Igen, Írország kétségkívül történelmet írt. A múlt pénteki népszavazáson a polgárok 62 százaléka igent mondott a meleg párok házasságkötéshez való jogára, és ezzel óriási – még beláthatatlan – kulturális, politiai változások vetíthetők előre. A dublini érsek szerint egyenesen “szociális forradalom” történt, ami érthető, ha az elmúlt évtizedek igen rigid katolikus ír kontextusára gondolunk – ám könnyen lehet, hogy jóval többről van szó.

Mindenekelőtt, mielőtt bármi másra kitérnénk: üdvözöljük az ír döntést, gratulálunk a polgárjogi aktivistáknak, hogy számos európai országhoz hasonlóan immár ott is élhetnek egy alapvető egyéni jogukkal! Az állam nem arra van, hogy morálisan megítéljen, különbséget tegyen emberek szabad választásán alapuló kapcsolatok között.

A jogok persze nem onnan származnak, hogy nagyszámú embertömegek úgy érzik,  mindenkori igényeikhez, hangulataikhoz kell igazítani a törvényeket, hogy tehát nekik eleve jár valami. Ám az élő törvények valóban nem arra vannak, hogy több száz éves hagyományokat, hittételeket vagy (pláne) előjogokat konzerváljanak, ill. másoknak privát életmódokat írjanak elő.

Minden libertárius ember számára alapvetés, hogy az egyén birtokolja önmagát, vele született természetes joga van az életéhez, testéhez-lelkéhez, az önrendelkezéshez, a tulajdonához és ahhoz, hogy a saját boldogságát keresse, mindaddig, amíg ezért nem kezdeményez erőszakot mások ellen, és nem akarja saját életfilozófiáját másokra ráerőltetni. Nem valamiféle kisebbségi csoportnak “toleráns” módon kijáró kollektív jog (vagy pláne előjog), hanem minden embert megillető individuális jog szerződéses partneri viszonyra lépni választottjával.

Szabadság, szerelem (fotó: hvg.hu)

Szabadság, szerelem (fotó: hvg.hu)

Hogy ezt házasságnak kell-e nevezni, más kérdés, de sajnos ebből a részletkérdésből származik az, hogy a nyugati gay rights viták jó része túllépi a racionális kereteket.

Sok amerikai és európai melegjogi aktivista teljesen túlfeszíti a polkorrekt húrt, szabályos kultúrharcot él meg, és egyáltalán nem hajlandó az önmaga számára megkövetelt toleranciát tanúsítani a keresztény hívők, a melegházasság-ellenzők vagy csak simán a jobboldal iránt (bármit jelentsen is). Vannak, leginkább az akadémiai szférában, a balossá vált egyetemi campusokon, akik már a szólásszabadság legalapvetőbb követelményeit sem biztosítanák a “bigottnak”, “homofóbnak” és persze “rasszistának” kikáltott másképpgondolkodók számára.

Tényleg elképesztő állapotokat teremtett a pc Nyugaton. Avítt reakciósnak számít, aki arra emlékeztet, hogy nemcsak a melegeknek, de az ügyükért nem kiálló, azt ellenző polgároknak is van szólás- és lelkiismereti szabadsága. Hogy ez hogy kerül ide? Úgy, hogy akadtak keresztény pékségek (tehát privát vállalkozásokról beszélünk), amelyek nem voltak hajlandók melegházasságok ünneplésére gay-párti tortát sütni, ezért őket “nemi diszkrimináció” miatt beperelték, és a feljelentők meg is nyerték a pert. Viszont amikor egy keresztény portál megkért 13 melegpárti péket, ugyan süssenek már nekik tortát azzal a felirattal, hogy “Gay Marriage Is Wrong”, mind elutasították, éspedig igen intoleránsan, nem fogják elhinni, mire hivatkozva: a lelkiismereti szabadságukra.

Magyarországon viszont azért kell inkább örömünket hangsúlyozni az ír döntés nyomán, nem pedig a nyugati kontextushoz kapcsolódó kételyeket felerősíteni, mert tahó, represszív, macsó, nő- és melegellenes a közhangulat. Amíg a miniszterelnök úgy érzi, viccelődhet a témával; amíg a Pride-ot lényegében szabadon támadhatják meg köztünk élő sunyi átlagnácik; amíg meleg polgártársaink rejtőzködni kényszerülnek, megalázó megjegyzéseket és sokszor fizikai inzultusokat szenvednek el a hétköznapokban; amíg nem sétálhatnak szabadon, kézen fogva a párjukkal a városban, addig bizony szolidárisnak illene lennünk, és el kellene fogadnunk: a heteroszexuálisok joga az önkéntes polgárjogi szerződéshez, nevezzük ezt akár házasságnak, őket is megilleti.

De diszkrimináció-e, ha melegek nem házasodhatnak? Csak, ha a hagyományos módon értelmezzük a házasság fogalmát. Nem diszkrimináció természetesen a többnejűség tiltása, a rokonokkal, kiskorúakkal kötendő házasság tiltása, és itt most axiómaként kezeljük, hogy nem, nincs slippery slope, a melegházasság engedélyezése bizonyítottan nem nyit kaput ezek előtt.

A házasság intézményét leginkább az abban születendő gyermek érdeke, biztonsága miatt kell védeni, éspedig a felelőtlenségtől, a kétségtelenül “szabad”, de immorális promiszkuitástól. A gyermeknek érzelmileg biztos, stabil családi háttérre van szüksége, és ezt bizony elkötelezett, monogám meleg párok is tudják neki garantálni (és sokszor heteró párok sem tudják mindig). Ez szól a meleg házasság mellett konzervatív szempontból. A stabilitásra, az elköteleződésre persze a pároknak akkor is joguk van, ha nem terveznek gyereket (örökbefogadni sem), és ez is éppúgy vonatkozik heteró, mint meleg párokra.

Ami valóban diszkrimináció: a házasság és a többi élettársi kapcsolat, bejegyzett partnerség közti jogi különbség. Ha ez a különbség eltűnik pl. az öröklés, a kórházi ápolás, a tb, a névhasználat, a hitelfelvétel stb. terén, akkor már teljesen másodlagos kérdés, hogy házasságnak nevezzük-e mindkét variációt, vagy a házasság marad a heteró párok “privilégiuma”. Ha így nézzük a kérdést, máris leszereltük a kultúrharcot, és nem valamiféle “szociális forradalom” szekerét toljuk, hanem az egyéni jogok, az egyéni szabadság, és a kapcsolatokban születendő gyermek érdekeit nézzük.

Tetszetős anarcho-kapitalista érv az állam kivonása  a “házasság-bizniszből”, mondván, mi köze hozzá. Tény, hogy jogok nem származhatnak az államhatalom “kegyéből”. Ám mivel a joguralmat mindannyiunk szabadsága és biztonsága érdekében fenn kell tartani, hiszen jogok csak törvényi keretekben számonkérhetők, ha nem akarunk kizárólag privát szerződések törzsi háborúiban elsüllyedni, nem az államot kell kivonni ebből a bizniszből. A törvény előtti egyenlőséget kell helyreállítani.