A Hayek Klub ma esti rendezvényének témája: Mises, Hayek és az osztrák közgazdasági iskola. Ebből az alkalomból közöljük Ludwig von Mises írását (az első részt itt olvashatja el), a hocinesze blog szíves engedélyével. Előadásunk 18h-kor kezdődik a Mozsár Kávézóban (VI. Mozsár u/Nagymező u. sarok), mindenkit sok szeretettel várunk!

Ténykérdés, hogy a kapitalizmussal szembeni gyűlölet eredetileg nem a munkásoktól származik, vagyis nem a tömegektől, hanem éppenséggel a földbirtokos arisztokráciától, Anglia és a kontinens nemeseitől. A nemesség átkozta eredendően a kapitalizmust, mert az nem volt ínyére: a XIX. század elejére ui. az iparban olyan magasak voltak a bérek, hogy a földbirtokos nemesek is kénytelenek voltak magasabb béreket fizetni a mezőgazdasági munkásoknak.

Természetesen a mi mai nézőpontunkból tekintve a lakosság életszínvonala akkoriban nagyon-nagyon alacsony volt. A kapitalizmus kezdetének történeti időszakában az emberek életkörülményei utólag tekintve sokkolónak tűnnek, de ennek távolról sem az újonnan létrejött kapitalista ipar volt az oka. Nem a gyárak tették szegénnyé az embereket. A gyárakban dolgozó emberek már előzőleg is embertelen körülmények között éltek. Az ezerszámra ismételt régi történet, miszerint a gyárakban olyan asszonyok és gyerekek dolgoztak, akik előzőleg kielégítő körülmények között éltek, a történelem egyik legnagyobb hazugsága.

A gyárban dolgozó anyáknak valójában nem volt mit enniük. Nem azért hagyták ott az otthont és a konyhát, hogy a gyárban dolgozhassanak, hanem azért mentek a gyárba, mert nem volt konyha, amit otthagyhattak volna. Vagy ha volt is konyha, épp csak főzni nem volt benne mit. És a gyárban alkalmazott gyerekek sem a komfortos gyerekszobákat hagyták hátra, hanem az éhezést és a halált.

A korai kapitalizmus kimondhatatlan borzalmairól szóló szövegeket egyetlen adattal meg lehet cáfolni: épp az angol kapitalizmus kialakulásának időszakában, épp az angol ipari forradalom idején, az 1760 és 1830 közötti időszakban duplázódott meg Anglia lakossága. Azoknak gyermekeknek a százai és ezrei, akik a megelőző korokban elpusztultak volna, ebben az időszakban életben maradtak és felnőttek, nők és férfiak lettek. Nem kétséges, hogy a régi korok életkörülményei rosszak voltak, de épp a kapitalizmus hozta el a javulást. Épp az első gyárak látták el a munkásokat elemi javakkal, vagy közvetlenül, vagy közvetve azáltal, hogy az exportárukért cserébe Anglia élelmiszert és nyersanyagot importálhatott más országokból. Újra és újra el kell mondani, a kapitalizmus korai történészei – az ember aligha használhat enyhébb kifejezést – hamis történelemmel szolgálnak. (…)

A táplálkozás, ruházkodás és lakhatás tekintetében a mai tőkésállamokban viszonylag kicsi az eltérés az ún. a magasabb és alacsonyabb társadalmi osztályok között. A XVIII. században, vagy még korábban, egy középosztálybelit és egy alsóbb osztályba tartozót az különböztetett meg egymástól, hogy míg az előbbinek volt cipője, addig az utóbbinak nem volt. Ma az Egyesült Államokban egy tehetős ember és egy csóró között az a különbség, hogy az előbbinek Cadillacja van, az utóbbinak meg egy többéves Chevroletje. Még az is lehet, hogy a csóró a Chevroletjét használtan vette. Viszont mindkét kocsi ugyanazt nyújtja a két tulajdonosának: el lehet vele menni az egyik helyről a másikra. Az Egyesült Államokban élő emberek több mint fele ma a saját lakásában lakik.

A kapitalizmus elleni kezdeti támadások hátterében, különösen ami a bérek nagyságát illeti, egy téves feltételezés áll: az, hogy a béreket nem azok fizetik, akik egyébként maguk is naponta ott dolgoznak a gyárakban. Az persze rendjén való, hogy a közgazdászok meg a közgazdasági elméleteket tanulók különbséget tesznek termelő és fogyasztó között. Viszont tény, hogy minden fogyasztónak valamilyen módon meg kell keresnie azt a pénzt, amit elkölt, és bizony a fogyasztók óriási többsége azzal keresi a pénzét, hogy munkavállalóként olyan termékeket állít elő, amit aztán maga is fogyaszt.

A kapitalizmusban a béreket lényegében maguk a bérből élők határozzák meg, és nem valamilyen más osztály. Még a filmcsillagoknak sem a hollywoodi filmvállalat fizeti a mesés összegeket, hanem végső soron azok az emberek, akik megveszik a filmre a belépőt. Sőt a profi bokszmeccsek bajnokainak hatalmas díjait sem a vállalkozó fizeti, hanem azok az emberek, akik jegyet vesznek a meccsre. A gazdaságelmélet különbséget tesz ugyan munkaadó és munkavállaló között, de az élet nem. A valóságban e kettő egy és ugyanazon személy. Pl. szerte a világban sokan mélyen igazságtalannak tartják, hogy egy olyan ember, akinek több gyereket kell eltartania, ugyanannyi fizetést kapjon, mint az, akinek kizárólag magáról kell gondoskodnia. Ám a kérdés nem az, hogy a munkáltatónak vajon tekintetbe kell-e vennie egy munkás gyerekeinek a számát.

A kérdés, amit fel kell tenni a következő: Ön személy szerint hajlandó lenne-e többet fizetni valamiért, pl. egy vekni kenyérért, azon az alapon, hogy hat gyereke is van annak, aki azt a kenyeret elkészítette? Az őszinte ember minden bizonnyal nemmel felel. Magában ezt gondolja: “Elvben persze hajlandó lennék, de azért inkább attól veszem a kenyeret, aki olcsóbban adja (mert mondjuk nincs gyereke).” És a helyzet az, hogy ha a vevő nem fizet eleget ahhoz a munkaadónak, hogy az ki tudja fizetni a munkásait, akkor lehetetlen, hogy a munkaadó üzletben maradjon.

A “kapitalizmus” név nem a tőkés rendszer valamelyik barátjától származik, hanem éppenséggel attól az embertől, aki a kapitalizmust a történelem létező legrosszabb társadalmi rendjének tekintette. A legszörnyűbb dolognak, ami csak az emberiséggel történhetett. Ez az ember pedig Karl Marx. Mindazonáltal nincs ok visszautasítani a marxi elnevezést, amennyiben az világosan rámutat a tőkés rendszer által véghezvitt nagy társadalmi fejlődés forrására: a tőkefelhalmozásra. A társadalmi haladás ui. azon alapul, hogy az emberek nem fogyasztják el mindazt, amit megtermeltek, hanem annak egy részét megtakarítják és befektetik.(…)

A kapitalizmust illetően gyakran mellőzött tény, hogy a megtakarítás egyaránt javára van a termelőknek és a bérből élőknek. Ha valaki kezén felgyűlik egy bizonyos nagyságú pénzösszeg, mondjuk 1000 dollár, aki ahelyett, hogy ezt a pénzt elköltené, inkább egy takarékbankra vagy egy biztosítótársaságra bízza, akkor az a pénz végül egy vállalkozóhoz, egy üzletemberhez kerül, aki így képessé válik belekezdeni egy olyan beruházásba, amire – szükséges tőke híján – előzőleg nem volt módja.

És hát mit fog csinálni az üzletember e többlet tőkével? Az első dolog, hogy a fejlesztés érdekében embereket alkalmaz és nyersanyagokat vásárol, azaz további keresletet támaszt munkaerőre és nyersanyagra, ezzel egyúttal növelve a béreket, valamint a nyersanyagok árát. Vagyis már jóval az előtt, hogy a megtakarító ember vagy a vállalkozó bármiféle haszonhoz jutott volna, a munkanélküli, a nyersanyaggyártó, a farmer és a bérből élő már részesült a megtakarítás áldomásából. Vagyis miközben a munkások és a nyersanyaggyártók haszna azonnali, addig a vállalkozónak a beruházásból származó haszna a piac jövőbeni állapotától függ, pontosabban attól, hogy mennyire volt képes vállalkozóként helyesen előre látni a piacot.

Harminc-negyven évvel ezelőtt sok szó esett Henry Ford “bérpolitikájáról” (ahogy azt annakidején nevezték). Mr. Ford egyik kiemelkedő vívmánya ui. az volt, hogy magasabb béreket fizetett, mint a többi iparos és gyáros. Ezt a bérpolitikát aztán mint “fejlesztést” jellemezték. Mindazonáltal tévedünk, ha ezt a bérpolitikát kizárólag Ford nagyvonalúságának vagy bőkezűségének tulajdonítjuk.

Egy új iparágnak, vagy egy már létező iparág új gyárának ui. munkásokat kell vonzania magához más alkalmazásokból, az ország egyéb részeiből, vagy akár más országokból is. Ennek pedig az egyetlen módja az, ha az új ágazat vagy az új gyár a munkásoknak magasabb béreket kínál. És éppen ez történt a kapitalizmus korai időszakában, miként egyébként hasonló esetben ez történik ma is.

Amikor pl. Angliában a gyárosok elkezdtek pamutárukat gyártani, a munkások magasabb béreket kaptak, mint amit annak előtte kerestek. Persze a munkások jelentős része előtte egyáltalán nem keresett semmit, így hajlandó volt bármilyen bért elfogadni, amit kínáltak neki. De rövid idő után, ahogy haladt előre a tőkefelhalmozás és egyre több vállalkozás jött létre, a bérek elkezdtek növekedni, minek eredményeképpen Anglia lakossága, miként arról az imént szót ejtettünk, hallatlan mértékben megnőtt.

A kapitalizmusnak az a fajta dehonesztáló ábrázolása tehát, miszerint a rendszer célja pusztán az, hogy a gazdagokat még gazdagabbá, a szegényeket pedig még szegényebbé tegye, teljességgel téves. Marxnak a szocializmus eljöveteléről szóló tézise is azon a feltevésen alapult, hogy a munkások egyre csak szegényednek, a nép meg csak egyre elnyomorodik, miközben a vagyon végül néhány ember (vagy akár egyetlen ember) kezében központosul. És akkor a munkások tömege úgymond fellázad és kisajátítja a gazdag emberek tulajdonát. És e marxi tan szerint egyáltalán nincs mód a munkások életfeltételeinek javítására a kapitalista rendszer keretein belül. (…)

Ám ha megvizsgáljuk a világtörténelmet, és különösen Anglia történetét 1865 óta, akkor rájövünk, hogy Marx minden tekintetben tévedett. Nincs olyan nyugati, kapitalista ország, ahol a tömegek életfeltételei ne javultak volna nagyon jelentős mértékben. Az elmúlt nyolcvan-kilencven év fejlődése teljességgel ellentmond a marxi próféciának. A marxista szocialisták úgy vélték, hogy a munkások életkörülményei soha sem javulhatnak: hittek a híres-hírhedt “vasbértörvény” téves teóriájában, mely szerint a kapitalizmusban a munkások bére nem haladhatja meg a létfenntartáshoz szükséges minimumot, ami épp csak arra elegendő, hogy az ember mint puszta munkaerő termelje újra magát.

A marxisták így okoskodtak: ha a munkások bére növekedésbe kezd, és átlépi az egyszerű létfenntartáshoz szükséges szintet, akkor a munkások több gyermeket vállalnak, amely gyerekek viszont idővel belépnek a munkaerőpiacra, ami olyannyira megnöveli a munkaerő-kínálatot, hogy a bérek visszaesnek a létfenntartáshoz szükséges szintre, ami épp csak arra elegendő, hogy a lakosság ki ne haljon.

Ámde ez a marxi gondolat, miként a szocialista gondolat általában, úgy tekint a dolgozó emberre, mint az állatra. Épp ahogy a biológus (egyébként helyesen) a maga kutatásának a tárgyára, a fehér patkányra. Ha növeled az állatok (vagy a mikrobák) táplálékát, akkor több fog túlélni, ha csökkented, több pusztul el. De az ember mégsem állat. A munkásoknak egyéb igényeik is vannak, mint táplálkozni és szaporodni, még ha ezt a marxisták esetleg nem is érik fel ésszel. A reálbérek emelkedése nem csak a populáció növekedésében nyilvánul meg, hanem mindenek előtt az átlagos életszínvonal emelkedésében. Ezért magasabb ma az életszínvonal Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, mint a fejlődő nemzetek (pl. Afrikában) esetében.

Tudni kell ugyanakkor, hogy ez a magasabb életszínvonal a magasabb tőkeellátottságtól függ. Ez magyarázza az Egyesült Államok és India fejlettsége közötti különbséget. Azáltal, hogy a fertőző betegségek elleni küzdelem modern eszközei Indiában is bevezetésre kerültek, a lakosság lélekszáma példátlan mértékben megemelkedett. Ugyanakkor az indiai lakosság számának e növekedése nem járt együtt a tőkeellátottság hasonló mértékű növekedésével. A szegénység tehát nőtt. Egy ország ui. a szerint lesz szegény vagy gazdag, hogy mekkora az egy főre jutó tőkeállomány nagysága. (…)

Egyvalamit ugyanakkor észben kell tartani: a gazdaságpolitikában nincsenek csodák. Számos újságcikkben és beszédben olvashattak és hallhattak az ún. német gazdasági csodáról, azaz a német gazdaságnak a II. világháborút követő sikeres helyreállítási időszakáról. De az nem csoda volt, hanem a szabadpiaci gazdaság elveinek és a kapitalizmus eszközeinek alkalmazása, még ha nem is teljes körűen. Minden gazdaságnak lehetősége van tehát megtapasztalni ezt a fajta “csodát”, még ha ragaszkodom is azon állításhoz, hogy a siker nem a “csoda” eredménye. A “csoda” a szilárd elvekre épülő, józan gazdaságpolitika gyümölcse.