Gyurcsány Ferenc már nagyon várja. A türelmetlenségét megértem, habár szerintem más eredményekben reménykedünk egy esetleges előrehozott országgyűlési választáson. De bárcsak ott tartanánk, hogy az általam támogatott nézetek képviselői mindenféle rossz kompromisszumkényszer nélkül megmérkőzhetnek az övéivel!

De mi az esélye egy előrehozott választásnak, főleg az általa kívánt „nyugodt, demokratikus erők által szervezett kormányváltásnak”? Nem sok. Soron kívül kormányt buktatni vagy maga a kormánypárt tud (ebben Fletónak többféle tapasztalata is lehet), vagy az utca. Technikailag el lehet persze képzelni olyasmit is, hogy a kormánypártokon belüli erők összeállnak a parlamenti ellenzékkel és konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatják a kormányt.

Csak erősen kérdéses, hogy a kormánykoalíción belül a demokratikus erők állnak-e inkább össze a magát demokratikusnak címkéző ellenzékkel, vagy esetleg a rendpártiak a még inkább rendpárti ellenzékkel. Ha pedig az országgyűlésen kívüli megmozdulások vezetnek el a kormány lemondásához, annak nyugodt jellegében bízni erős optimizmust igényel.

De van-e esély rá, hogy bármely – akár a fentiektől eltérő forgatókönyv megvalósul? Van. A Fidesz-KDNP választási diadalai nem a semmiből jöttek: a társadalom támogatásával nyerték sorra a választásokat 2009 óta. Most hagyjuk, hogy ezt a támogatást az ügyes propaganda, a kínált jövőkép, az előtte kormányzók bűnei vagy hibái, esetleg a magyar nemzet százéves politikai tehetetlensége hozta el. (Persze, érdemes és szükséges is ezeket az elemzéseket elvégezni, összevetni, értékelni. Csak most nem erről van szó.) A Kubatov-féle listák és mozgósító rohamcsapatok önmagukban kevesek lettek volna a győzelmekhez, hasonlók felállítása nem fogja megfordítani a következő választáson – legyen az rendes, vagy előrehozott – az erőviszonyokat. Akkor hát mi?

Az erőviszonyok már változnak, ezt mutatja az őszi tüntetéshullám, a Veszprém megyei két képviselőválasztás, több önkormányzati pótválasztás és a közvéleménykutatások is. Persze, épp a hivatkozott ábra alapján nem vehető biztosra, hogy a mostani népszerűségvesztés tartós is marad. A tüntetések kifulladtak, az időközi választások ritkák, a gazdasági helyzet javulása még visszahozhatja a Fidesz-KDNP-t a csúcspontok közelébe, mire választásokra kerül a sor. Ezt mondogatják a párton belül is. És még van valami benne.

Tegyük fel hát úgy a kérdést: mikor bukhat meg a Nemzeti Együttműködés rendszere? (Ezzel finoman egy párton belüli változás lehetőségét is nyitva tartjuk és a baloldal, mint váltóerő szerepet sem tesszük egyetlen alternatívává.) Nyilván akkor, ha az említett társadalmi támogatás elfogy mögüle, de legalábbis veszélyesen meggyengül. És ez nem biztos, hogy nagyon messze van.

Egészségügyi dolgozók demonstrációja Budapesten: Cser Ágnest kifütyülték (Fotó: hvg.hu)

Egészségügyi dolgozók demonstrációja Budapesten (Fotó: hvg.hu)

Egy ismerősömet nem sokkal a 2010-es választások után bocsátották el állami vállalatnál betöltött állásából. Szegény elkeseredve panaszkodott: le kellett volna fényképeznie a szavazólapját és ezzel bizonyítani, hogy ő a Fideszt támogatta. Vagy emlékeznek Sólyom Lászlóra, aki erkölcsi tekintélyével és súlyával csak a ballib kormány ellen lépett fel, a Fidesz-KDNP ámokfutás kezdetén nagyokat hallgatott? Úgy tették lapátra az első lehetőségnél, hogy csak na!

És még mennyien járnak ebben a cipőben! A Fidesz kétharmadát valahol a 2008-as „szociális” népszavazással alapozta meg. Az oktatási és egészségügyi reform ellen küzdők helyi véleményvezérek: pedagógusok, körzeti orvosok, kórházvédők voltak. Én nem állítom, hogy az MSZP-SZDSZ kormány minden ötlete jó volt, azt sem, hogy megfelelően előkészítve akarták bevezetni őket. De az ellenük folyó kampány mindenféle változást elutasított, jó időre lehetetlenné téve az ágazatok korszerűsítését, átalakítását a 21. század követelményeihez.

Akik lelkesen megszavazták, hogy a tanárok továbbra is a régi módon tanítsanak és osztozzanak a tankönyvkiadók promóciós támogatásain, akik voksuk mellett tüntetéssel is támogatták, hogy a doktor urak továbbra is magánpraxist folytassanak az állami kapacitásokon, azok számára sem az nem volt kérdéses, hogy elmenjenek-e szavazni az országgyűlési választásokon, sem az, hogy hova tegyék a X-et. A kampány hősei meg is kapták a jutalmukat: a közoktatás és a felsőoktatás átalakítását 21. helyett 19. századi elvek szerint, a finanszírozhatatlan egészségügy lassú sorvasztását hatékony átformázás helyett. A lelkes támogatók is élvezhetik szülőként, betegként a döntéseik eredményét. (Sajnos, nem csak ők, mi is.)

De említhetnénk a tudományos élet kiválóságait is: díszkötésnek használt Professzorok Batthyányi Körét, a kancellárokkal – újabban már konzisztóriummal – gúzsba kötött rektorokat, az alapkutatási finanszírozástól megfosztott Magyar Tudományos Akadémiát. (Személyesen voltam tanúja annak, hogy az akadémia egyik tagja nyilvánosan lelkesedett az OTKA elvételéért, persze a kezelést megkapó Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal képviselői előtt.)

Folytathatjuk a már hét éve béremelést nem kapó, de változatos módon megalázott köztisztviselőkkel, a figyelmen kívül hagyott szakszervezetekkel, a társadalomtudományok kutatóival, akiknek már véleményét sem kérik, a különadókkal kiszárításra ítélt ágazatok vállalkozóival és dolgozóival, a trafikosokról és az állami földek bérlőiről sem megfeledkezve.

Ezek a csoportok nem tolták olyan nyíltan a Fidesz szekerét, mint a pedagógusok és egészségügyiek, de számos képviselőjük jelezte, hogy őket támogatja. Hát még a színészek, zenészek, énekesek, sportolók között hányan voltak!
Mostanra a hajdani támogatók sorra ismerik fel: azt kapták jutalmul, amit a Fidesz ellenzői büntetésül. Kivételt csak az élvez, aki vér szerinti, beházasodott, vagy fogadott tagja a Családnak.

A csókos kapitalizmusban a tűzhöz közelállóké nemcsak a gazdasági növekedés haszna, de maga a piac is. (És korrupcióról még nem is beszéltünk.) De az udvari beszállítók és a szolgáló nemesek köre véges, mindenki nem férhet bele. Bajba akkor kerül a NER, ha a kimaradók belátják: az alkalmazkodás, a meghunyászkodás nem hoz semmit, előbb-utóbb mindenki a kifosztandók listájára kerül. Amikor a lázadás lehetséges nyereségével már nem áll szemben a konformizmusé, hanem a potenciális veszteség az alternatíva.

A pedagógus- és az egészségügyi dolgozók tüntetései azt mutatják, hogy ez a felismerés születőben van. Cser Ágnes és korábban Gaskó István beégése annak bizonyítéka, hogy már nem elég néhány vezért pórázra fogni, a nyáj már nem megy automatikusan a kolomp után. És készülődnek mások is. Ha az felismerés szülte bátorság megerősödik, akkor majd lesz valódi összefogás is a közös érdekek mentén. És akkor megbukik a Nemzeti Együttműködés hazug Rendszere.