Érdekes péntekünk volt a múlt héten, és ennek csak nagyon felszínesen nézve a legfontosabb következménye, hogy a jövőben, ha netán gecinek szeretnénk nevezni a miniszterelnököt, elég a forrást megadni, hivatkozásul.

Az, hogy Orbán és Simicska között adásszünet van, tavaly nyár óta lehet tudni, a hatalmi harc dimenzói azonban csak most, az ismert üzletember egynapos dührohamával váltak világossá. Ha most eltekintünk az ismert üzletember impulzív stílusától, akkor a szabadság és a demokrácia barátai két ügyben nyerhettek új információkat: Simicska és az orbáni médiapolitika, valamint Simicska és az orbáni “keleti nyitás”, az oroszokhoz való szervilis közeledés témakörében.

Simicska és a média

Az ismert üzletember dührohamát a már ismert tényeken kívül (2014 óta Orbán tudatosan próbálja leépíteni volt erős emberét, klientúracsere, tehát egy új, fiatal, lojális vállalkozói réteg helyzetbe hozása céljából, azután, hogy 2010 óta ő nyerte a közbeszerzések 40%-át) minden jel szerint két dolog váltotta ki: előbb a kormány-RTL paktumból körvonalazódó reklámadó-megoldás, amely drámaian érinti médiabirodalmát, majd az a felismerés, hogy hűségesnek tartott emberei “lelkiismereti okokból” leléceltek, éspedig Orbán védőszárnyai alá. (Dacára annak, hogy tavaly nyáron még bátor tettnek számított Csermely Péter részéről, hogy a Magyar Nemzetben kerek perec kijelentette, “a kétharmad most valóban rá akar lépni a sajtószabadság torkára”, most meg a torok helyett a rálépő bakancsot választotta.)

“Totálissá válhat a médiaháború, ha a kormány valóban bevezeti az RTL-lel való békülés jegyében az ötszázalékos reklámadót” – közölte Simicska Lajos, ráadásul pont a Népszavával, mire médiaberkeiben kitört a riadalom: mi lesz most, mi az a totális, kihez igazodjunk? Mert valahová igazodni muszáj, a média ezekben a körökben (is) valamely politikai erő szolgálatát jelenti. Simicska pedig egy napra rá elkezdett kitálalni: “Maximálisan ellenzem azt a médiapolitikát, amit a kormány folytat, és ennek hónapok óta hangot is adtam” – mondta a Magyar Narancsnak, felvetve a kérdést, hogy pontosan mely fórumokon adott hangot ennek hónapok óta, és mit jelent a “maximálisan”, hiszen a kormány médiapolitikája mindeddig az ő médiapolitikája is volt.

“A kormány részéről sem a pénzről szól a dolog, hanem a magyar médiapiac feletti befolyásszerzésről” – nyilatkozta az Origónak. De ha ezt így látja, és komolyan is gondolja, tulajdonosként legalábbis érzékeltethette volna médiájában, hogy hello, az általunk amúgy támogatott kormány rossz úton jár, de rögtön hozzátennénk, hogy mi érte aggódunk. Ha pedig ellene aggódnánk, amely nap bármikor eljöhet, akkor az Úristen kegyelmezzen néktek! Simicska ezt nem tette meg, nem napilapként, hanem agitprop-üzenőfüzetként üzemeltette a Magyar Nemzetet (hogy mást ne mondjunk és hazabeszéljünk, a lap még az utolsó napokban is nettó rágalmakkal keltett hisztériát veszprémi emberünk, Kész Zoltán ellen).

"Komolyan veszem a demokráciát" (fotó: hvg.hu)

“Komolyan veszem a demokráciát” (fotó: hvg.hu)

Simicska Lajos, aki még pár hete is mérlegelte, ne induljon-e a veszprémi választáson, hogy jelezze, még él és jobb, ha tényezőként tekintenek rá, végül egy első blikkre összefüggőnek tűnő mondatfolyamban fejtette ki az atlatszo.hu portálnak, mit is gondol a független médiáról, ezen belül a saját szerepéről:

“Természetesen egy független média az mindig az aktuális dolgokkal foglalkozik, bár az Orbán-kormánynak vannak olyan törekvései, hogy gyakorlatilag föl akarják számolni a független médiát, de természetesen ennek a média, a mi médiánk ellen fog állni, és kurvára le fogja szarni, hogy az Orbán mit akar. Tehát ha úgy tetszik, ha ilyen értelemben kérdezi, akkor kormánykritikus lesz, igen. (…) én komolyan veszem a demokráciát, és komolyan veszem a média szerepét a világban.”

Az ismert üzletember tehát, legalábbis az ambíciók szintjén, a független média elkötelezettjének tekinti magát – most, hogy az általa eddig kiszolgált kormány több pénzt hajtana be tőle. De hol volt ő, a demokrata, amikor az általa min. 25 éve kiszolgált ember elkezdte leépíteni a demokratikus intézményeket, ellehetetleníteni a fair versenyt? Mit fog üzenni – és főleg kinek – a médiája?

Ha mostantól médiája, a Magyar Nemzet, a Hír TV, a Metropol “kurvára le fogja szarni” a miniszterelnök akaratát, akkor ahhoz pont arra a 180 fokos fordulatra lenne szükség, amelyre hírek szerint végül mégsem kérte fel a szerkesztőségeket. (D. Horváth Gáborral az élen fordulatot csinálni a Magyar Nemzetnél pedig kb. annyit jelent, mint Grósz Károllyal az élen liberális párttá alakítani az MSZMP-t. Lehet, de a dolog nem fog működni.)

Tanulság: Simicska rájött, mi a teendő, de már késő. Olyan médiabirodalmat hozott létre, amely Orbán kiszolgálása nélkül nem életképes. Médiafogyasztói talán sok mindent lenyelnek, de egy bálványdöntő irányváltást nem. Ráadásul egy valóban független média elkezdene kitálalni: oligarchákról, haveri vircsaftról, összefonódásokról, érdekes közbeszerzésekről, Közgépről, ilyesmiről. Simicska Lajos nagyon nagy ember lenne, ha ebbe beleállna – nem biztos, hogy ez elvárható.

Simicska és az oroszok

“Lehet, hogy ezen marhára meg fog lepődni: a világ nem csak üzletből áll. Én alapvetően – itt meg lehet, hogy hangosan nevetni is fog – értékek és elkötelezettségek mentén végzem a dolgomat” – nyilatkozta az ismert üzletember a Magyar Narancsnak, arra a kérdésre, nem az orosz földgázbizniszből való kihagyás fáj-e neki valójában.

Ezt készséggel el is hisszük neki. Tavaly nyár óta rebesgették, mostanra egyértelműen kiderült: az ismert üzletember totálisan ki van akadva Orbán “keleti nyitásától”, a paksi paktumtól, a putyini Oroszország gazdasági és társadalompolitikai modellé válásától:

“Hiszi vagy sem: az én szövetkezésem Orbánnal abból indult ki, hogy le akartuk bontani a diktatúrát és a posztkommunista rendszert. Kiderült, hogy ez nem egy egyszerű dolog, ezen melózni kell. De az kurvára nem volt benne ebben a szövetkezésben, hogy felépítünk helyette egy másik diktatúrát. Ebben én nem vagyok partner. Röhögjön csak ki, de én egy elkötelezett demokrata vagyok. Kurvára nem tetszik az, ahogy és amilyen módszerekkel ezek a fiúk intézik a dolgaikat ebben az országban.”

Ha viszont ez így van, akkor ennek látni szeretnénk a következményeit: médiabeli zászlóshajója, a Magyar Nemzet külpolitikai rovata keményvonalas oroszbarát álláspontot visz, hála a moszkvai Pravdában is publikáló Stier Gábor rovatvezetőnek (“…Putyin konzervatív forradalma, amely a nemzetek és nem a birodalmak építését helyezi előtérbe, új impulzust adhat a válságban lévő európai gondolkodásnak a közös emberi értékek értelmezésére”).

Akárcsak egyébként az Orbán iránt máig szervilis Széles “gravitáció” Gábor zászlóshajója, a Magyar Hírlap, Lovas Istvánnal és Máté T. Gyulával. És bár természetesen a teljes szólásszabadság hívei vagyunk, a Magyar Nemzet ezen militáns csapásiránya nemzeti érdekeinket is veszélyeztetheti, ha – mint ahogy most kinéz – az ukrán válság egyre inkább a véres háború felé tart.

Tanulság: ha Simicska komolyan gondolja, hogy “Finoman szólva nem tudok határozott különbséget tenni az akkori szovjetek és a mai oroszok politikai viselkedése között”, akkor itt is jó lenne tetteket látni: nyitni a nyugati nyitás felé, rendet rakni a saját médiában, elköteleződni, beleállni. Nem biztos, hogy ez elvárható. A szánkózás után okosabbak leszünk.