Az állam az a nagy fikció, melynek segítségével mindenki a többi ember költségére szeretne élni.
(Frédéric Bastiat, 1848)

A Cato Journal friss számának cikkében Randall G. Holcombe (2015) új névre kereszteli át a jelenkori kapitalizmus rendszerét: politikai kapitalizmusra. (Jelenkori kapitalizmus alatt az Egyesült Államok és a fejlett nyugat-európai államok értendők, de nem szigorú kizárólagossággal.) Holcombe definíciója szerint a politikai kapitalizmus legfőbb vonása, hogy a gazdasági elit és a politikai elit egymást támogatják az elit státusz megtartása érdekében.

A képlet pofon egyszerű: a politikai elit koncessziót, kedvező szabályozást, szubvenciót, tendert stb. kínál a favorizált cégeknek, akik cserébe ezért jól kitömik a pártkasszát, plusz politikai lojalitást ígérnek. A politikai kapitalizmus lényegében a haveri kapitalizmus továbbgondolása. A politikai és a gazdasági elit közösen alakítják ki a játékszabályokat — kölcsönös megelégedettséggel. Szerzőnk úgy véli, az olyan — egyébként régóta ismert és kutatott — jelenségek, mint pl. a járadékvadászat, a szabályozó foglyul ejtése vagy épp a speciális érdekcsoportok lobbi tevékenysége, miként a pártfinanszírozás és a big business intim viszonya nem valamiféle esetleges jellemzői a mai kapitalizmusnak, hanem a politikai kapitalizmus, mint önálló gazdasági rendszer meghatározó vonásai.

Persze ezek a gondolatok legkésőbb Galbraith Az új ipari állam című opusa óta valamiképpen ismerősek kell legyenek. Vagy ha nem Galbraithtől, hát bármelyik napilapból. Arról nem is szólva, hogy Marx és Engels szerint a modern államhatalom tkp. alig több, mint a burzsoázia közös ügyeit igazgató bizottság (Kommunista Kiáltvány). Erről már mindenki kellett, hogy halljon.

Az viszont bizonyos, hogy a politikai kapitalizmus nem jó. És Holcombe javaslata (2013) kézenfekvő: csökkenteni kell az állam befolyását a gazdaságban. Napnál világosabb ugyanis, hogy mennél nagyobb az állam szabályozó szerepe, annál nagyobb a gazdasági szereplők késztetése a lobbizásra és a járadékvadászatra. Ha az állam szabályozó hatalmánál fogva képes cégeknek kedvezni, akkor a cégek késztetést fognak érezni arra, hogy részesüljenek a kedvezményben. Ráadásul ebbe a járadékvadász versenybe azok a cégek is kénytelenek lesznek beszállni, akik eredendően talán nem fordulnának az államhoz kedvezményekért, viszont nem akarnak a versenytársaikkal szemben hátrányt szenvedni. Így aztán a cégek versenye a piacról részben átterelődik az állam irányába.

És mennél kiterjedtebben szabályoz az állam, annál több frontot nyit a járadékvadászatnak; mennél több szabályozó testületet állít fel, annál többet ejthetnek foglyul a cégek, és ezáltal mind nagyobb befolyást nyerhetnek a piacon a fogyasztókkal szemben. Egyértelmű, hogy pl. a szabályozó foglyul ejtésének Stigler-féle elmélete csak az állami szabályozás kiterjedtségének megfelelően bír relevanciával. Egyértelmű továbbá, hogy a korrupció alapja a kiterjedt szabályozás. (Sőt a szabályozás kiterjesztésének sok esetben eleve az újabb korrupciós csatornák megnyitása az egyetlen valódi célja, és ami külsőleg nagyvállalati korrupciónak tűnik az valójában politikusi zsarolás.)

Warhol-Dollar

Lehet tehát azon sopánkodni, hogy a “nagyvállalati szektor és az üzleti elit foglyul ejti a politikai elitet” (miként tette azt pl. Pogátsa Zoltán közgazdász nemrég a blogján), de ez nem valamiféle “piaci kudarc”, nem a kapitalizmus velejárója, hanem az állami intervenció következménye. Azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy a kapitalizmusnak az volna a lényege, hogy magáncégek lógnak kitartóan az államkincstár emlőjén, mert azon akarnak fölnőni. Mert a “gondoskodó állam” gondoskodik megrendelésről, haszonról, miegymásról. És talán világos, hogy az állami kiadások növekedésével egyre szaporodnak az ilyen emlők, miként világos az is, hogy ha az állam egyetlen garast sem költene közbeszerzésre, akkor egyetlen cég sem akarná foglyul ejteni a politikát. Meg persze a cégeknek sem lenne miből visszafolyatni a pártkasszákba.

A politikai kapitalizmus visszaszorítása az állam gazdasági szerepvállalásának visszaszorításával nem valamilyen neoliberális tévelygés Holcombe részéről. A politikai kapitalizmust (vagy haveri kapitalizmust) nem lehet az állam szerepének kiterjesztésével kontrollálni, hiszen az éppen az állam szabályozó és redisztribúciós szerepének növekedése eredményeképpen jön létre. Ha csökkenteni akarjuk a politikai és gazdasági elit összejátszását, és ezáltal az elit státusz fenntartását, akkor csökkenteni kell az összejátszás lehetséges játéktereit, és nem növelni.

A játéktér pedig oly módon csökkenthető, ha az államnak a gazdaságba történő beavatkozása csökken, ha szűkülnek a találkozási felületek. Egy olyan államban bizonyosan nincs jelentős járadékvadászat, ahol az állam feladata elsősorban az egyéni jogok védelmezésére és a szerződések kikényszerítésére szorítkozik. Csak egy olyan államot akarnak foglyul ejteni a cégek, amelyik újra osztja a GDP felét.

És tegyük hozzá, nem csak a cégek, hanem a választási szavazó csoportok, szakszervezetek, kamarák stb is. A “gondoskodó állam” kiváló táptalajt nyújt a különböző “elosztási koalíciók” (kartellek, szakszervetek, szakmai kamarák, a “protekció arisztokratái”, az ilyen-olyan társulások stb.) részére. Mancur Olsontól (1987) tudjuk, hogy a különérdeket védelmező csoportok (hacsak nem össztársadalmi mértékkel mérve is nagyon jelentősek) nem a hatékonyság és a megtermelt jövedelmem növekedésben érdekeltek, hanem abban, hogy mennél nagyobb részt hasítsanak ki maguknak a közös tortából, még akkor is, ha az “elosztási koalíciók” e járadékvadász versengésének éppenséggel a torta méretének a csökkenése az eredménye.

A baloldaliaknak ugyanis egy dologban biztosan igazuk van: mindenki a haszonra törekszik. Az viszont már egyáltalán nem mindegy, hogy ez a törekvés milyen terepet talál magának. Nem mindegy, hogy pl. a cégek versenye a piacon zajlik vagy a parlamenti folyosókon; nem mindegy, hogy egy vállalkozó egy piaci rést fedez fel vagy egy joghézagot a szabályozás szövevényében; nem mindegy, hogy egy vállalkozás egy okos technikai húzással akar-e gazdagodni vagy egy okos jogi húzással.

William J. Baumol (1990) szerint a gazdasági növekedés szempontjából egyáltalán nem mellékes, hogy a vállalkozói tevékenységek milyen arányban oszlanak meg produktív, improduktív és destruktív tevékenységek között. A történelmi tapasztalat arra tanít, hogy amikor a kreatív energiák az állami szabályozás meg a kincstári csecs irányába áramlanak, akkor annak többnyire nem prosperitás a vége. Az improduktív járadékvadászat pl. nem csak azért káros, mert igazságtalan, mert államilag biztosított monopóliumok jönnek létre alacsonyabb kibocsátással, magasabb árakkal meg társadalmi holtteher-veszteséggel, hanem azért is mert a versengő járadékvadászok éppenséggel rengeteg erőforrás vonnak el a produktív termelés egyéb formáitól.

Nem utolsó sorban magát a tehetséget, mint az egyik legfontosabb erőforrást (Murphy et al. 2009). A dolog tehát egyszerűen áll: ha nem akarjuk, hogy a társadalom legtehetségesebbjei egy olyan politikai és gazdasági elitbe kapaszkodjanak fel, ahol már leginkább azon munkálkodnak csak, hogy saját státuszukat bebetonozzák, akkor le kell bontani a politikai kapitalizmust.

Illetve általában: ha azt akarjuk, hogy a vállalkozói tevékenység produktív formát találjon, akkor szűkíteni kell az improduktív és destruktív lehetőségeknek azon játékterét, amit a túlméretes állam kínál. Igen, az állam méretének csökkentésével. Nem szabad ui. azt képzelni, hogy erkölcsileg magasabb szinten álló politikusok, bürokraták és vállalkozók hozhatják el a változást, akik majd a “köz érdekében” tevékenykednek. Buchanan (1992) szavaival élve: “Minden játékot a szabályai írnak le, és csak a szabályok megváltoztatásával kaphatunk egy jobb játékot”.

Jobb játékot pedig akkor kapunk, ha a piacon játszunk, a piac klasszikus szabályai szerint, és nem a politikai és a gazdasági elit által közösen hozott, önmaguk érdekében fabrikált ad hoc játékszabályaival. Le hát a Holcombe által jellemzett politikai kapitalizmussal!

Irodalom:

Baumol, William J. (1990) Entrepreneurship: Productive, Unproductive, and Destructive. Journal of Political Economy, Vol. 98. No. 5.
Buchanan, James M. (1992) A közösségi választás nézőpontja. In: uo.: Piac, állam, alkotmányosság. Budapest: KJK.
Holcombe, Randall G. (2015) Political capitalism. Cato Journal, Vol. 35. No. 1.
Holcombe, Randall G. (2013) Crony Capitalism: By-Product of Big Government. The Independent Review, Vol. 17. No. 4.
Murphy, Kevin M. et al. (2009) A tehetségallokáció hatása a növekedésre. In: Murphy, Kevin M.: Hódító közgazdaságtan. Budapest: Alinea Kiadó.
Olson, Mancur (1987) Nemzetek felemelkedése és hanyatlása: gazdasági növekedés, stagfláció és társadalmi korlátok. Budapest: KJK.

 

A szerző blogja: hocinesze. Kép: Andy Warhol plakátja.