Sok szó esik arról, hogy az állam egyre nagyobb mértékű bürokratikus terheket ró a vállalkozásokra, egyre több adminisztratív kötelezettségnek kell eleget tenni a napi működéshez. A Világgazdasági Fórum legutóbbi Nemzetközi versenyképességi jelentése szerint, míg Magyarország összesítve a 60. helyen szerepel a jelentésben vizsgált 144 ország rangsorán, a kormányzati szabályozások terhei tekintetében – mely azt vizsgálja, mennyire nehézkesen felelnek meg a vállalkozások a kormányzat adminisztratív elvárásainak – mindössze a 129. helyen áll.

A vállalkozásokat sújtó bürokrácia mellett viszont ritkábban foglalkozunk azzal, hogy az állam milyen mértékű adminisztratív feladatokkal terheli saját magát. Pedig amellett, hogy a vállalkozások adminisztratív költségei a GDP kb. 10%-át teszik ki, az állam a saját szervezeteinek működtetésére is hasonló nagyságrendű összeget költ.

Az egyes kormányzati funkciók működtetésének kiadásait mutató COFOG (Classification of Functions of Government) szabvány alapján 2013-ban általános közszolgáltatásokra a GDP 11,6%-át költötte az állam, míg ez az arány az Európai Unió tagállamaiban 2012-ben átlagosan 6,7% volt. A kormányzati hatékonyság ugyanakkor a Világbank által publikált Worldwide Governance Indicators (WGI) figyelembevételével csupán 70,3% volt 2013-ban.

Ez a 2000. évi 81%-os szinthez képest meglehetősen elkeserítő, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy 2000-ben az általános közszolgáltatásokra a GDP 9,9%-át költötte az állam. Az elmúlt évtizedben tehát kismértékben növekvő arányú költés mellett 10%-os hatékonyságromlást sikerült elérnie a kormányzatnak.

Ez talán összefügg azzal, hogy az állam az elmúlt években egyre több feladat ellátását vállalta magára. Mivel a gazdasági-társadalmi folyamatok alakulása – a forráselvonás és újraelosztás mellett – elsősorban jogalkotással befolyásolható, az állami beavatkozás mértékét a jogszabályok kibocsátásának intenzitásában is meg tudjuk ragadni.

Míg a kilencvenes években átlagosan 120 törvény és 220 kormányrendelet született egy évben, ez az átlag a kétezres évekre 143-ra illetve 352-re emelkedett, 2011-től pedig már átlagosan 200 törvényt és közel 450 kormányrendeletet hirdettek ki egy év alatt. Az állami szabályozás minősége – a már említett WGI szerint – ugyanakkor nem követte a mennyiségi bővülést, az index 2013-ban 77,5%-os értékkel 11%-kal volt alacsonyabb a 2002-ben mért szintnél.

A joganyag bővülése – az állami szervek működését legalapvetőbben, pénzügyi és eljárásjogi szempontból befolyásoló két jogszabály – az államháztartásról szóló törvény és a közigazgatási eljárási törvény vastagodásán jól megfigyelhető. Míg ezek oldalszáma a kilencvenes évek elején nem érte el a 20-at, napjainkra előbbi terjedelme megháromszorozódott, utóbbié pedig megnégyszereződött. Megfigyelhető, hogy a bővülés mellett a fenti két törvény évenkénti módosításának gyakorisága is jelentősen megugrott.

bürokrácia-hvg

A kilencvenes években a két törvényt átlagosan évi 2,4, a kétezres években már 5,3 alkalommal módosította az Országgyűlés, 2011 óta pedig évente átlag 9 módosítás lépett hatályba. Ugyanez jellemző az egyes ágazatok működését szabályozó törvényekre is, a szociális igazgatásról szóló törvény például hatálybalépése óta 2015. április 1-ig összesen 98 alkalommal módosult: a kilencvenes években átlagosan évente kétszer 2011 óta már átlagosan évi 9-szer.

A szabályozás részletesebbé, és ezzel együtt terjedelmesebbé válásának természetesen objektív okai is vannak, az elmúlt húsz évben végbement változások miatt a kilencvenes évek elején hatályos szabályok nem lennének alkalmazhatók napjainkban. A módosítások gyakoribbá válásának oka pedig talán az, hogy a kormányzat rövid idő alatt próbál alkalmazkodni az életviszonyok változásához, és igyekszik a társadalmi igényekhez igazítani a jogi szabályozást. A módosítások elmúlt évekbeli magas számát az állami szervek rendszerének átalakítása is indokolta. A bővülést viszont fentiek mellett az is okozza, hogy a jogalkotó egyre több jogviszonyt próbál egyre aprólékosabban szabályozni.

A széleskörű, részletekbe menő, gyakran változó szabályok alkalmazása – a húsz évvel ezelőtti állapothoz képest – egyre magasabb szintű felkészültséget igényel. A két említett kódex változásait például elsősorban a kormányzati tisztviselőknek kellett lekövetni, elsajátítani és alkalmazni. Ez nyilván a változásokhoz – és az extra vezetői elvárásokhoz – jól alkalmazkodó, felkészült apparátust is feltételez. Ha viszont megnézzük a köztisztviselői alapilletmények alakulását az elmúlt két évtizedben, azt tapasztaljuk, hogy míg azok a kilencvenes évek elején meghaladták a nemzetgazdasági átlagkeresetet, napjainkra jelentősen elmaradnak attól.

Míg 1992-ben egy már tapasztaltnak mondható, 15 év szolgálati idővel és középfokú végzettséggel rendelkező köztisztviselő illetményalapja 33.000,- Ft, az átlagkereset pedig 27.000,- Ft volt havonta, ugyanezen köztisztviselő illetményalapja 2006. óta máig 96.000,- Ft, míg az átlagkereset ennek közel 2,5-szerese, 238.000,- Ft volt tavaly. Megjegyzendő, hogy az illetményalapra további pótlékok is rakódhatnak (pl. képzettségi-, nyelvvizsga-, munkaköri pótlék), és személyi illetmény is megállapítható a kormánytisztviselők részére, az arányeltolódás azonban így is jelentős.

Akik a közszférában eltöltöttek néhány évtizedet – bár mint láthattuk feladataik egyre bonyolultabbá váltak – feltehetően a béremelkedés elmaradása ellenére sem hagyják el a szektort (hacsak létszámleépítés következtében nem válik meg tőlük a munkáltatójuk). A problémát – az állam működtetésének hatékonysága szempontjából – az jelenti, hogy a pályakezdőknek nem jelent perspektívát a közigazgatás. Míg egy középfokú végzettséggel rendelkező pályakezdő köztisztviselő alapilletménye 1992-ben 15.000,- Ft, a minimálbér pedig 8.000,- Ft volt, 2007. óta a pályakezdő illetményalapja 66.000,- Ft, a garantált bérminimum pedig 122.000,- Ft.

Így jellemzően – mivel az illetmény még pótlékokkal együtt sem éri el a garantált bérminimumot – a pályakezdő köztisztviselők minimálbérrel kerülnek kinevezésre, míg húsz évvel ezelőtt csak az alapilletményük közel duplája volt a minimálbérnek. És a pályakezdő kilátásai sem kifejezetten jók, hiszen jelenleg azoknak az alapilletménye sem éri el a minimálbért, akik már 30 éve szolgálják a közt.

Ez nem kifejezetten vonzó a pályakezdők számára, így félő, hogy elsősorban azok a középfokú végzettségűek lépnek e pályára, akik más, jobban fizető területen nem tudnak elhelyezkedni. Ettől pedig nem fog kilőni a kormányzati hatékonyság. (Lehet álmodozni közszolgálati életpályamodellről, humánpolitikai stratégiáról, toborzásról, karriermenedzsmentről: az, hogy egy munkakör betöltésére milyen jelentkezők közül választhat a munkáltató, elsősorban annak a függvénye, hogy milyen fizetést tud neki kínálni.)

Az állam tehát egyre több feladat ellátását vállalja magára, melynek következtében a joganyag egyre gyakrabban változik, mennyisége pedig nő. A jogszabályokat végrehajtó állami alkalmazottak anyagi megbecsülése ugyanakkor csökken, mellyel párhuzamosan az állam hatékonysága is romlik. Annak ellenére, hogy az állam önmaga működtetésére GDP arányosan más uniós tagállamokhoz képest jóval többet költ, sokasodó feladatait egyre rosszabb színvonalon látja el. A hatékonyság növelése mellett az elvonás csökkentése talán kevesebb feladat vállalásával, deregulációval és anyagilag jobban megbecsült tisztviselőkkel lenne elérhető.

(Fotó: hvg.hu)