Április 25-én volt Sir John James Cowperthwaite születésének századik évfordulója. Hogy ki volt John Cowperthwaite? Talán a legtisztábban libertárius államférfi a világ történetében. Hogy mi volt? Hongkong brit koronagyarmat pénzügyminisztere 1961-től 1971-ig. A politikusok közül elsősorban neki köszönhető, hogy a hétmilliós (nem is olyan kicsi) városállam ma a világ egyik leggazdagabb országa, körülbelül egy szinten Svájccal.

 

Sir-John-Cowperthwaite

A történet sok tekintetben párhuzamos a szingapúrival: a stratégiai helyzetben lévő kikötőnek, amelynek más komparatív előnye nem volt, lehetetlen helyzetből kellett kiutat találnia. A kommunisták kínai győzelmével, a koreai háborúval és a kereskedelmi embargóval megszűnt a gyarmat kereskedelmi-szállítási közvetítő szerepe. A talpalatnyi szabad – brit védelem alatt álló – földre özönlöttek a politikai és gazdasági menekültek. Voltak köztük kapitalisták is – ők gründolták a textilipart, amely kezdetben felszívta a munkaerőt.

Ekkor, a nyomorúságos ötvenes évek végeztével lépett a színre Cowperthwaite. (A nyomorúság viszonylagos, hiszen a szomszédos Kínai Népköztársaságban az 1950-es évek végén az ismert világtörténelem legnagyobb éhínsége pusztított a tervgazdaság és a köztulajdon erőltetésének következményeként.) A kőszívű libertárius gyarmati tisztségviselőnek egyetlen alapelve volt: minél kevesebb állami beleszólás a piacgazdaságba.

Aki dolgozni tudott, az ekkorra már dolgozott. Silány bérért, rossz körülmények között, hosszú munkaidőben, de dolgozott, Cowperthwaite tisztában volt azzal, hogy ha egy országnak nincsenek természeti erőforrásai, akkor a dolgos szegénység csak egyféleképpen szüntethető meg: minél több tőke behozatalával. A tőke pedig akkor jön, ha békén hagyják, és biztonságban érzi magát.

A pénzügyminiszter államellenessége odáig ment, hogy nem bolygatta a máig kivételesen barátságos hongkongi adórendszert. Tudni kell, hogy Hongkongban nem létezett személyi jövedelemadó mint olyan: adóztatták a bérbeadást, a fizetést és az üzleti nyereséget (de csak azt, ami belföldről származott), és a három adónemben fizetett adó együtt nem érhette el az összes jövedelem 10 százalékát. Elődjéhez hasonlóan Cowperthwaite is tervbe vette a “normális” szja-t, de mivel a helyi üzleti körök ellenálltak, vállat vont, és beállt az “inkvizitorikus” szja bírálóinak sorába. Azt tette, amit a helyi üzleti közösség jónak látott, és az volt a jó. Hongkongban meglepően sok adó folyt be, miközben pár élvezeti és luxuscikket kivéve nem voltak importvámok – és az államháztartási hiány fogalma ismeretlen volt. Két idézet:

Egyszerűen szólva, a pénz azért jön ide, és azért marad itt, mert tudja, hogy amikor akar, elmehet. Ha megpróbáljuk tilalmakkal útját állni, el fog menni, és nem tarthatjuk vissza, aztán már nem jön több pénz. Nemigen hiszek abban, hogy emberek bármilyen testületének elegendő ismerete lehet a múltról, a jelenről és a jövőről ahhoz, hogy “fejlesztési prioritásokat” állapítson meg— ami nyilván azt jelentené, hogy bizonyos fejlesztéseket mint jókat finanszíroz, másokat pedig mint rosszakat megtilt.

És:

Aggasztó a sugalmazás, hogy Hongkong népét, akár egy gyereket, meg kell jutalmazni, amiért a múlt évben jól viselkedett, és meg kell vesztegetni, akár egy gyereket, hogy jövőre is jó legyen. Én elítélem ezt a paternalista, sőt kolonialista szemléletet, mint népünk durva megsértését.

Hongkong úgy lett a térség pénzügyi központja, hogy saját jegybankja nem volt; a fizetőeszközöket kereskedelmi bankok bocsátották ki. Cowperthwaite odáig ment az államellenességben, hogy ellenezte az ingyenes közoktatást és a tömegközlekedési fejlesztést – ennek természetesen megvoltak a múló következményei az élet minőségében, de a növekedést és így az élet minőségének hosszú távú javulását nem befolyásolták.

Mélyen megvetette az állami kliensrendszert, amit mifelénk sokan “a” kapitalizmusnak hisznek:

Meg kell vallanom, viszolygok minden olyan felvetéstől, hogy az állami pénzalapokat kiválasztott és ennélfogva kiváltságos nagyiparosok támogatására fordítsuk, főleg ha ez olyan bürokratikus nézeteken alapul, amelyek meghatároznák, hogy mi a jó és mi a rossz az ipar fejlődése szempontjából.

Cowperthwaite felügyelt a gazdaságra (az “irányítás” az ő esetében rossz szó), amikor 1967-ben a kommunista Kínából a munkásmozgalmi tiltakozásra szélsőbalos politikai zavargást szerveztek rá (ennek a leverését a pekingi sajtó a fasizmus jelének nevezte – miközben náluk a XX. századi totalitarizmusok történetének egyik legszörnyűbb fejezete, a kulturális forradalom zajlott). Válaszul a brit (nem mellesleg: a munkáspárti kabinetnek alárendelt) gyarmati kormányzat javított a munka- és életkörülményeken, lakásépítkezéseket, közmunkaprogramokat indított), de ekkor már volt miből, és a szárnyalás nem tört meg.

A Cowperthwaite-től meghatározott pálya az ipari kapitalizmus rövid korszaka után átvezette Hongkongot a posztindusztriális korba: ma már Hongkong a világ leginkább szolgáltatásokon alapuló gazdasága (a GDP 90%-a innen származik), egyszersmind az egyik legszabadabb gazdasága: Szingapúrral párban vezeti a versenyképességi és a vállakozásbarátsági ranglistákat.

A posztindusztriális átmenet pedig lehetetlen bizonyos – nem is alacsony – szintű állampolgári, egyéni szabadság nélkül. Hongkong, amely brit függő területből lett különleges igazgatású kínai terület, sohasem válhatott mintademokráciává, de az egyén politikailag összehasonlíthatatlanul szabadabb, mint a kontinentális Kínában. Ez okot ad rá, hogy elgondolkozzunk Kína jövőjén: a gazdaság sokáig növekedhet központi irányítással, a piaci szereplőknek meghagyott több-kevesebb önállósággal, valódi politikai szabadság nélkül – de ha az állam uralma megmarad az egyén felett, akkor az állam előbb-utóbb súlyos hibákat követ el, és a növekedés lefékeződik, megáll, vagy hanyatlásba fordul át. Vagy folytatódik, de akkor Kína nem lesz többé kommunista, ahogy Hongkong nem volt soha.