Csütörtökön, június 11-én a Hayek Klub vendége lesz Széky János újságíró, publicista, műfordító, az Élet és Irodalom rovatvezetője, akinek az Ünnepi Könyvhétre jelent meg Bárányvakság című esszékötete. Mint a szerző írja, “a Bárányvakságban azt próbáltam földeríteni, hogy az 1980-as évek végének erős, népes, magabiztos, összességében nyugatos, a diktatúrától szabadulni akaró magyar középosztálya és a középosztályba emelkedni akarók tömege miért mondott le – már demokratikus viszonyok között – oly nagy mértékben az autonómiáról. Miért vetette bele magát az állam ölelő karjába (főleg egy ennyire rossz hatásfokú államéba)?” Az alábbiakban a kötet egyik fejezetét olvashatják.

 

1989-90-ben kettős gazdasági feladat állt a demokrata elit előtt: áttérni a kapitalizmusra (azaz befejezni az áttérést), és kiutat találni az eladósodással (de a politikai szabadság hiányával és a technológiai fejlődés politikai korlátaival is) összefüggő gazdasági válságból. Lépéselőnyt jelentett, hogy a piacgazdaság intézményrendszerét és jogi feltételeit addigra már megteremtette a kormányzat, és hogy már a diktatúra utolsó időszakában rendkívül jók voltak a nyugati, főként német és osztrák kapcsolatok. Az előny azonban később hátránynak bizonyult, mert a középosztályból delegált politikai kaszttal összefonódó gazdasági elit már a kilencvenes évek közepére túlságosan megerősödött ahhoz, hogy hagyja végbemenni a teljes, szabadságelvű átalakulást.

Kornai János, az a közgazdász, aki A hiányban a legpontosabban és legkritikusabban írta le a magyar államszocializmus működését, és akinek semmiféle illúziója nem volt az államszocialista gazdaság megreformálhatóságáról, 1989 novemberében publikálta Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében című tanulmányát (valójában egy 1989. augusztusi előadás bővített változatát). Ebben megelőlegezte mindazt, ami később a köztes-európai térség sikeres felzárkózási kísérleteinek kezdő sokkjához, illetve alapjához tartozott, az állami szektorban bevezetett bérkorlátozástól az egykulcsos adóig.

Azonkívül – szembefordulva a szakma többségi véleményével vagy konszenzusával – élesen különválasztotta volna a gazdaság állami és magántulajdonban lévő részét, s az állami vállalatok vezetőinek az addiginál éppenséggel kisebb szabadságot adott volna, joggal feltételezvén, hogy a nomenklatúra örököseinek nagyobb mozgásszabadsága semmi jóra nem vezet. Óvatosságot javasolt a tőkebehozatalban, azzal az érveléssel, hogy a gazdasági átalakulásnak a hazai magánszektoron kell alapulnia. Lehetségesnek tartotta az adósság-elengedést vagy -átütemezést.

Ezeket a javaslatait nem fogadták meg, úgyhogy elméleti kérdés, „mi lett volna, ha”. Elméleti kérdés azért is, mert semmilyen körülmény nem kedvezett annak, hogy javaslatait megfogadják. De visszatekintésben, a párhuzamos köztes-európai példák ismeretében azt mondhatjuk, Kornainak alighanem ebben is igaza volt.

Az adósságelengedéssel és -átütemezéssel szemben az volt a legnyomósabb érv, hogy a folyamat hosszú évekig eltarthat, és addig sem hitel, sem tőke nem érkezik az országba. Ugyanígy nem látszott hasznosnak, hogy egyszer csak leálljunk a működő tőke „becsábításával”. De, mondjuk, a lengyel példa is azt bizonyítja, hogy az adósságkönnyítés hosszabb távon hasznos lehet; az észt példa pedig azt mutatja, hogy ha a kezdeti csekély tőkebehozatal mellett a gazdaság alkalmasabbá válik a külföldi tőke fogadására, az később meggyorsítja a fölzárkózást.

A lengyeleknél és az észteknél is bebizonyosodott, hogy a hazai, de kozmopolita, vállalkozói (autonóm) középosztály megerősítése – pontosabban: megerősödni hagyása, átlátható viszonyok, kedvező adózás és egyenlő versenyfeltételek révén – hosszabb távon gazdaságilag, társadalmilag és politikailag is hasznosabb, mint ha ezelőtt serkentik a GDP-n jobban meglátszó tőkebehozatalt, és közben az államfüggő, „nemzeti” középosztályt erősítik meg, mint Magyarországon.

Az egykulcsos adót az észtek 1994-ben, kritikus helyzetben elsősorban a hazai vállalkozói réteg felnövesztése érdekében vezették be. 1995-ben Magyarországon egy főre kb. 460 dollár behozott működő tőke jutott, Észtországban 140 dollár. 2007-ben, a válság előtti évben Magyarországon kb. 395, Észtországban kb. 2030 dollár volt ez az összeg. A jóval nagyobb népességű és belső piacú Lengyelországba 1991-ben 7 dollár FDI érkezett fejenként az akkori magyarországi 142-höz képest; 1995-ben, a dinamikus belső vállalkozói réteg megjelenése idején 48, 2007-ben pedig már 635 dollár.

baranyvaksagA kérdés elvontabban a következő lehetett volna: Megszüntessük-e a Kádár-korból örökölt mesterséges paradicsomból azt, amit a hatalmas adósság mellett nem lehet fenntartani, bár ez fájdalmat okoz a középosztálynak? Vagy tegyünk úgy, mintha kisebb volna a baj, és próbáljuk meg a beáramló pénzekkel – amennyire csak lehet, érzéstelenítve – egészséges gazdasággá formálni azt, ami ránk maradt? Vagyis: próbáljunk-e meg – hátha sikerül – úgy szakítani az eddigi rendszerrel, hogy közben maximálisan kihasználjuk a ránk hagyott előnyeit (az előbb megkezdett piacgazdasági átmenetben és a külkapcsolatokban), valamint megtartjuk azokat az intézkedéseit, amelyekkel a középosztály kényelmét biztosította?

Az első lehetőség az 1990-es választások után igazából nem vetődött fel, egyrészt mert a taxisblokádból a kormányzó erő azt szűrte le, hogy az állami támogatások hirtelen leépítése súlyos politikai kockázattal jár; másrészt mert eleve olyan politikai konszenzus kellett volna hozzá, amely a másodlagos témák miatt elfajuló törzsi hadakozásban elérhetetlen volt (igaz, hogy az Antall-kormány nem is tartott rá igényt). Így a második forgatókönyv valósult meg, viszont a demokrácia ideológiája szempontjából ez öncsonkítást jelentett, hiszen az új rendszer éppen arra a tételre alapozta legitimitását, hogy a Kádár-rendszer hazug volt, és ezen belül a jólét hamis. Most akkor hamis, vagy mindenáron fenntartandó? – tudtommal senki sem tette föl ezt a kérdést.

1989 végétől az ellenzéki pártok egymáson tettek túl verbális antikommunizmusban, de igyekeztek kikerülni azt a kérdést, hogy mi legyen a fenntarthatatlan államszocialista gazdasággal és a legszegényebbek helyett a felső kétharmadnak, azaz a potenciális szavazóknak kedvező jóléti rendszerrel. Bár Antallnak kijegecesedett gazdaságpolitikai elképzelései voltak, és ezek nem különböztek lényegileg az SZDSZ-hez kötődő reformközgazdászok javaslatairól, a nyilvánosság nem tudott róluk. Az MDF nemhogy megfogható gazdasági programot nem hirdetett, de még a kampányban is bizonygatnia kellett, hogy a humán értelmiségieken kívül azért reáliákban járatos szakemberek is csatlakoztak hozzá.

Az SZDSZ sokkal radikálisabbnak látszott, és végül éppen ez vezetett a megerősödéséhez. Ám valójában sohasem tudta feloldani az ellentmondást a közgazdászok – később neoliberálisnak, „szélsőséges liberálisnak” bélyegzett – prokapitalista következetessége és a szociológusok végösszegben kapitalizmus-szkeptikus baloldalisága között. Ami számtanilag azt jelentette, hogy nem derült ki, miből finanszíroznák a nem csupán megtartott, de igazságosabbá is tett jóléti rendszert. (Az akkor Párizsban élő Kemény István – aki nemcsak korszakos szociológus volt, de szerintem a Kádár-korszak legfontosabb és legkevesebbet tévedő politikai gondolkodója – már 1987-ben, a Társadalmi szerződés kapcsán leírta: „Ugyanazt a dolgot nem lehet kétszer vagy háromszor megfizetni.”)

1989 végén, 1990 első felében a négyigenes kampány és annak sikere nyomán megerősödött SZDSZ, valamint a legerősebb, választási győzelemre bizton számító párt, az MDF között ördögi visszacsatolások sorozata jött létre. Megszűnt az ország átalakításához szükséges lényegi antikommunista egyetértés lehetősége. Pontosan akkor, amikor eldőlt, hogy az utódpárt elveszíti a választást, a politika elkezdett egészen másról szólni. Az állambiztonság által befolyásolt média beengedte a nyilvános térbe a kódolt, de könnyen és egyértelműen dekódolható antiszemitizmust, noha lett volna rá lehetőség, hogy ez a beszéd megkapja az antidemokratikus bélyeget.

1989–90 fordulójától az SZDSZ-ben mind erősebb volt a meggyőződés, hogy az MDF antiszemita párt (ezt a képet erősítette, hogy a vezetői között kisebbségben lévő antiszemiták voltak a hangosabb kommunikátorok). Az MDF nem antiszemita vezetői viszont azt észlelték, hogy a sajtó ellenük van. Mivel nemigen vettek tudomást arról, hogy valamifajta elemi, reflexszerű, nyugatos liberalizmus mennyire elterjedt 1989-re a középosztályban – amikor éppen nem azt feltételezték, hogy bírálóik a régi rendszer zsoldjában állnak, ezt az ellenállást csak a hangadó újságírók feltételezett zsidó származásával és ebből eredő érdeksérelmével tudták magyarázni. Tanulságos passzus szól erről Debreczeni József Antall-portréjában, A miniszterelnökben.

Az ok valójában az volt, hogy az MDF szóvivői teljesen más politikai nyelvet beszéltek, mint amelyen a viszonylag fiatal, liberális, ellenzéki érzelmű újságírók az ország lényeges bajaira várták a választ. Az MDF-nek 1989 második felében ködös és nem sok jót ígérő harmadikutas közhelyeken kívül nem volt értelmezhető gazdasági és társadalompolitikai programja. Csurka 1990. januári rádiójegyzete („Ébresztő, magyarság! Megint félrevezetnek!”), majd a felemás el (nem) határolódás („írói munkásságának a része”) megerősítette az MDF lényegi antiszemitizmusáról alkotott véleményt, ami azt is megakadályozta, hogy a liberálisok zöme – származásától függetlenül – 1990-ben tudomásul vegye Antallék már létező gazdasági programjának egyáltalán nem harmadikutas, jobbközép jellegét, külpolitikájuk fenntartás nélküli nyugatos orientációját.

Másfelől például a Csurka-jegyzet okozta egyöntetű felháborodást a Csurkával egy elnökségbe tartozó, de nemzeti liberális Kulin Ferenc sem tudta mással magyarázni a Mai Napnak adott nyilatkozatában, mint „nyilvánvaló központi szervezéssel”. Mire megtartották a választásokat, készen állt a következő időszak sohasem a lényegről, sohasem a gazdasági és társadalompolitikai átalakulásról szóló, jogos vádra mellébeszéléssel és viszonváddal felelő politikai botrányainak forgatókönyvi sémája. Végzetesen megerősödött a kölcsönös gyanakvás.

Az Antall-kormányzat nem érzékelte a veszélyt, amit a későkádári gazdasági elit, az állambiztonság és a nacionalista propagandaszakemberek vasháromszöge jelentett; és téves irányból érzékelt veszélyt. Antall környezetében például annak tulajdonították a taxisblokádot, hogy a taxisok között sok volt a III/III-as, miközben nem akarták észrevenni, hogy az állambiztonság emberei ott vannak a kormányzatban. Ellenségnek tartották a demokratikus átalakulásért küzdő fiatal liberális újságírókat (és részben ellenséget csináltak belőlük), miközben nem vették észre, hogy azok az egyáltalán nem ellenzéki múltú idősebb újságírók, akik lelkesen felajánlják szolgálataikat az új kormánynak, nem csupán gusztustalan állampárti múltúak, de nemegyszer állambiztonsági hátterűek is. (A dolog visszája, hogy emiatt a diktatúra meggyőződéses ellenzői kényszerű érdekszövetségben találták magukat a diktatúrának azokkal a kacsingatós kiszolgálóival, akik történetesen az 1990 utáni ellenzékben kötöttek ki.)

Feltétlen érdeme volt viszont az Antall-kormánynak, hogy a külföldi szakmai befektetők előnyben részesítésével – a „nemzeti tőkésekkel”, azaz valójában a vasháromszöggel szemben – évtizedekre gátat vetett a posztszovjet típusú oligarcharendszer kialakulásának vagy teljes kifejlődésének. Megakadályozta, amennyire képes volt rá, hogy monopolhelyzetben lévő „hazai” magáncégek a politika emelőkarjai legyenek, és fordítva: hogy az államilag kiválasztott oligarchák használják a kormányt. (Szintén Debreczenitől tudjuk, hogy Orbán Viktor már a kilencvenes évek közepén úgy gondolta, ez a politika nem volt helyes, szerinte inkább féltucatnyi kiválasztott hazai nagyvállalkozót kellett volna megerősíteni.)

Innen ered a nemzeti propagandisták tomboló, összeesküvés-elméletes hazaárulózása, valahányszor az energiaellátó cégek privatizációja vagy a külföldi tulajdonú bankok tevékenysége kerül szóba. Ezeket a szerződéseket – annak a politikának a jegyében, hogy külföldi szakmai befektetők jussanak többségi tulajdonhoz – ugyan a Horn-kormány alatt ütötték nyélbe, de az előkészítésük – a közhiedelemmel ellentétben – már Antall idején megkezdődött. (A Matáv részvényeinek 30 százalékát már 1993-ban megvette két nyugati cég, majd 1997-ben több mint kétharmad az övék lett.)

A két legnagyobb állami cég, a Kádár-kori monopolhelyzetet hasznosító OTP és a Mol privatizálása másképp ment végbe, a külföldi szakmai befektetők nem kerültek többségbe. Az ő esetükben legkésőbb 2008-ban, a Molt és az OTP-t is érintő UD Zrt.-botrány kipattanásakor észlelni kellett volna a vasháromszög jelenlétét.

Ne essünk azonban az „egységes magyarázat csapdájába”. A cinkeletlen, átlátható kapitalista átalakulást ugyanúgy nem egyedül az állambiztonságiakkal szövetséges késő Kádár-kori gazdasági elit ármánya tette lehetetlenné, ahogy nem csupán „a kommunisták” nevű egységes alany „konvertálta gazdasági hatalmát politikai hatalommá” az 1989-es spontán privatizációval. Vagy ahogy nemcsak a „panelprolik” és „kádárista nyugdíjasok” szavaztak az országnak csak jót akaró Fidesz ellen 2002-ben és 2006-ban. Vagy ahogy nem a szocsegélyen élő falusi munkanélküliek voltak 2010-ig a becsületes magyar „munkaalapú” társadalom létrehozásának kerékkötői.

A vasháromszög konkrét érdekein kívül nem utolsó sorban a középosztály különféle hivatalnoki, humán és szakértelmiségi csoportjai tettek meg mindent hathatósan a kapitalista átalakulás blokkolására, mivel erre bőven adott lehetőséget a sajátos magyar politikai intézményrendszer.

(Folyt.köv.)