A közelmúltban, az iskolarendszer központosítása miatt ismét fellángoltak a viták az oktatásról. Mind a kormány, mind az ellenzék részéről nagyrészt felületes, politikai agitációnak tekinthető “koncepciók” csapnak össze. Ezért szeretnénk bemutatni egy már régen kidolgozott alternatívát.

Milton Friedman magyar származású Nobel-díjas közgazdász és libertárius teoretikus már az 1960-as években elkezdett gondolkodni arról, hogyan lehetne a szabad választás elve alapján felépíteni az oktatási rendszert. Friedman két művében (Kapitalizmus és szabadság, illetve Választhatsz szabadon!) is részletesen tárgyalja a kérdést. A koncepció magvát természetesen az “államtalanítás” adja, ám az elgondolás több ennél: olyan rendszert képzel el ahol az iskolák versengenek a diákokért, és nem fordítva!

Friedman alapvetően szolgáltatásnak tartja az oktatást, amit a szülők vásárolnak meg a gyerekeik számára. Mivel a “kiművelt emberfők” a társadalomnak is hasznára vannak, így a költségekbe szükség esetén az állam is beszáll. A támogatásért “cserébe” pedig a kormány az iskoláktól elvárhatja, hogy egy adott színvonalon teljesítsenek. Konkrétumokba azonban nem szól bele, azt az iskola üzemeltetőire hagyja, legyenek azok egyházak, alapítványok, non-profit társaságok, helyi közösségek, vagy éppen üzleti vállalkozások.

Friedman természetesen preferálja a közösségi vagy magánkézben lévő iskolákat, és támogatja az állami intézmények privatizációját, vagy átadását a helyi közösség számára. Az állami tulajdonban maradó iskolák (public schools) esetében is azt tartaná kívánatosnak, ha minimálissá válna a központi kormány beleszólása. A közgazdász elgondolásában tehát az iskola lehet állami, de nem lehet “államosított”!

FriedmanA program egyik sarokköve az iskolai utalványok (school voucher) rendszere. Eszerint ki kell számolni, hogy a kormány évente mennyit költ a költségvetésből egy adott család gyermekeinek iskoláztatására, ezt pedig a családok rendelkezésére kell bocsátani, speciális, csak a gyerek taníttatásának megvásárlására felhasználható utalványok formájában. Ezt aztán a szülők bármely állami, vagy magánkézben lévő intézményben elkölthetik, és tetszés szerint ki is egészíthetik azt. Friedman elutasítja, hogy az egyenlőség nevében meg kéne tiltani az utalványok készpénzzel való kiegészítését. Hiszen semmi sem indokolja, hogy a családokat megfosszuk attól, hogy gyerekeiknek jobb oktatást vásároljanak. Illetve – teszi hozzá – az utalványos rendszer önmagában az esélyegyenlőség felé tett lépés, hiszen megnyitja az utat mindenki számára a fizetős magániskolák felé is!

Az államosított oktatási rendszerben ugyanis csak a tehetősebbek választhatják a magániskolákat. A rendszer tehát rossz a szegényebbeknek, hiszen az állami oktatásban rekednek, és rossz a gazdagabbaknak is. Kétszer fizetik meg ugyanis az iskoláztatás árát, hiszen nem kapnak mentességet az oktatásra fordított adóösszeg befizetése alól sem! A voucher-rendszerben azonban a szegényebbek is dönthetnek, ráadásul az állam számukra további segítséget is tud nyújtani, hogy tényleg szabadon választhassanak iskolát.

A rendszer mindemellett megoldaná azt a hazánkban is vitákat generáló kérdést, hogy az állam mennyiben támogassa a magán, és mennyiben az állami iskolákat. Ebben a rendszerben minden iskola annyi pénzt kapna az államtól, ahány gyereket magához tud csábítani. A döntés a szülők és gyerekek, nem pedig a bürokraták és lobbisták kezében lenne! A rendszer bevezetése versenyt generálna az iskolák között és tovább bővítené az alternatívák számát. Hiszen az alternatív intézményekre való kereslet megnövekedésével lehetőségük és érdekük lenne a különböző társadalmi tényezőknek iskolákat indítani.

Friedman szerint az államilag irányított oktatásra a szülőknek csak minimális ráhatásuk lehet, ám egy választásos alapon működő rendszer a “fogyasztók” érdekeit szolgálná. Számba veszi a gettósodás és társadalmi elkülönülés kérdéseit is. Szerinte éppen a körzetesítés és a szabad választás gátjai hoznak létre gettóiskolákat. A leggazdagabb rétegek könnyen “kivásárolhatják” gyerekeiket a közoktatásból, drága magániskolákba küldve őket. A társadalom többségét így az állami oktatási rendszer egyformán a rossz iskola csapdájába ejti.

Friedman úgy véli tehát, hogy mivel a “jó” állami iskolák úgyis a gazdagabb negyedekben vannak, magániskolára pedig a középosztálybeli családoknak sem igen van pénze, így a megoldás csak a korlátlanul szabad iskolaválasztás lehet. A helyzet annyiban változott, hogy ma már szélesebb rétegek engedhetik meg maguknak, hogy magánintézménybe járassák gyerekeiket. Ám a szegényebbeket ez nem segíti, hiszen amennyiben az oktatási célra befizetett adóforintjaik felett nem dönthetnek, úgy arról sem határozhatnak, hogy gyereküket hova járassák!

Milton Friedman a szabad iskolaválasztásról:

A Friedman által elképzelt rendszerben nem lenne vita arról, hogy az iskola mire költse a neki utalt közpénzt, hiszen a szülők és diákok különböző preferenciájú intézmények között válogathatnának. A rendszer versenyt is generálna az iskolák között, mert amelyik több család igényét is ki tudja elégíteni, oda többen küldenék a gyermekeiket, így értelemszerűen több pénzt is kapnának.

Fontos megjegyezni, hogy a fent leírt rendszer annak születése idején sokáig papíron maradt. Ellenben a második világháború után az amerikai veteránok képzése utalványos rendszerben történt. Később több országban is vezettek be hasonló rendszert a közoktatásban. Az Egyesült Államok egyes államaiban és Indiában is kísérleteznek az utalványos rendszerrel. Másrészt Amerikában, 1918-ig nemhogy nem volt oktatási centralizáció, de nem volt minden államban kötelező a közoktatásban való részvétel sem. Sőt egyes helyeken szervezett közoktatás sem működött.

A korai 19. századi Amerikában az önkéntes részvételen alapuló, fizetős plébániai oktatás volt az általános. New York állam oktatásügyi jelentése az 1830-as évek végén mégis arról ír, hogy a közoktatásban résztvevők száma gyakorlatilag megegyezik az iskolás korúak számával! A 20. században az állam eluralta a közoktatást, de természetesen fennmaradt a magániskolák rendszere is. Friedman állítása szerint a magánkézben, vagy a helyi közösségek irányítása alatt lévő tanodák átlagban 2 fokozattal teljesítenek jobban, mint az állami iskolák.

Általános iskolakötelezettség és államilag ellenőrzött iskolarendszer 1868-ig a gyakorlatban Magyarországon sem létezett. A szabad iskolaválasztás, valamint a helyi közösségek és egyházak kezén lévő iskolák túlsúlya és szabadsága a kommunista hatalomátvételig fennmaradt. A rendszerváltás után az alapítványi és magániskolák rendszere lassan kezdett újraéledni. Ma már számos ilyen iskola létezik az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumtól (AKG) és a Laudertől kezdve egészen a hátrányos helyzetű gyermekeket felzárkóztató iskolákat működtető Igazgyöngy Alapítványig.

A tankötelezettség, vagy inkább annak korhatára természetesen lehet vita tárgya, ahogyan az oktatás finanszírozása és más, gyakorlati kérdések is. Ám az nem lehet kérdés: esélyt kellene adni a szabadságnak, a szabad választásnak, hogy az oktatás végre a szülők, tanárok és helyi közösségek kezébe kerüljön. Azokéba, akik értik a helyi oktatást, és érdekükben áll, hogy az működjön is.

 

Felhasznált irodalom:

Milton Friedman: “Kapitalizmus és szabadság”. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996.
Milton Friedman: “Választhatsz szabadon!” Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998.