Megkezdődött a bejelentkezés az amerikai elnökválasztás jelölti posztjaira, és ilyenkor a libertáriusok, a konzervatívok és a szó valódi értelmében (klasszikus) liberálisok a republikánus jelöltekre figyelnek. “A Kapitalizmus blog tehát természetesen a republikánus tábor győzelmét várja, hiszen az egyéni jogok és a szabad piac védelme elsősorban a GOP-tól várható” – írtuk 2012-ben, és ez semmit se változott.

Különösen amióta a konzervatív-libertárius elveket követő, alkotmányosságért, korlátozott kormányzatért és radikális adócsökkentésért küzdő Tea Party mozgalom újradefiniálta a hirdetendő programpontokat, és új generációk számára is érdekesebbé tette a sokak által csak gazdag fehér öregurak terepének tartott GOP-t. (Libertárius-közeli politikusok a Demokrata párt tájékán is felbukkannak, de a legesélyesebb jelölt, Hillary Clinton hivatalos indulása tárgytallaná teszi a velük való foglalkozást.)

RandPaulA republikánus párt részéről eddig három kitűnő jelölt, Ted Cruz, Marco Rubio és Rand Paul jelezte, hogy indul jövőre az elnöki székért, és hogy eleve rövidre zárjuk: mindhárom kitűnő választás lenne (sajnos a kapitalizmust morális alapon védő Paul Ryan, Romney alelnök-jelöltje úgy döntött, nem indul jövőre, inkább szegénység-ellenes programjára fókuszál). 2012-ben a Kapitalizmus blog két jelölt mellett is “kampányolt”: az azóta országgyűlési képviselővé választott szerzőnk, Kész Zoltán Ron Paul mellett érvelt, e sorok írója meg egyrészt Ron Paul ellen, másrészt – jobb híján – Mitt Romney mellett tette le nem létező amerikai voksát. A GOP-n belüli libertárius kultusz atyja azóta lényegében visszavonult (illetve ő is és think tank-je is inkább Putyin érdekeit követi), fia azonban nagyon is figyelemre méltó, és nemcsak a mi szempontunkból.

Adódna a kérdés: a sajtó által szintén libertáriusként jellemzett Kentucky szenátor, Rand Paul lenne a kedvenc jelöltünk? Most még persze korai állást foglalni. És joggal kérdezhetik, hogy ki az a “mi”? Blogunk szerzői alapkérdésekben, a szabadpiaci értékekben nyilván egyetértenek, sok másban azonban nem, az például egészen biztos, hogy külpolitikai, szociális kérdésekben többen többfélét gondolunk. Tudjuk, hogy nincs tökéletesen “elvhű” jelölt, de ez nem baj, ne is legyen.

Az amerikai libertárius mozgalomnak például alapvetően nincsen külpolitikai elképzelése (már ha eltekintünk a mára teljesen életidegenné vált izolacionista vonaltól), a dogmatikusok számára már az is elvtelen, aki erős honvédelemben-nemzetbiztonságban gondolkodik, így nem pont ezen a területen kezdené a büdzsé csökkentését, sőt. Ez a fenti jelöltek mindegyikére vonatkozik, szerencsére. A teljesen külön induló Libertarian Party jelöltje pedig majd hozza az izolacionista elképzelést: Amerika csak ne avatkozzon be semmibe, ne védje külföldön a saját érdekeit, a világ majd valahogy feltalálja magát.

A fél sajtó által “libertarian”-ként, a CATO által csak “libertarianish“-ként jellemzett Rand Paul (aki egyes amerikai álhírek dacára nem Ayn Rand-ről kapta a nevét) kitűnő és meggyőző szónok, de tipikus flip-flop politikus, hol vállalja, hol tagadja világnézetét, illetve azzal pontosít, hogy ő csupán “alkotmányos konzervatív”, aki a republikánus mozgalmon belül libertárius, amúgy a GOP mainstream vonalát követi. Ami azért nem volt mindig így: pár éve, amikor még nem jutott eszébe indulni az elnöki posztért, úgy fogalmazott, hogy az amerikai elnök “pontos munkaköri leírása az, hogy bűnöző.”

Mai szlogenje, miszerint “győzzük le a washingtoni gépezetet”, azért kicsit még emlékeztet a korábbi, államellenes Rand Paulra. Nem véletlenül írta róla egyik ismerője: apjával ellentétben ő nem akar teoretikus vitákat arról, hogy mi történne, ha teljes egészében megvalósulnának az elvei.

“Visszavesszük az országunkat” – Rand Paul beszéde, amelyben bejelenti indulását:

Rand Paul fontos célja, hogy megtartsa és kibővítse kapcsolatait egyrészt a fiatal, elkötelezett, kormányellenes Ron Paul-táborral, másrészt új rétegekkel, társadalmi kisebbségekkel – könnyen lehet, hogy ez a konzervatív-libertárius stratégia még sikeres is lehet, hiszen azt csak a Demokrata párt gondolhatja, hogy mondjuk a spanyol ajkúak vagy az afro-amerikaiak mindegyike az ő gyámolításukra vár.

Rand Paul fiskális konzervatív, aki a Tea Partyhoz hasonlóan megvédené az alkotmányt, apjához hasonlóan megszüntetné a Fed-et, “100%-os életpártiként” ellenzi az abortuszt, de ezt a kérdést az államokra bízná, nem tiltatná szövetségi szinten. Ugyanez vonatkozik a melegek házasságára, amit ő személy szerint irritálónak tart, de senkit nem akar magatartása alapján megítélni. Ellenzi a bevándorlás liberalizálását és a marijuana legalizálását, azt kizárólag orvosi célra tartja elfogadhatónak. Kínos, de tipikus volt, amikor idén februárban, a szülők szabadságára hivatkozva, elvetette a gyerekek kötelező védőoltását, majd “helyesbítésként” kirakott egy videót a YouTube-ra, amin ő maga beoltatja magát.

A legnagyobb változás talán a már említett külpolitika területén történt a szenátorral. Míg korábban tipikus libertáriusként megelégedett a “be nem avatkozás”, a szoft izolacionizmus, ill. egyfajta “realista külpolitika” hirdetésével, mára sokkal árnyaltabban lát mindent, egyértelműen állást foglalt a védelmi és a belbiztonsági büdzsé növelése mellett, vállalva azt is, hogy a dogmatikus libertáriusok ilyenkor előjönnek a legsúlyosabbal, amit ilyenkor mondani tudnak: a neokonzervativizmus vádjával. Pedig erős katonai védelem, erős nemzetbiztonsági készültség nélkül mit sem ér a szabadság.

Rand Paul korábban az Izraelnek folyósított amerikai segély teljes megvonását hirdette, míg ma határozottan kiáll a zsidó állam mellett (törvényjavaslatot is előterjesztett “Stand with Israel” címmel), és a terrorista szervezetek által minimum befolyásolt Palesztin Hatóság adópénzekből történő támogatásának leállítását követeli (joggal). Ez a lépés értelemszerűen együtt jár a markánsan Izrael-párti evangéliumi keresztények felé való nyitással is.

A szenátor 2003-ban ellenezte az iraki háborút, és még néhány éve is nemet mondott a szíriai és a líbiai beavatkozásra, ma már azonban ő is az Iszlám Állam (IS) bombázását követeli, azzal a feltétellel, hogy az elnök ne kerülje meg egy ilyen döntéssel a kongresszust, mint tette Obama Líbia esetében. Rand Paul 2007-ben még semmi fenyegetőt nem látott Iránban, nemrég azonban már egyike volt azon 47 “keményvonalas” szenátornak, akik levélben biztosították Irán vezetőit arról, hogy egy Amerika számára hátrányos atomalkut ők republikánus elnök idején nem tartanak majd magukra nézve kötelezőnek. Apjával ellentétben Oroszországgal szemben most már ő is kemény hangot üt meg, elfogadhatatlannak nevezte az ukránok ellen indított háborút, és azt írta, Putyint meg kell büntetni, amiért megszegte a Budapesti Memorandumot. Teljesen igaza van.

Szóval, Rand Paul-nak drukkoljunk? Igen – meg a többieknek (róluk is beszámolunk majd blogunkon). Úgy tűnik, jövőre reális esély van arra, hogy Amerika kiszavazza a hatalomból a Jimmy Carter óta legközépszerűbb, leginkompetensebb elnökét. (UPDATE: ez így erősen slendrián megfogalmazás: két ciklus után Obama ha akarna, se indulhatna újra.) Első körben reménykedjünk ebben, ez sem kevés.