Már hét év eltelt az úgynevezett szociális népszavazás óta, de a politikai mozgósításra alkalmas kérdések mit sem változtak. A társadalom ajakán újjászülető válaszok sem, pedig azok működésképtelensége többszörösen bebizonyosodott.

Aki valaha került már személyes kapcsolatba a magyar egészségügyi ellátórendszerrel, pontosan tudja, hogy időben eljutni egy szakorvosi vizsgálatra sokszor vagy személyes ismeretséget, vagy némi anyagi juttatást igényel. Ilyen körülmények között kissé képmutatónak tűnik az azt követő felháborodás, hogy a kormány bedobja a hálapénz törvényesítésének lehetőségét. Hiszen semmi más nem történik, mint hogy a kormány lényegében elismeri: annyira kilógnak a farpofái a gatyájából, hogy másképpen nem tudja megoldani az egészségügyi hivatást gyakorlók anyagi motivációját. (Hogy ennek a magyar gazdaság teljesítményének gyengesége-e az oka, vagy az üzletszerűen elkövetett lopás, lényegében most közömbös.)

Önmagában annak kimondása, hogy az egészségügyi hivatás gyakorlói is akkor maradnak szívesebben fényes hazánkban, ha méltóképpen meg vannak fizetve, azért talán mégsem ördögtől való. Miközben közismert, hogy a hivatalos kamarai álláspont ellenére bizony van olyan, őszülő halántékú szakorvos, aki kis hümmögés után elfogadja a hálapénzt, és vannak olyanok is, akik tényleg hivatástudatból készek nevetséges bérért a lelküket is kitenni a betegeikért.

Mindezzel szinte egyidőben napvilágot lát egy másik ötlet, amely ezúttal a felsőoktatási szakok megtépázásáról szól. Ezt is országos felháborodás, újabb diáktüntetések követik. Pedig ismét nincs szó másról, mint arról, hogy a kormány ott próbálja megfogni a pénzt, ahol csak tudja, így kénytelen-kelletlen elismeri, hogy a költségvetés egymaga nem tud fenntartani akkora felsőoktatási intézményrendszert, mint eddig.

Ezért aztán akár dicséret is járhatna azért, hogy a kormány a számára kulcskérdésnek tűnő ügyekben lényegében a saját köpése alá áll. Több mint hét év telt már el azóta, hogy az Orbán Viktorék által felhergelt választópolgárok többsége felült a szociális demagógiának, és népszavazáson jelentette ki: nem kíván részt venni sem az egészségügy, sem a felsőoktatás finanszírozásában közvetlen befizetésekkel, az érintett területeket reformálni próbáló baloldali-liberális koalíciót pedig ugyanez a közhangulat (amely részben a tenni akarást, részben viszont éppen a tétlenséget büntette) elsöpörte, s kétharmados többséghez juttatta Orbánékat.

Reálisan létező egészségügy (fotó: hvg.hu)

Reálisan létező egészségügy (fotó: hvg.hu)

Azok a várakozások, amelyek szerint a minden korábbinál erősebb felhatalmazás majd megteremti az elszántságot is a szocializmus mementójaként ittmaradt államháztartás reformjainak végiggondolására és végrehajtására, naivnak bizonyultak: attól, hogy egy politikai erő kétharmados felhatalmazással rendelkezik, a reformok nem lesznek kevésbé fájdalmasak. Akárki akármekkora felhatalmazással van ugyanis hatalmon, a kérdés ugyanaz lesz: tudja-e finanszírozni a vízfejű magyar állam önmagát anélkül, hogy a gazdaságot megfojtaná, vagy sem. Természetesen Orbánék alatt sem tudja, de a szimbolikus kormányzással és a rezsicsökkentés nevű cirkusszal ezt egy ideig ügyesen leplezték.

Azt viszont, hogy az ingyenes egészségügy és az ingyenes felsőoktatás ígérete betarthatatlan, nyilvánvalóan akkor is tudták, amikor ezekkel kampányoltak (ezt onnan gondolom, hogy már akkor is olyan közgazdasági lángelmékkel voltak megerősítve, mint Matolcsy György vagy Varga Mihály). Röviden: legkésőbb 2008 óta hazudtak annak érdekében, hogy hatalomra kerüljenek.

Ma azonban emiatt nem tüntet senki, nem hányja a kormány szemére, hogy megtévesztette őt a szavazata leadása előtt. E tekintetben a helyzet gyökeresen más, mint 2006-ban, amikor sok-sok öntudatos civil gyújtogatott kukákat azért, mert a választások előtt nem láthatta a központi költségvetés tárgyhavi hiányáról szóló pénzügyminisztériumi gyorsjelentést, holott nyilvánvalóan egész más döntést hozott volna, mondván: a költségvetés elsődleges egyenlege nominálisan és a GDP százalékában is negatív irányban eltér a prognózistól, hát mit pazarolnak itt önök, uraim?!

Nem, ennek a civil kurázsinak ezúttal nincs nyoma, sokkal inkább azt kérik számon a tüntető diákok, hogy az állam miért nem tart fenn továbbra is adóforintokból fenntarthatatlan egyetemi szakokat. (Ezek a diákok természetesen nem azonosak a 2008-as diákokkal, hiszen utóbbiak már valószínűleg végeztek, s azóta elhelyezkedtek a reálgazdaságban, vagy egy olyan cégnél, amely állami támogatásra pályázik, vagy olyannál, amely pályázatírással foglalkozik, ez a két tevékenység ugyanis ma a gazdasági realitás igen jelentős része.)

Megjegyzendő, hogy egy kedves rokonom, aki egyike a vallásos Orbán-hívőknek, s aki minden nagy szociális dzsemborin ott volt, egy szükséges vizsgálatra úgy tudott hosszú hónapos várakozás helyett napokon belül bejutni, hogy az orvos készségességét némiképp ösztönözte egy kis paraszolvenciával. Ezt csak a következetesség illusztrálása érdekében említem meg.

Ennél fontosabb, hogy megdöbbentő a „szociális népszavazás” óta eltelt idő kínálta perspektíva. 2008-ban a Time magazin összesítése szerint egyebek mellett a különböző elektromos autók, a Nagy Hadronütköztető, illetve a filmek és tévésorozatok streamelésével foglalkozó Hulu (majd a Netflix) által megalkotott üzleti modell számított az év technológiai és üzleti újdonságának. (Érdekes, hogy sem a Hulu, sem a Netflix nem elérhető legálisan Magyarországon, Ausztriában viszont igen.)

S miközben ma már a Microsoft holografikus szemüvege a téma, mi az elmúlt hét évben is ugyanazt a fekáliát passzíroztuk, mint a Bokros-csomag kiherélését (a magánnyugdíjpénztári rendszer első megnyirbálását és a rászorultsági elv eldobását, ideértve az első tandíj megszüntetését) követő 10 évben: legyen ingyenes lehetőleg minden, mert különben tüntetések és vasutassztrájk lesz. Az a fiatal tehát, aki például jövőre érettségizik, pontosan ugyanazokkal a kérdésekkel szembesül, ha újságot olvas, mint amelyek már a születésekor is alkalmasak voltak a mindenható államban hívő választók mozgósítására.

Két dolog változott azóta: egyrészt bebizonyosodott, hogy a mindenható államra alapozott modell nem működik. Másrészt, ennek ellenére, a választók még nagyobb része áll át a rendpártiság oldalára.

Nem lenne tehát vesztenivalója egy olyan ellenzéki mozgalomnak, amely őszintén felvállalja, hogy az öngondoskodásra alapozza a politikáját, alapvető célja a jogállam és a piacgazdaság helyreállítása, a külföldi befektetők visszaédesgetése, amelyek munkahelyeket hozhatnak létre, és az euró bevezetése a lehető legrövidebb határidőn belül. Persze ez sajtótájékoztatókkal nem megy: minden nap, városokban, kistelepüléseken és tanyákon kell meggyőzni az embereket, hogy a gazdaság csak több szabadsággal tud bővülni, és ez az egyetlen esély a szegénység tartós csökkentésére.