Úgy emlékszem, a szóra először kisgyermekes szülőként figyeltem fel: foglalkoztató füzetet kínáltak valahol a gyerekek részére. Emlékszem, nagyon zavart: az én fiaim mindig el tudták foglalni magukat, és nekem sem okozott fejtörést, mihez is kezdjek velük, hogyan üssük el együtt az időnket.

Persze, rájöttem, hogy igazából készségfejlesztő kiadványról van szó. Az én kisdedkoromban még kifestőnek meg kivágónak hívtuk az ilyeneket. És azt is el kellett ismernem, hogy vannak olyan helyzetek – utazás, rendelőben várakozás, stb. -, amikor mégsem lehet csak úgy a gyerekre hagyni, mit csináljon. (Mert pl. a rohangálás, zajongás zavar másokat, vagy esetleg a hely nem biztonságos a játék számára, a szülőnek meg kalauzra, nővérkére kell figyelni, stb.) Ilyenkor nem is jön rosszul egy foglalkoztató füzet, ami leköti e kritikus időre a srácot.

Később azonban a foglalkoztatás szó megjelent a felnőttek világában is. Az angol employer szót simán lefordítjuk munkaadónak, az employee-t munkavállalónak, de az employment, az valamiért foglalkoztatás lett. Régen munkaügy volt, de az kiment a divatból. A bevált szavak helyettesítését valami mással többnyire eufemizmus, szépítés, a dolog értékesebbnek feltüntetése, a kellemetlen konnotációk elfedése ösztönzi. De ép, felnőtt emberre nézve a foglalkoztatás szó kifejezetten megalázó. Ők aztán tényleg el tudják foglalni magukat, még ha más számára furcsának tűnik is, hogy mivel.

Általában viselkedni is tudnak, meg a veszélyeket is figyelembe képesek venni. Felnőtt embernek nem foglalkoztatás kell, hanem munka, és érte járó tisztességes díjazás. Az, hogy foglalkoztatásról beszélünk munkaügy helyett, önmagáért felelősséget vállalni nem tudó gyermekké degradálja a munkavállalót, munkakeresőt. Így tehát éppenséggel nem elfedi a csúnya valóságot, hanem napvilágra hozza: a lenézést, a lebecsülést. Akit foglalkoztatnak, az nem értéket hoz létre, nem alkotó tevékenységet végez, azt csak lekötik, hogy mégis csináljon valamit (de ne azt, amit ő maga jónak lát). Az örüljön, hogy foglalkoztatják és ne nagyon érdeklődjön: mennyiért, miért annyiért.

A közmunka nem ad piacon hasznosítható képességet (Fotó: MTI)

A közmunka nem ad piacon hasznosítható képességet (Fotó: MTI)

Ennél jóval tisztességesebb a munkaadó és munkavállaló szavakkal kifejezett viszony. A munkaadónál elvégzendő munka van, a munkavállaló elvállalja ennek elvégzését – ebben benne van a megállapodás, a kölcsönös érdekek figyelembe vétele és egyeztetése. Persze, ha sokan keresnek munkát, akkor a munkavállaló kiszolgáltatottabb helyzetben van (a munkaerőpiacon túlkínálat van munkaerőből), nem nagyon szabhat magas feltételeket a munka elvállalásáért.

Ha viszont munka van sok (a munkaerőpiacon túlkereslet van a munkaerő iránt), akkor a munkaadónak kell keményebb vállalási feltételeket elfogadnia. Így kialakul az egyensúly, ami mellett a dolgozónak megéri munkát vállalni és a munkaadónak megéri alkalmazni őt. Bővebben lásd még a határköltségről és határhaszonról szóló részeket a közgazdasági tankönyvekben.

Ez az elméleti konstrukció. A világon talán nincs is olyan gazdaság, ahol a dolgok így működnének. Sok minden indokolhat beavatkozást ebbe az alkufolyamatba. Például a fogyatékos felnőttek helyzete. Sérült emberek kisebb piaci értékű munkát tudnak végezni, de létfenntartásuk általában többe kerül, mint az egészségeseké. Az ő esetükben helye van a beavatkozásnak, ami foglalkoztatásukhoz vezethet. Az ilyen emberek számára a foglalkoztatás a bezártságból való kiszakadást, a társas kapcsolatok lehetőségét teremti meg.

De többnyire még ezek az emberek is képesek valamilyen mértékben a társadalom számára hasznos tevékenységet végezni, értéket teremteni, ha nem is annyit, mint a létfenntartásuk költsége. Ha erre lehetőséget kapnak, akkor nem csupán a mentális állapotuk lesz jobb, de hozzájárulnak önmaguk fenntartásához, ami az önbecsülésük növelése mellett a társadalomra rakódó terheket is csökkenti. Például: felszabadul egy ellátást végző családtag, aki így dolgozóként beléphet a munkaerőpiacra. A sérült embereket alkalmazó munkahelyek támogatása még nekünk, gonosz szívű piaci fundamentalistáknak is elfogadható, sőt indokolt. (Csak nem árt az ellenőrzéssel is foglalkozni, mert az ördög ugye nem alszik, közpénz közelében meg különösen éber.) Az emberiesség és a racionalitás ilyenkor találkozik.

Vannak átmeneti helyzetek. Elavuló szakmák. Gyermekgondozásról a munkaerőpiacra visszatérő szülők. (Nem, nemcsak anyák, kevésbé macsó társadalmakban apák is lehetnek.) Ezeket sem lehet egyszerűen a piacra bízni. A munkaszerződések szabályait (tartalmát – mint amilyen a minimálbér – nem) le kell fektetni és azok betartásának kikényszerítését is el kell érni valamilyen közintézménynek.

Amikor a technikai fejlődés, a piaci környezet változásai változáshoz vezetnek a munkaerő-kereslet szerkezetében, nem árt elősegíteni a munkaerőpiaci szereplők gyors alkalmazkodását. (Nem, nem arról van szó, hogy versenyképtelen, csak a bérköltség leszorítással életben maradni tudó vállalatokba bekényszerítik a munkát keresőket. Ez piaczavarás, nem alkalmazkodást segítő intézkedés. Viszont az átképzési programok díjának kivonása az adó- és járulékfizetés alól pl. az.) Munkaügyi politikára tehát szükség van. Foglalkoztatáspolitikára azonban nincs.

A munkaügyi hivatal régen fórumot teremtett arra, hogy a munkát kínálók és munkát keresők találkozzanak. A modern foglalkoztatási szolgálat sem a munkaadókat nem látja el a számukra szükséges munkaerővel, sem a munkakeresőket nem látja el a felvételt tervezőkről szóló információkkal. Ha Önök tudnak ellenpéldát, akkor az a kivétel, nem a mindennapi gyakorlat.

Nem, a foglalkoztatási szakember programokat agyal ki, amelyeknek az a lényege, hogy valamely csoport munkához jutását közpénzekkel segítik. Ez azért nagyon jó, mert a kedvezményezettek persze kiszorítják a nem preferáltakat, és akkor lehet azok számára is támogatási programot indítani – a foglalkoztatási szakember foglalkoztatása hosszú távra biztosítva van. A kötelező képzések – önéletrajzírás, lelki tréning, stb. – is azért jók, mert munkához juttatják a képzőket.

Ennél már csak a munkahelyteremtő programok nagyszerűbbek. Piacon versenyképtelen tevékenységet végző vállalkozónak adnak egy kalap pénzt, hogy foglalkoztasson bizonyos számú embert. Mivel foglalkoztatja őket, nem pedig értékteremtő munkát ad nekik, a program lejárta után a foglalkoztatott persze ismét a placcon találja magát.
És Magyarországon még olyan is van, hogy közfoglalkoztatás!

Nem gondolom, hogy a közszférában ne lehetne értékteremtő munkát végezni. (Csak azt, hogy az itt folytatott tevékenységek zömét eredményesebben, hatékonyabban, kisebb társadalmi költséggel tudná ellátni a privát szektor, mint az állami.) De a közfoglalkoztatásnál már nem is próbálnak úgy tenni, mintha a közjóhoz való hozzájárulásról lenne szó, hiszen nem ott és akkor szerveznek közmunkát, ahol és amikor elvégzendő közfeladat van, hanem valami rejtélyes szisztéma szerint osztják a finanszírozáson keresztül lehetőséget, esetleg adják parancsba a közmunka szervezését. (Nem is olyan rejtélyes az a szisztéma.)

Hol van ez már a főváros mai szerkezetét és arculatát több, mint száz éve kialakító Közmunkatanácstól! Az, hogy az egész milyen zsákutca, már többen megírták. Sőt, maga a kormány sem hisz benne. A kormányszóvivő maga is elismerte, hogy nem munkáról van szó, hanem “értelmes elfoglaltságról”. Mint a gyerekeknek az oviban, amikor az óvó néni nem ér rá törődni velük, mert adminisztrálnia kell.

Amikor az ellenzék régi és új erői a Fidesz utáni időkre készülve kidolgozzák a programjaikat, jó volna, ha foglalkoztatáspolitika helyett ismét munkaügyekkel, munkaerő piaci szabályozással törődnének.