Nem fogadta egyöntetű lelkesedés a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorának bejelentését, miszerint – Európában egyedül – a holokauszt története kötelező alapozó közismereti tárgy lesz az intézmény minden karán.

A megélhetési manifeszt idiótákkal itt nem foglalkozunk, de érdekes, hogy olyan ellentétes nézőpontú szerzők, mint Zsigmond és Péterfy (Mandiner), illetve Révész Sándor (Népszabadság) nagyjából ugyanazokat az alapérveket hozták fel, teljes joggal: 1. A kötelező világnézeti oktatásnak csekély a hatásfoka (és ez kiváltképp nagy baj, ha a cél az antiszemitizmus visszaszorítása). 2. A kötelező világnézeti oktatás tartalmilag elkerülhetetlenül egy dogma oktatása, és ez ellenkezik a liberális minimummal. 3. Miért éppen a holokauszt? (Zs & P érvelése szerint más fontos alapozó tárgyak is hiányoznak, Révész gondolatmenete szerint a holokausztot nem lehet elszakítani a genocídiummal még nem járó “történelmi gyökérzetétől”, mondjuk Prohászka Ottokár antiszemita műveitől vagy az 1919 utáni hivatalos antiliberalizmustól.)

Az is táplálhatja a kételyeket, hogy a PPKE a tananyag összeállítására két – amúgy kiváló és nagyhírű – izraeli tudóst kért fel. Elhessintjük azt a gyanút, hogy azért külföldieket, mert valamelyik elismert magyar szakértő felkérésével nem akart valamelyik politikai oldal favorizálásának látszatába keveredni. De azt meg kell jegyeznünk, hogy amiért egyáltalán szükség lehet a holokauszt kiemelt oktatására Magyarországon – Európában egyedül -, az pontosan a magyar vészkorszak sajátossága az általános európai és közelebbről a kelet-európai holokauszthoz képest: hogy a románt nem számítva utolsó nagy zsidó közösség megsemmisítése akkor kezdődött, amikor a többié már rég véget ért, már amennyire a németektől kitellett, és időarányosan a leggyorsabb volt. Egyszóval elkerülhető vagy legalábbis lassítható lett volna, ha mások a honi feltételek.

A fő honi feltétel pedig nem az volt, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni. Nem. Annál urasabb volt a magyar elit (egyébként a német is barbárságnak tartotta egészen 1941-ig; korábban nem vetődött fel a módszeres, teljes legyilkolás mint cél, nagyjából azt mondták, hogy “nem vagyunk mi oroszok”). Hanem az volt az elv, hogy a zsidók ne akarjanak többet, mint ami számarányuk szerint őket “megilleti” , akkor se, ha megvolna rá a gazdasági és oktatásból adódó lehetőségük, mert hiába álcázzák magukat magyarnak, attól még genetikailag idegenek, az ösztöneikben, a vérükben nem magyarok, nem is lehetnek, tehát ellenségeink. És nem olyan ősi dolgokkal foglalkoznak, mint a földművelés vagy a katonáskodás,hanem pénzzel meg kereskedéssel, sőt spekulációval, és ha túlságosan megerősödnek, az nekünk rossz.

Aztán meg az, hogy ne legyenek itt, mert nem olyanok, mint mi, és amjük van, azt elvették tőlünk, tehát ha nincsenek itt, és visszakapjuk, amit elvettek, az a magyarságnak tiszta nyereség.

Aki nyitott szemmel jár az országban, láthatja hogy ezek az elvek – antiliberalizmus, antikapitalizmus, etnikai esszencializmus – élnek, virulnak, sőt dominálnak. És ez nem kis részben a magyar felsőoktatás bűne, azoké az egyetemi és főiskolai oktatóké, akik ezeket az anti- és kirekesztő eszméket zavartalanul, sőt néha rajongók hadát gyűjtve terjesztik.

Én nem gúnyolódom a PPKE lépésén, és nem is a hasznosság felől nézem, hanem úgy, mint erkölcsi törlesztést a fent említett eszmék  zavartalan terjesztésének évtizedei után. Ezért igenis dicséretet érdemel. Más egyetemek is követhetnék az alapozó tantárgyak megreformálásában, bár az európai holokauszt történetének oktatásánál lényegesebb volna olyan, a szabadsággal összefüggő alapértékeket oktatni, amelyeknek terjedése jobban ellensúlyozná a diplomás antiszemitizmust.