Most szakítottam időt a Megújuló Magyarországért Alapítvány hét végén bemutatott „Biztos alap” című kiadványának elolvasására. Az alapítványt a Párbeszéd Magyarországért jegyzi, tehát itt tulajdonképpen a PM javaslatáról van szó. Kapott is hideget-meleget, már a bemutatáskor szervezett vitán is.

A készítők jó szándéka vitathatatlan, szinte minden bekezdésből sugárzik a mély elkötelezettség: nem akarják hagyni, hogy az ország lakosainak jelentős hányada a mai, elfogadhatatlan nyomorban éljen, megoldást keresnek a problémára. Igyekeznek tekintettel lenni a költségvetési egyensúlyra is – ehhez azért a javaslatot alapvetően támogató Surányi Györgynek volt egy-két óvatosságra intő megjegyzése –, és nem kívánják növelni a gazdasági szereplők adóterhelését sem.

Mégsem tudom jó szívvel azt mondani, hogy korrekt munka. Az egész koncepció – a korábban LÉT néven közzétett FNA-koncepcióhoz hasonlóan – az országban keletkező jövedelmek újraelosztásáról szól. A különbség lényege az, hogy míg a LÉT csupán a mindenkinek járó alapjövedelmet adná meg az állásban levőknek, és ezzel csökkentené a munkáltató által fizetett béreket, a PM megemelné a kötelező minimálbért.

A baj, hogy a szegénységet orvosló tiszteletre méltó hevület az elosztási oldal részleteinek kimunkálására koncentrálódott. Nem is az a fő gond, hogy a forrásoldal nagyon bizonytalan tételeket is tartalmaz – végül is ez minden költségvetésről elmondható, és a kormány egyik alapvető feladata, hogy az év során keletkező eltéréseket kezelje. Az élet már csak olyan, hogy nem lehet mindent pontosan megtervezni előre, mindig merülnek fel új tényezők, új események, vannak figyelembe nem vett hatások, amelyek apró elmozdulást okoznak, de ha ez kumulálódik, akkor nagy baj is lehet belőle.

nyomor2

Fotó: Túry Gergely. hvg.hu

Ilyen hatás például az, hogy a fizetőképes kereslet mesterséges megemelése felhajtja az inflációt. Most, amikor egész Európa a deflációtól retteg, és a hatások hozzánk is begyűrűznek, érthető, hogy a javaslat kidolgozóinak nem jutott eszükbe ez a lehetőség. Csakhogy a defláció valószínűleg nem fog sokáig fennállni. Éppen a veszélyes volta miatt most ennek leküzdése válik gazdaságpolitikai céllá a fejlett országokban. Másfelől a mi deflációnkban nagy szerepe van a rezsicsökkentés nevű izének. Kérdezzék csak meg: a fával fűtő-főző szegény családoknak milyen megtakarítást hozott a gázárak és a távfűtési díjak mérséklése? Nem, inkább ne kérdezzék meg! Biztosra vehetjük, hogy ha az alapjövedelem-koncepció szerinti többletpénz kikerül a gazdaságba, akkor megnő azoknak a termékeknek az ára, amelyeket a kedvezményezettek leginkább vásárolnak. Tehát a megkapott jövedelemtöbblet máris kevesebbet fog érni;megindul a nyomás az emelésére, és ott vagyunk a költségvetési túlköltekezéshez vezető szokásos ördögi körben.

Nagyon jó gondolat az, hogy az átláthatatlan, bonyolult és így feleslegesen sok munkaerőt lekötő szociális támogatási rendszert egyszerű, egyösszegű jövedelemtranszferrel váltsák ki. Ebben volna is ráció. Csakhogy – mivel a javaslat szerint többen kapják – ettől nem lesz olcsóbb a működtetés. A csalást tényleg megszünteti, hiszen anélkül is hozzá lehet majd jutni. A remélt hatások azonban erősen kétségesek. A javaslat szerzői gondos társadalmi tervezőhöz illően szépen számba vették az alapjövedelemhez jutók körét, modellezték a családokat, és még a helyzetek közötti átmenetek kezelésére is gondoltak. Az olvasó nézze meg a 24. oldalt: melyik kockába illene bele? Sajnos, ez a társadalmi tervezés egyik alapvető problémája: az emberek élete nem passzírozható rubrikákba, kockákba. A helyzetek és kapcsolatok bőséges változatosságát tudjuk produkálni, sőt, mire az illetékesekfelismernék és kezelnék a kihagyott szituációt, esetleg már egészen másikban vagyunk.

Elég zűrös a munkában állókkal kapcsolatos rész. Látszik, hogy a szerzők szíve az elesettekért, a társadalom peremére szorultakért dobog. Ez rendben is volna, csak akkor nem kéne a munka- és bérviszonyokba bekavarni. A minimálbérügyekről a Kapitalizmus blogon már bőségesen kifejtettük a véleményünket, legutóbb itt. A lényeg: a minimálbér előírása kegyetlenül kivágja az értékteremtő munka világából azokat, akiknek a jövedelemtermelő képessége saját vagy objektív okokból korlátozott (romák, kisgyereket vagy beteget gondozók, fogyatékkal élők stb.). A minimálbér most javasolt megemelése mindenkit kiszorít, aki nem képes a 100 000 forint + terheinek megfelelő összeget a munkájával előállítani. Az innen remélt bevétel (az alapjövedelem finanszírozásának eleme) tehát biztosan kevesebb lesz a vártnál. Persze, ezek az emberek megkapják majd az 50 000 forint (– egészségbiztosítási járulék) összeget; éljenek meg belőle a korábbi nettó bérük helyett.

És van egy perdöntő ellenvetés. Már idéztem a mondást: a dagály minden csónakot megemel. A magyarországi helyzet valóban szégyenletes, elfogadhatatlan és még a gazdasági növekedés szempontjából is kedvezőtlen (ez is megérne egy posztot). A szegények helyzetén elsősorban úgy lehet javítani, hogy a növekedési többletből jutnak jobb jövedelemhez. A PM javaslata a lakossági keresletnövekedéssel ennek bekövetkezését automatikusan feltételezi. Csakhogy: mi a csuda garantálná, hogy a hazai gazdálkodók által kínált javakra, szolgáltatásokra költik el a többletjövedelmet azok, akik kapják? Magyarországon eddig minden lakossági keresletélénkítés az import elszaladásához vezetett, még a zártabb tervgazdaság idején is. Ezzel nekem egyének szintjén nincs is bajom, csak ettől a hazai vállalatokból nem jön több adóbevétel, nem lesz mit szétosztani. Ja, meg az import ellenértékét exportbevételekkel kellene ellensúlyozni. Normális gazdaságban (ld. még: katallaxia) ez persze spontán is kialakul, de ha tervezik a társadalmat, akkor tessék erre is gondolni!

Ebből az egészből kimaradtak azok, akik megtermelik azt a jövedelmet, amit a javaslat szerzői olyan nagyon lelkesen osztogatnak újra. Mitől lesz nekik könnyebb? Erőfeszítéseik hogyan tudnak jobb eredményt hozni? Van némi utalás a gazdag emberek többletadóztatására, ami a legrosszabb egyenlősdi ideológiai mázával van leöntve. (Hogy miért is nem tetszett ez a koncepció TGM-nek?) Azt már nem fejtik ki pontosan, kit is akarnak adóztatni: a homályos privatizációból, politikai pályafutásból vagy kapcsolatokból meggazdagodottakat és a nemzetközi sikert elérő művészeket, tudósokat egyformán? Csak az üzletembereket: túlárazó közbeszerzőket, vagy a Rubik Ernőhöz, Somody Ferenchez, Bojár Gáborhoz hasonló innovátorokat is? Ki fogja akkor követni az utóbbiak példáját, ki vállalja fel az úttöréssel járó stresszt, fáradságot, kockázatot? Ha pedig különbséget tesznek: ki dönt és mi alapján?

És végül egy erkölcsi kérdés. (Sokan elfeledik, hogy a közgazdaságtan a morálfilozófiából nőtt ki.) A társadalom tagjai nem hagyhatják magukra gyengébb, elesett társaikat, erkölcsi kötelességünk, hogy lehetőségeink szerint segítsük, gyámolítsuk őket. Jelenti-e ez azt is, hogy mindenkinek joga van arra, hogy a társadalom többi tagja eltartsa őt? Mert a feltétel nélküli jövedelem ezt jelenti.

Aki társadalmi tervezésre adja a fejét, az olyan sűrű erdőbe merészkedik, ahol csalán alkotja az aljnövényzetet, elvesznek benne az átvezető ösvények. Jobb volna a konkrét problémákra konkrét megoldást keresni, és hagyni, hogy a társadalom fejlődjék a maga útján.