Ayn Rand: Mi a kapitalizmus?

Száztíz éve, Szentpéterváron született az elmúlt század egyik legnagyobb hatású írónője, aki Ayn Rand néven Amerikában vált világhírűvé, főként két kulcsfontosságú regényével, Az ősforrással (The Fountainhead) és a Veszett világgal (Atlas Shrugged). Radikális individualizmusa, a kapitalizmus melletti racionális és morális kiállása alapozta meg objektivista filozófiáját, amelyre blogunkon hamarosan visszatérünk (sőt, ez lesz néhány hét múlva a témája a Hayek Klubnak). Az alábbi esszét az azt magyarul elsőként publikáló hocinesze blog szíves engedélyével közöljük.

Egy társadalmi rendszer mindazon morális, politikai és gazdasági elveknek az együttese, amelyek a társadalom törvényeiben, intézményeiben és kormányzatában testesülnek meg, és amelyek meghatározzák egy adott földrajzi térségben az emberek közötti viszonyokat, avagy az emberek közötti kapcsolatok kereteit. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi kapcsolatoknak e kerete függ attól, hogy milyennek ismerjük el az emberi természetet, és hogy az más lesz akkor, ha racionális lények társadalmára vonatkozik, és más ha egy hangyabolyra.

Nyilvánvaló, hogy a társadalmi kapcsolatok e kerete gyökeresen eltér egymástól, ha az emberek mint szabad, független egyének működnek együtt, ahol minden ember önmagában cél, vagy ha az emberek pusztán egy falka tagjai, akik saját céljaik, illetve az “egész falka” céljainak eszközeként tekintenek egymásra.

Mindössze két alapvető kérdés van (vagy ugyanazon kérdés két aspektusa), ami meghatározza bármely társadalmi rendszer természetét: elismeri-e egy adott társadalmi rendszer az egyéni jogokat? — illetve: tiltja-e egy adott társadalmi rendszer a fizikai erő alkalmazását az emberi kapcsolatokban? Ez utóbbi kérdésre adott válasz az első kérdésre adott válasz gyakorlati megvalósulását is jelenti egyúttal.

Vajon az ember szuverén egyén, aki birtokosa saját személyének, szellemének, életének, munkájának és munkája gyümölcsének, vagy az egyén a törzs (az állam, a társadalom, a közösség) tulajdona, ami aztán tetszése szerint rendelkezhet fölötte, diktálhatja meggyőződéseit, előírhatja számára élete folyását, kontrollálhatja munkáját és kisajátíthatja munkája gyümölcsét? Az embernek vajon jogában áll-e saját érdekében létezni, vagy inkább szolgaságra született, mint egy inas, akinek a törzs részére tett szolgálataival kell napról napra megvennie életét, ámde sohasem nyerheti el szabadságát?

Ez az elsőként megválaszolandó kérdés. Minden egyéb már csak következmény és gyakorlati kivitelezés dolga. Mert az egyetlen alapvető kérdés: szabad-e az ember?

Az emberiség történetében a kapitalizmus az egyetlen rendszer, ami e kérdésre igennel felel. A kapitalizmus egy olyan társadalmi rendszer, amelynek az emberi jogok elismerése képezi alapját, beleértve ebbe a tulajdonjogokat is, ahol minden tulajdon magántulajdon.

Az egyéni jogok elismerése magával vonja a fizikai erőszak alkalmazásának száműzését az emberek közötti viszonyokból: az egyéni jogok ui. alapvetően csak az erő eszközének alkalmazásával sérthetők meg. Egy kapitalista társadalomban egyetlen ember vagy csoport sem kezdeményezheti fizikai erőszak alkalmazását másokkal szemben. Egy ilyen társadalomban a kormány egyetlen feladata, hogy megvédje az emberi jogokat. Más szóval, hogy megvédje az egyént a fizikai erőszaktól. A kormány valójában mint az egyéni önvédelem ügynöke működik, erőt csak megtorlásul alkalmazhat, és kizárólag azokkal szemben, akik az erőszakot kezdeményezték. Így a kormány nem más, mint eszköz a megtorló erő használatának objektív felügyelet alá helyezésére.

Így az, amit a kapitalizmus elismer és véd, az emberi természet alapvető, metafizikai ténye: az emberi túlélés és az értelem használatának kapcsolata.

Egy kapitalista társadalomban az emberek közötti minden viszony önkéntes. Az emberek szabadon együttműködnek vagy sem, egyezséget kötnek vagy sem, úgy ahogyan azt saját egyéni belátásuk, meggyőződésük és érdekük számukra diktálja. Minden egymással megkötött egyezség kizárólag az értelem szempontjai szerint, annak eszközeivel történhet, vagyis tárgyalással, meggyőzéssel és szerződéssel, önkéntes döntéssel a kölcsönös előnyök érdekében.

A másokkal való egyetértés joga egyetlen társadalomban sem okoz problémát, az egyet nem értéshez való jog az, ami kritikus. A magántulajdon jelenti azt az intézményt, amiben megvalósul az egyet nem értéshez való jog, ami védi ezt a jogot, és ami ily módon szabaddá teszi az utat az ember (egyénileg, társadalmilag és objektíve is) legértékesebb tulajdonsága számára: a kreatív szellemnek.

Ez a kardinális különbség kapitalizmus és kollektivizmus között.

(….)

A kapitalizmus “gyakorlati” igazolása nem abban a kollektivista állításban keresendő, mely szerint a kapitalizmus biztosítja “a nemzeti erőforrások leghatékonyabb eloszlását”. Ui. sem az ember, sem az emberi értelem nem “nemzeti erőforrás”. És az emberi intelligencia kreatív ereje nélkül a nyersanyagok megmaradnak pusztán hasztalan nyersanyagoknak.

Épp így a kapitalizmus erkölcsi igazolása sem abban az altruista állításban keresendő, mely szerint a kapitalizmus a “közjó” elérésének legjobb módja. Ami ugyan igaz, már ha ennek a frázisnak van bármi jelentése, de ez merőben másodlagos következmény. A kapitalizmus erkölcsi igazolása abban a tényben rejlik, hogy ez az egyetlen rendszer, ami összeegyeztethető az ember racionális természetével. Abban, hogy a kapitalizmus biztosítja az ember túlélését mint emberét. Abban, hogy a kapitalizmus uralkodó elve az igazságosság.

Minden társadalmi rendszer, nyíltan vagy hallgatólagosan, de valamilyen erkölcsi eszmén alapul. A “közjó” törzsi fogalma szolgált a történelem során a legtöbb társadalmi rendszer (és minden zsarnokság) morális igazolásául. Egy társadalom szolgaságának vagy szabadságának mértéke mindenkor megfelelt annak, hogy milyen mértékben folyamodtak e törzsi fogalomhoz vagy épp hagyták azt figyelmen kívül.

A “közjó” (vagy “közérdek”) egy meghatározatlan és meghatározhatatlan fogalom: nincs olyan entitás, hogy “törzs” vagy “köz”. A törzs (vagy köz vagy társadalom) csak az egyének egy bizonyos számát jelenti. Semmi nem lehet jó a törzsnek, mint olyannak. Valamilyen “jó” és “érték” ui. kizárólag egy élő szervezet (egy egyedi élő szervezet) számára létezik, és nem a viszonyok testetlen aggregátumának.

A “közjó” egy értelmetlen fogalom, hacsak nem vesszük szó szerint, amikor is az egyetlen lehetséges jelentése: minden érintett ember javának összessége. De ebben az esetben a fogalom, mint morális kritérium értelmetlen, hiszen nyitva hagyja a kérdést, hogy miben is áll az egyes emberek érdeke, és hogy az egyes ember miként is határozza azt meg.

Mindazonáltal nem ez a szó szerinti jelentése a fogalomnak az, ami általánosan használt. A “közjó” fogalmának éppen a képlékeny, meghatározatlan és misztikus karaktere az, ami jó szolgálatot tesz, és nem mint morális útmutató, hanem épp mint a moralitástól való szabadulás eszköze. Mivel a “közjó” fogalma nem alkalmazható egy megtestesülés nélküli entitásra, így ez a fogalom biankó csekké változik azok kezében, akik mindazonáltal megpróbálják a maguk részéről valamiképpen megtestesíteni a közt.

(….)

A szabad piacon az ember munkájának gazdasági értékét egyetlen elv határozza meg: azon emberek önkéntes megállapodása, akik hajlandók munkájukat vagy terméküket cserébe adni. Ez a morális jelentése a kereslet és kínálat törvényének, ami egyúttal két ördögi nézet teljes elutasítását is jelenti: a törzsi gondolkodásét és az altruizmusét.

Ez az elv annak a ténynek az elismerése, hogy az ember nem a törzs tulajdona, sem szolgája. Annak elismerése, hogy az ember azért dolgozik, hogy a saját életét fenntartsa, miként azt a természet rárótta, és hogy saját racionális érdekei kell vezessék. És ha az egyén kereskedni akar másokkal, akkor nem várhat tőlük áldozatot, vagyis nem várhatja, hogy bármilyen értéket is kap anélkül, hogy valamilyen arányos értéket ne adna érte cserébe, amikor azt, hogy mi számít arányos ellenértéknek kizárólag a felek szabad, önkéntes, erőszak mentes ítélete határozza meg.

(…)

Amerika gazdagsága nem úgy jött létre, hogy a köz áldozatokat hozott a közjóért. Hanem olyan szabad emberek termékeny zsenialitása által, akik a saját személyes érdekeiket követték, és megcsinálták a maguk szerencséjét. És ezek az emberek nem a nép éheztetésével fizettették meg Amerika iparosodásának árát, hanem jobb munkahelyeket, magasabb béreket és olcsóbb javakat adtak az embereknek minden egyes új géppel, amit feltaláltak, és minden tudományos felfedezéssel és technológiai fejlődéssel, ami által az egész ország előrehaladt, profitálva, és nem pedig szenvedve, minden egyes lépésnél.

Mindazonáltal nem szabad összetéveszteni az okot az okozattal: az ország e javát éppen az a tény tette lehetővé, hogy ez nem volt senkire sem ráerőszakolva úgy mint morális cél vagy kötelesség. A gyarapodás pusztán következménye volt az emberek azon jogának, mint oknak, hogy a saját javukat keressék. Ez a jog az, és nem annak következménye, ami morálisan igazolja a kapitalizmust.

(…)

Miközben az altruizmus törekszik meglopni az intelligenciát annak jutalmáért, azt állítván, hogy a kompetens embereknek morális kötelessége szolgálniuk az inkompetenseket, és feláldozni magukat bárki szükségletének, addig a törzsi gondolkodás egy lépessel tovább megy azáltal, hogy tagadja az intelligencia létezését és annak szerepét a gazdagság megteremtésében. Erkölcsileg obszcén úgy tekinteni a gazdagságra, mint egyfajta névtelen törzsi termékre, és annak “újraelosztásáról” beszélni.

Az a nézet, hogy a gazdagság valamiféle differenciálatlan kollektív folyamat eredménye, hogy úgymond mindnyájan tettünk érte valamit, és hogy lehetetlen megmondani, ki mennyit tett hozzá, következésképpen valamiféle egyenlő “elosztásra” van szükség, meglehet megfelelő lenne egy vad csorda esetében, ami egy ősi dzsungelben nyers fizikai erővel mozgat sziklákat (bár még ott is van, aki kezdeményez és szervez), de ez a nézet egy ipari társadalomban, ahol az egyéni teljesítmény nyilvános ügy, olyan durva kifogás, hogy obszcenitás lenne a legkisebb hitelt is adni neki.