanul. („Egyéb ok miatt.”) És hogy biztosan ne essék félreértés, valamivel később ki is fejti:

„ha figyelembe vesszük, hogy a jövő nemzedék ellátásában, eltartásában a társadalom különböző rétegei egyenlőtlenül vesznek részt, s hogy e terhek annál jelentősebb esélyegyenlőtlenséget okoznak a gyermeket ellátóknak, minél igényesebben, minél célszerűbben tesznek eleget szülői, eltartói feladataiknak, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a (…) gazdasági stabilizációt mint helyes és szükséges társadalmi célt szolgáló törvénycsomag a családvédelem és esélyegyenlőség, valamint a társadalmi reprodukció terheinek arányos viselése szempontjából távolról sincs összhangban az (…) alkotmányos elvekkel és rendelkezésekkel”.

(Azaz nemcsak az esélyegyenlőségről, hanem „a termelésben részt vevők megfelelő jövedelemhez, pihenéshez való jogáról szóló” alkotmányszakasszal is. Kiemelés tőlem.) Nos, akik „minél igényesebben, minél célszerűbben tesznek eleget szülői eltartói feladataiknak”, félreérthetetlenül azok a magasabb jövedelemkategóriákba tartozó szülők, akiknek a megtámadott jogszabály előtt tellett az „igényességre”, éppen a jogszabály miatt viszont kevésbé telne.

Egyszerűbben úgy lehetett volna megfogalmazni, hogy az esélyegyenlőtlenség áldozata jelen esetben az aktív középosztály, a társadalom viszonylag tehetős kisebbsége, amelyet a Gst. aránytalan mértékben foszt meg a méltó jövedelemtől. Az 1989-es ellenzék által az Alkotmánybíróságba jelölt, a keresztény középosztályból érkező jogtudósban szemlátomást föl sem merült, hogy e tehetősebb réteg „esélyegyenlőségének” költségeit a szegényebbektől vonják el. Dr. Zlinszky János a határozat meghozatalának évétől a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karának alapító dékánja volt.

Ugyancsak 1995-ben alakult meg a polgári és keresztény értékek képviseletét vállaló Professzorok Batthyány Köre, melynek a jogtudós aktívan politizáló tagja lett, s ebben a minőségében a Fidesz programadóinak egyike. A vélt szociális érzéketlenségéért szidalmazott Bokros Lajos viszont egy évvel később már nem volt miniszter, és 2009-ig semmilyen politikai szerepet nem játszott.

A példa jól mutatja, hogy miután megszűnt a marxista-leninista dogmatikához való igazodás kényszere, a középosztálynak az államból (azaz nagyrészt a többi adófizető pénzéből) élő kiterjedt csoportjai – történelmi eredetüktől függetlenül – minden alakoskodás nélkül, a legtisztább erkölcsi és intellektuális lelkiismerettel tudták már képviselni és érvényesíteni a saját közvetlen, rövid távú érdekeiket. Magyarán azt, hogy több pénzt kapjanak, vagy legalábbis ne kapjanak kevesebb pénzt az államtól.

Ebben segítségükre volt az 1989-ben elfogadott politikai ideológia: szociális piacgazdaságon olyan gazdaságot értettek, amelynek a középosztály minden piaci teljesítménytől függetlenül a kedvezményezettje; jogállamon olyan államot, amely – az egyetemes alapjogokon kívül – tiszteletben tartja a középosztály szerzett jogait, s amelyben egy jogászi testület megállíthatja a kormányt, ha e jogokat korlátozni akarná. „Kommunistákon”, „liberálisokon”, „neoliberálisokon” azokat, akik ezt a kedvezményezettséget és ezeket a jogokat veszélyeztették.

Mindehhez nincs szükség többpártrendszerű demokráciára, hiszen ezt a kedvezményezettséget, ezeket a jogokat a választott parlament megkerülésével, a demokratikusan hatalomhoz jutott kormány ellenében is meg lehet védeni, a parlamentben pedig egyetlen párt is elég hozzá, ha birtokolja a mandátumok legalább egyharmadát, és fel (ki) tudja használni céljai megvalósításához az intézményrendszer parlamenten kívüli részét.

Mindez oda is vezetett, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának vállalkozáskultusza után („Korunk hőse a vállalkozó” – mondta a személyhívó reklámja) a 2008-as válság idejére a vállalkozás presztízse példátlanul alacsony lett. A Gallup Flash Eurobarometer szerint 2007-ben, Európában Magyarországon volt a legkisebb azok aránya, akik vállalkozókat a legmagasabb státusú foglalkozási csoportnak tartják (8,4%; Lengyelországban 31,1%). A Világgazdasági Fórum 2008-as Globális Vállalkozói Monitora szerint Magyarországon tartották messze a legkevesebben vonzó pályának a vállalkozást (48%; Lengyelország ebben a felmérésben nem szerepelt, a mi kategóriánkban a lett arány 80, a horvát 70, az orosz 60% volt).

Mindezt lehet mentális okokkal magyarázni, legfőképpen az általános bizalmatlansággal és a kudarckerülő magatartással, de szerintem ezek is következmények: a nem kivételezett polgárok így reagálnak arra a rendszerre, amely az érdekek, mélyen berögzült ideológiák és szenvedélyek eredőjeként a 2000-es évekre kialakult.

A magyar középosztály – függetlenül tagolódásától, attól, hogy honnan jött – „felül” megszabadult a kommunista nomenklatúrától, ezt értelmezte rendszerváltásnak. „Alul” megszabadult a kétkezi dolgozókkal való szolidaritás, az egyenlőség ideológiai kényszerétől, ezt többféle módon is feldolgozhatta, részben az alkuelmélettel („Kádár aprópénzen megvette a nép belenyugvását”), „Kádár népének”, a „panelproliknak” a megbélyegzésével, de mivel az alsó jövedelmi kategóriák átalakultak, most már részben a „nyuggerek”, a munkanélküliek és e tömegen belül a romák megvetésével is.

A vasháromszög jelenlétét, működését viszont ez a csoport nem érzékelte, részben a szpecpropaganda, az ideológiai terelés miatt, részben azért, mert a nyolcvanas évek gazdasági és professzionális elitje, állambiztonsági apparátusa és a hozzájuk csatlakozó nacionalista propaganda-szakemberek nem máshol voltak a középosztályhoz képest, mint annak idején a nomenklatúra, hanem belőle voltak.

A pártharcok mindinkább a középosztály nagy tömbjeinek az ideológiai harcává egyszerűsödtek, de a nagy tömbök egyikének sem volt célja az autonómia. Amelyik politikus ezt hirdette meg céljául, az gyorsan a peremre szorult. Viszont a választási győzelemhez a nagy tömböknek külső szövetségeseket kellett keresniük – ezt a legegyszerűbben állami juttatásokkal és ami ehhez szükséges, a kisebb jövedelműek államfüggőségre szoktatásával érhették el.

(Fotó: MTI)