A téma alapvicce röviden:

A self made man milliomos egy idő után úgy gondolja, nem hagyatkozhat csak a jó szimatára és üzleti érzékére, ezért összehívja a világ legjobb közgazdászait: foglalják össze neki a gazdaság működéséről szóló tudnivalókat. Az elkészült tizenkét kötetes művet persze nincs ideje elolvasni, így tömörítést kér. A kivonat is túl hosszú neki. Az egyre rövidebb összefoglalók elkészítése azzal zárul, hogy a tudósok egy cetlit nyomnak a kezébe, egyetlen mondattal. Azt már elolvassa:

Nincsen ingyen ebéd.

De hát van! – kiálthatnak fel sokan, akik látták az ételosztáshoz kígyózó sorok képét akárcsak nemrégiben. Igen, a sorbanállók ingyen kapják az ételt, de azt valaki elkészíti nekik. És bőségesen lehet találkozni olyan felhívásokkal, amelyek az ételosztó szervezet támogatását kérik az együtt érző embertársaktól. A viccbeli állítást tehát így módosíthatjuk:

Nincsen ingyen ebéd, de nem mindig az fizeti a számlát, aki elfogyasztja.

Csakhogy ez sem igaz teljes mértékben. A gazdálkodás tudománya arról szól, hogyan lehet a korlátosan rendelkezésre álló erőforrásokat a legcélszerűbben elosztani és felhasználni. A cél meghatározása már más kérdés: erről szól a politika. (Erről kéne szólnia. Persze tudjuk, hogy az erőforrásokba is beleszól.) Adott mennyiségű és minőségű erőforrással lehet többet is (ingyen ebédet) előállítani, ezt mutatja be Matt Ridley ősemberes példája alapján írott korábbi posztom.

A munkamegosztás és együttműködés révén a szereplők többet tudnak kihozni a rendelkezésre álló adottságokból, mint ha külön-külön küszködnek azonos – de felismerés, bizalom, stb. híján nem közös – céljaik eléréséért.

Lényegében ezt fejti ki Adam Smith, Ricardo és kiváló közgazdászok hosszú sora: a munkamegosztás és a ráépülő önkéntes csere megsokszorozza az emberiség teljesítőképességét. A korlátos erőforrások nem jelentik a növekedés határait, mert jobb elosztásuk, felhasználásuk, illetve az elmélyülő munkamegosztás révén többet lehet belőlük kihozni. Nesze neked Malthus, Római Klub és minden további, a Föld készleteinek kimerülésére alapozó katasztrófa forgatókönyv!

De a helyzet még jobb. Joel Mokyr, amerikai gazdaságtörténész szerint

igenis, van ingyen ebéd.

A gazdagság gépezete című könyvében gazdag példaanyag bemutatásával bizonyítja, hogy az erőforrásokból még egy (a munkamegosztástól persze nem független) úton ki lehet hozni többlet eredményt: a technikai haladás révén. Nem, nem találta fel a melegvizet, ő is tudja, hogy itt Alois Joseph Schumpeter osztrák közgazdász először 1911-ben publikált nézeteit igazolja: a gazdaság dinamikája az erőforrások újfajta kombinációján alapszik, beleértve az új erőforrások, tudás, stb. bevonását is az értékteremtő folyamatba. (Schumpetert nem szokás az osztrák közgazdasági iskola képviselőjének tekinteni.)

ebéd

 

A gazdasági növekedés hőse pedig a vállalkozó, aki ezt megvalósítja. Ezt a nevet Schumpeternél pedig csak az érdemli meg, aki ilyen újfajta kombinációt létrehoz, a korábbi folyamatokat ismételgető üzletember, a pénzt kölcsönző befektető nem. A vállalkozó tehát az innovátor.

E két szerző tehát – Schumpeter elméleti levezetéssel, Mokyr történelmi példák sorára hivatkozva – azt állítja, hogy növekedés a technológiai innovációk révén érhető el. Nem csupán műszaki kreativitásról van itt szó: Mokyr bemutat egy sor olyan országot, korszakot, amelyik élenjárt egy időben a találmányok előállítása terén, majd elbukott, mert az adott társadalom szerkezete nem tette lehetővé azok elterjedését, beépítésüket az értékteremtő folyamatokba.

A siker és a kudarc magyarázata nagyjából ugyanaz nála is, mint a közgazdasági bestseller Acemoglu-Robinson könyvben: a szabad, befogadó társadalmakban kibontakozhatott a találmányok gazdaság- és jólétnövelő hatása, a zárt, kizsákmányoló társadalmakban nem. És ne feledkezzünk hazánk legismertebb közgazdászáról sem. Kornai szintén alapos háttérrel megtámogatva állítja, hogy „… elhagytuk azt a szocialista rendszert, amely fél évszázad alatt nem volt képes egyet sem megalkotni az életet átalakító (civil) újításokból, és legfeljebb nagy késleltetésekkel kullogva lemásolta azokat, és átléptünk a kapitalista rendszerbe, amely valamennyit létrehozta.”

Mi következik mindebből a mi számunkra? Először is: a vállalkozó nem az, aki ügyesen pályázik uniós és állami támogatásra. És az sem, aki politikai segítséggel nyírja ki a konkurenciát, biztosítja a maga kisebb-nagyobb monopóliumát, aki átveri ügyfeleit, beszállítóit vagy dolgozóit. Ezek nem vállalkozók, hanem – jó esetben, nagyon megengedően szemlélve – szerencsevadászok. Rosszabb (és attól tartok gyakoribb) esetben közönséges bűnözők. És főként: semmi közük a kapitalizmushoz. Ezek a megelőző rendszer: a feudalizmus (vö: hűbéri függés, kegyúri előjogok, adóbérlet, rablólovagok, stb.) eltakarítandó maradványai.

Az erős kapitalista állam nem az, amelyik a kivételezetteket helyzetbe hozza, hanem az, amelyik engedi sikerre jutni azokat, akik többletértéket teremtő új kombinációkat tudnak megvalósítani. Ettől nőhet a közjó, ettől nőhet mindannyiunk jóléte. És attól, hogy a fenti nem-vállalkozókat eltakarítja a színről.

Magyarország nem teljesít jobban, Magyarország megrekedt. Elvesztettük a növekedési potenciálunkat, létünk alapvető feltétele, az energiaellátásunk más hatalomtól függ. A társadalom harmada már szegénynek számít, vagy egyre gyorsabban csúszik afelé. A társadalomban erősödő feszültségek sötét jövőképet rajzolnak a horizontra. Fordulatra van szükség. Az, hogy milyenre, kiolvasható a fenti könyvekből. De ez nem csupán a gazdaság- és társadalompolitikát érinti. Ezek akkor fognak változni, ha mi, magyar emberek, választópolgárok felismerjük az állami gondoskodás – valójában a hűbéri függés – bénító, gúzsba kötő lényegét és elzavarjuk ennek haszonélvezőit.

Ha elegen gondoljuk, úgy, hogy az az alkotó, teremtő ember szabadsága a jólétünk és a jól-létünk legfontosabb záloga, akkor lesz politikai képviseletünk és erőnk is a fordulat megvalósításához. Veszprém és Kész Zoltán győzelme ehhez ad most némi reményt.

Éljen a szabad piac! Virágozzék a szabad vállalkozás!