A feltétel nélküli alapjövedelemről az elmúlt időszakban megjelent írásainkkal vitázik vendégposztunk szerzője, dr. Erőss Gábor szociológus, a Párbeszéd Magyarországért (PM) elnökségi tagja, Budapest 8. kerületének önkormányzati képviselője:

A közelmúltban több olyan cikk is megjelent a Kapitalizmus blogon (itt, itt és itt), amely az alapjövedelem témájával foglalkozott. Jelen írásban 1-2 félreértésre szeretnék reagálni, és kifejteni, hogy milyen liberális, illetve libertárius elvek alapján támogatható az alapjövedelem. Mert bár mi, PM-esek, zöld baloldaliként határozzuk meg magunkat, az alapjövedelem messze túlmutat ezen az ideológiai pozíción. Nem véletlen, hogy a mostani finnországi választásokat megnyert Centrumpárttól kezdve Friedrich Hayeken át Surányi Györgyig nagyon sokan támogatják az alapjövedelem elvét.

Az alapjövedelem munkavállalókat érintő része lényegét tekintve megegyezik a Milton Friedman által bevezetni javasolt negatív adóval. Mindenestre a PM/MMAA vitairatában javasolt koncepció is negatív adó révén juttatná alapjövedelemhez a minimálbéreseket és alacsony jövedelműeket (lásd: 11-12. o.). Márpedig Friedmant aligha lehet baloldalisággal „vádolni”, vagy azzal, hogy ne lett volna híve a kapitalizmusnak.

És itt gyorsan egy félreértést is eloszlatnék: a blogon közölt írásában Ansinn amiatt aggódik, hogy „A minimálbér most javasolt megemelése mindenkit kiszorít, aki nem képes a 100 000 forint + terheinek megfelelő összeget a munkájával előállítani.” Csakhogy nincs szó tehernövekedésről. Javaslatunk lényege, hogy csak a nettó minimálbér nőjön, annak terhei ne nőjenek, tehát a munkaadók számára egyetlen fillérrel sem drágul egyetlen munkavállaló foglalkoztatása sem.

A Kapitalizmus blog másik „ikonját” is hadd idézzem! Hayek kifejezetten kiállt az alapjövedelemért:

„A mindenki számára biztosított alapjövedelem, avagy egyfajta küszöb [az eredetiben: ’floor’] ami alá senki sem kerülhet, még akkor sem, ha nem képes gondoskodni magáról (…) egy a mindenkit fenyegető kockázatok elleni teljesen legitim védekezés (…)”.

A másik érve, hogy az alapjövedelem az egyént felszabadítja annak a csoportnak az uralma alól, amelybe beleszületett. Szabaddá teszi.

Az alapjövedelem megvalósítja a libertáriusok legfőbb célkitűzését: véget vet a paternalista állam korszakának. Libertárius szempontból az alapjövedelem (vagy valamely ahhoz hasonló konstrukció) előnyei kézenfekvőek: a rendszer egyszerűsödése csökkenti az adminisztrációt, az állami bürokráciát. Friedman azzal érvel, hogy a rászorulók a leghasznosabb formában kapják a segítséget: készpénzben. Bár Friedman azt is mondja, bármilyen intézkedés, amely a szegénység csökkentésére irányul, csökkenti az ösztönzést arra, hogy az emberek segítsenek magukon, ám rögtön hozzáteszi: ha a támogatási szint ésszerű, nem szünteti meg egészen, hiszen minden megkeresett extra dollárral nő a fogyasztásra fordítható összeg.

PMA PM által támogatott alapjövedelem-koncepcióban szereplő összeg havi 50 ezer forint – ez az, ami reálisan megvalósítható. Ez semmiképp nem mondható olyan összegnek, amelynél már megszűnne az ösztönzés további elkölthető forintok megszerzésére, hiszen nem éri el a hivatalos létminimumot sem. A munkával megszerezhető jövedelem továbbra is fontos ösztönző maradna, sőt. Nőne a különbség a munkát nem végzők és a munkavállalók jövedelme között. Ez ma jellemzően kb. 46 ezer forint (ami az aktív korúak 22 800 Ft-os ellátásának és a 69 ezer forintos nettó minimálbérnek a különbözete), ami az Alapjövedelem bevezetésével 50 ezerre nőne, mivel a minimálbér is 100 ezerre emelkedne a jelenlegi nettó 69 ezerről (anélkül, hogy a bruttó minimálbér, vagyis a foglalkoztatás költsége emelkedne).

Ha valaki hisz a kapitalizmusban, akkor aligha lehet annyira szkeptikus a pénz ösztönző hatását illetően, hogy azt higgye, elég egy kevés belőle, s már el is veszti minden vonzerejét. Az alapjövedelem ráadásul nem a munkavállalás ellen hatna, hanem éppen segítséget jelentene a munkapiacra lépéshez, hiszen a munkakereséshez (utazás, telefonálás stb.) magához is anyagi források kellenek. Sokan bele sem gondolnak, hogy például egy zsákfaluból eljutni egy gazdaságilag viszonylag prosperáló megyeszékhelyre milyen tetemes költséget jelenthet. És – mint azt már másutt megírtam, hivatkozva Szalai Júlia adataira – a valóság az, hogy az emberek szeretnek dolgozni. Éppen ezért az alapjövedelem bevezetésétől inkább a munkakínálat bővülését, mint szűkülését lehet várni.

A Kapitalizmus blogon mostanában megjelent posztok azonban nem is a munkakínálatra koncentrálnak, hanem morális kérdésekre. Olyannyira, hogy bell posztjának már a címében „morális atombombáról” ír, s azt írja: „különböző teljesítmény szerinti jövedelemkülönbség jogos. Abba erőszakkal belenyúlni rablás”, Ansinn pedig azt kérdezi: „mindenkinek joga van arra, hogy a társadalom többi tagja eltartsa őt?” Lényegében mindkét szerző – különböző stílusban – azt az elvet fejezi ki, hogy teljesítmény, azaz piacon értékesíthető munka nélkül ne járhasson pénz (természetesen ebbe nem értik bele a tőke- és földtulajdonosokat).

Aki azonban hisz a kapitalizmusban, annak el kell fogadnia, s be kell őszintén vallania, hogy a kapitalizmusnak a munkanélküliség lényegi és megszüntethetetlen része. Kornai János – aki hisz a kapitalizmusban – úgy véli: míg a szocialista tervgazdaságra az áruhiány és a munkaerőhiány, addig a kapitalista piacgazdaságra ennek éppen ellenkezője, az áruk és a munkavállalók túlkínálata (azaz a munkanélküliség) a jellemző. Ezt a tényt csak olyan módszerekkel lehet megpróbálni időlegesen elfedni (lásd orbáni közmunka), amellyel egy libertárius, egy liberális aligha érthet egyet. Ez egyben azt is jelenti, hogy az „aki nem dolgozik, ne is egyék” elv a kapitalista termelési rendszerben, különösen a létező magyar kapitalizmusban, ahol egész régiókból vonult ki a tőke, munkahelyestül, egyszerűen nem értelmezhető.

Ha a munkanélkülieket a gazdaság tartalékseregének tekintjük – amint azt sok közgazdász teszi -, akkor eszünkbe kell jusson, hogy egy sereget is etetni kell. Ha a sereg semmilyen ellátást nem kap, elpusztul, nem lesz hadra fogható. Az egyéni tragédiákon túl ez tragédia a teljes gazdaságra nézve is. Az alapjövedelem egyértelműen javítja a foglalkoztathatóságot. (Ami nem összetévesztendő a foglalkoztatottsággal, de annak előfeltétele).

Bell posztja szerint azért nem is vitaképes a javaslatunk, mert „a legtöbb országban a jövedelmeket emberek keresik meg szorgalommal, kreativitással, tudással, erővel.” De ezt egy pillanatra sem vitatjuk. (Vagy ha igen, akkor majd Piketty nyomán, máskor). Az alapjövedelem nem tesz mást mint hogy meghatároz (ha tetszik: Hayekot követve) egy viszonylag alacsony, 50 ezer forintos szintet, ami alá senkinek nem csökkenhet a jövedelme; de ezzel nemhogy csökkentené, ellenkezőleg: növeli a társadalom kreatív energiáit. Kutatások bizonyítják, hogy a kreativitást az anyagi motiváció nem növeli, hanem csökkenti; a kreativitáshoz más kell: kíváncsiság, belső motiváció és autonómia.

Visszatérve a morális szempontokra: társadalmunkban a pénznek olyannyira fontos szerepe van, hogy bizonyos mennyiség elengedhetetlen az emberi méltóság megőrzéséhez. Aki morálról beszél, annak aligha lehet közömbös az emberi méltóság. Nehezen képzelhető el olyan morál, amelyben semmilyen szerepe nincs az emberi méltóságnak. Ez alól a libertárius nézeteket vallók sem lehetnek kivételek. Javaslatunk az emberi méltóság, és az azzal elválaszthatatlanul összefüggő egyéni szabadság kiteljesedésére irányul. A Braun Róbert által is idézett Real Freedom for All What (if Anything) Can Justify Capitalism? című Van Parijs kötet az alapjövedelem erkölcsi alapjait is megteremti – pro-kapitalista nézőpontból! A szabadság elidegeníthetetlen érték kell hogy legyen: mindenkit megillet, kivétel nélkül, azokat is akiknek nincs munkájuk.

Ansinn posztja azonban más, egészen konkrét kritikákat is megfogalmaz. Perdöntő ellenvetésként értékeli, hogy

„mi a csuda garantálná, hogy a hazai gazdálkodók által kínált javakra, szolgáltatásokra költik el a többletjövedelmet azok, akik kapják? Magyarországon eddig minden lakossági keresletélénkítés az import elszaladásához vezetett”.

Ez valóban fontos kérdés. A válasz első része az, hogy az alacsonyabb jövedelműek fogyasztói kosarában, akiknél a jövedelemnövekedés jelentős, kisebb arányban vannak importtermékek, mint a magasabb jövedelműeknél, ritkábban utaznak külföldre is.

A válasz másik része, hogy a külkereskedelmi mérleg jelenleg annyira pozitívan áll, hogy – amint a koncepció bemutatóján Surányi is rámutatott – elbírja az import növekedését. Ansinn megemlíti a kereslet-alapú infláció veszélyét is, jelezve, hogy elmúlhat a jelenlegi deflációs időszak. Ez tiszteletre méltó óvatosság, de talán eltúlzott. Egy olyan gazdaságban, amelyre mégiscsak az árubőség jellemző, s azért van bizonyos területeken piaci verseny is, ráadásul nyitottnak is mondható, a kereslet-alapú infláció nem jelenthet igazán nagy kockázatot. Már ha egyáltalán hiszünk benne; a monetaristák szerint ilyen nem is létezik.

Mindemellett Ansinn arról is ír:

„Nagyon jó gondolat az, hogy az átláthatatlan, bonyolult és így feleslegesen sok munkaerőt lekötő szociális támogatási rendszert egyszerű, egyösszegű jövedelemtranszferrel váltsák ki.”

Ez lehet talán az a döntő érv, amely miatt lesznek majd libertáriusok – olyanok, akik nem hisznek az államban, de hisznek az emberi méltóságban –, akik az alapjövedelem mellé állnak.

(Fotó: PM)